– avagy régi történet hajóról, Skóciáról, szerelemről és korkülönbségről.
– Ezt pedig – Krisztián mélyen belenyúlt a hátizsákba – neked hoztam.
Egy hevenyészve összehajtogatott kockás ruhadarabot húzott elő. Anna csak miután széthajtogatta, látta, hogy asztalterítő. Nem volt különösebben szép: műszálas anyag, az ábrákat egyszerű színes nyomással vitték föl rá. A szélein skótkockás minta futott körbe, a közepére pedig nehezen olvasható betűkkel pár bekezdésnyi szöveget nyomtattak. Anna összehúzott szemekkel próbálta megfejteni az értelmét.
– Skót receptek – mondta Krisztián. –Bocs, hogy csak így adom, de elég gyönge vagyok csomagolásban.
– Köszönöm – Anna letette a terítőt maga mellé a szőnyegre. Krisztiánra nézett, s bólogatott: – Szóval, jó volt.
– Ja – Krisztián is bólintott.
– Látod, pedig nem akartál elmenni. Ha nem beszéllek rá, akkor egész nyáron otthon csücsülsz. Aztán tessék, milyen jól érezted magad.
– Hát, éppenséggel nem ültem volna otthon egész nyáron. Eljöttem volna mindig hozzád. Mint az utazás előtt.
Krisztián kereste Anna tekintetét, ám Anna a padlószőnyegen szanaszét heverő szórólapok között turkált.
– Ez mi? – az egyik prospektus címlapján egy fekete-fehér sétahajó pompázott vadregényes háttér előtt. A hajóra ugyanaz volt írva, mint a címlap tetejére: „Caledonian MacBrayne”.
– Ez egy ilyen hajójárat. Ezzel lehet elmenni a szigetekre.
– Ti is mentetek vele?
– Ja.
– Jó volt?
– Jó. Láttunk amerikai hadihajót is.
Ahogy Anna a prospektust forgatta, egy matrica hullott ki a lapok közül. Ugyanolyan hajót formázott, mint a képeken lévők. Arra is rá volt írva, hogy „Caledonian MacBrayne”. Anna vissza akarta tenni, azonban Krisztián rászólt:
– Neked adom.
– Köszi – mondta Anna, és odatette a terítő mellé. – S a lányok milyenek voltak? Szépek?
Krisztián vállat vont.
– Az egyik jól nézett ki. Kemnek hívták.
– Kem?
– Igazából Kim, csak olyan idiótán ejtenek mindent. Azt, hogy „lányok”, például úgy mondják, hogy „gerölz”.
– Gerölz? – ismételte Anna, és mindketten nevettek. – Szóval, Kem tetszett neked.
– Nem azt mondtam, hogy tetszett. Csak azt, hogy jól nézett ki.
– Nem jöttél össze vele?
– Miért jöttem volna össze? Nekem más tetszik.
– Igen? Kicsoda?
Krisztián hirtelen odahajolt Annához, és szájon csókolta. Anna viszonozta a csókot, majd pár pillanat múlva eltolta magától Krisztiánt.
– Most mi van? – kérdezte Krisztián elfúló hangon.
– A tanárod vagyok…
– Csak voltál. Több mint egy hónapja leérettségiztem.
– Jó pár évvel idősebb vagyok nálad…
– Szerinted érdekel?
Krisztián megint odahajolt. Anna ezúttal nem tolta el.
*
– Akkor elmész megint? – kérdezte Anna.
– Eljössz velem? – kérdezte Krisztián.
– Ha elviszel, akkor persze, hogy elmegyek.
– Persze, hogy elviszlek. Miért ne vinnélek el?
Anna fölült az ágyban. Magára csavarta a takarót, csak a meztelen vállai látszódtak ki. A szembe néző falat nézte.
– Már megint arra a néhány évre gondolsz? – Krisztián is fölült, Anna hátát simogatta a takarón keresztül. – Hát olyan sokat számít az?
– Lehet, hogy most még nem számít – mondta Anna. – De majd fog.
– Nem fog – bizonygatta Krisztián. – Meglátod.
– Jó – jelentette ki Anna, és Krisztiánra nézett. – Igazad van. Ne foglalkozzunk vele. Majd ha eljön az ideje… Szóval, hová megyünk? Csak olyan helyekre, ahol most nem voltál, vagy megmutatod majd nekem azt is, amit te már láttál?
– Hát, a legszebbeket mindenképpen megmutatom. Mondjuk Edinburgh-ot igen. A vár biztosan tetszeni fog neked is. Glasgow-ba ne menjünk. Az nekem nem jött be annyira.
– Nem ott lehet hajóra szállni?
– Milyen hajóra?
Anna a szőnyegre, a prospektusokra mutatott.
– „Caledonian MacBrayne”.
– Ja, de, persze. Igazából nem Glasgow-ban, de arrafelé.
– Én is szeretnék hajókázni.
– Jó. Akkor oda is elmegyünk.
– S te hova akarsz még elmenni?
Krisztián a hajába túrt.
– Igazából egy csomó érdekes dolgot nem mutattak meg. A Felföldből alig láttunk valamit. Loch Nesshez se vittek el.
Anna fölkacagott.
– Gondolod, hogy majd meglátod a szörnyet?
– Nem gondolom, de miért ne nézhetnénk meg azt is? Egyébként képzeld, az egyik skót megkérdezte tőlem, hogy mi csak ünnepnapokon hordunk-e turbánt, vagy mindig.
– Komolyan?
– Amikor meg családot mentünk látogatni, megmutatták, hogyan működik a tévé távirányítója. Röhej. Tökre meglepődtek, amikor felismertük, hogy az egyik adón Dallas megy. Különben – Krisztián úgy, ahogy volt, meztelenül kiugrott az ágyból – nem csak a terítőt hoztam neked.
A hátizsákjához kuporodott, és egy kazettát kotort elő az aljáról.
– Queen – Anna a borítót nézte. – Azt olvastam, hogy Freddie nagyon beteg.
*
Mikor Krisztián visszajött a fürdőszobából, Anna épp becsukta és letette a menetrendet a dohányzóasztalra, amelyen ugyanolyan skótkockás-receptes terítő volt, mint nála, odahaza.
– Na, találtál valamit?
– Találtam. Jó korán föl kell kelni.
– Nem azt mondtad, hogy nem lesz első órád?
– Igen, de a következővel nem biztos, hogy beérnék időben.
Krisztián a dohányzóasztal melletti nagy sporttáskára bökött.
– Ez mivel van ennyire telepakolva?
– Dolgozatok. Elsősöké. Holnap a vonaton ezt fogom javítani. Neked nincs első órád?
– Van. De nem fogok bemenni.
– Menjél csak szépen be.
– Minek? Dögunalom. S nem is lesz katalógus. Majd elkérem a jegyzeteket.
– Én viszont azt szeretném, ha bemennél. Vedd komolyan ezt az egyetemet. Csináld rendesen.
– Most mi van? – fortyant föl Krisztián. – Tökre úgy beszélsz, mint apámék.
Anna a szájára tapasztotta a kezét, és az ablak felé fordult. Krisztián, még mindig törülközővel a derekán, leült mellé, és elkezdte simogatni a haját.
– Jól van, ne haragudj már… nem úgy értettem.
– A szüleid mit tudnak erről? – kérdezte Anna, még mindig az ablak felé fordulva.
– Miről? Hogy nem járok be minden órára?
– Nem arról. Kettőnkről.
– Valamit biztos tudnak. Nem teljesen hülyék, abból, hogy amikor hétvégenként hazamegyek, egyből indulok hozzád, nyilván sejtenek ezt-azt.
– Sose kérdeztek rólam?
– De, kérdeztek.
– S olyankor mit mondtál?
– Azt, hogy jóban vagyunk.
Anna Krisztián felé fordult. Elnevette magát.
– Miért – kérdezte Krisztián –, nem vagyunk jóban?
– De – bólogatott Anna –, jóban vagyunk.
Ő is megsimogatta Krisztián fejét.
Krisztián a dohányzóasztalra pillantott. A vaskos menetrend lapjai közül kikandikált a „Caledonian MacBrayne” feliratú, hajó formájú matrica. Anna azt használta könyvjelzőnek.
*
Krisztián megpróbálta bedugni a kulcsot a zárba. Nem sikerült, az ajtó túloldalán benne volt egy másik kulcs. Kettőt kopogott. Anna pólóban és bugyiban nyitott ajtót. Csodálkozva mosolygott Krisztiánra:
– Hát te? Későbbre vártalak.
– Korábbi vonattal jöttem haza. Baj?
– Dehogy is! – Krisztián belépett, Anna becsukta az ajtót. Könnyedén szájon csókolták egymást. Anna azt kérdezte: – Mit nézel rajtam?
– Semmit. Csak nézlek. Gyönyörködöm benned.
– Azt nézed, hogy híztam, ugye? Látszik a combomon is.
– Ugyan már!
– Képzeld, anyu azt mondta, hogy a korral jár. Hát nem hülyeség?
Anna előrement a szobába. Kinyitotta a ruhásszekrényt, és elővett egy farmernadrágot. Krisztián leült a kanapéra, szótlanul figyelte Annát.
– Mi van? – kérdezte Anna, miközben a nadrágot rángatta magára. – Még mindig azt nézed, hogy milyen vaskos vagyok?
– Van egy ösztöndíj – mondta Krisztián nagyon komoly hangon.
– Tényleg? Milyen? – Anna leült Krisztián mellé.
– A Glasgow-i Egyetem ösztöndíja. Háromhónapos.
– Hát ez nagyon jó! S elmész?
– Nem tudom…
– Miért ne mennél? Évek óta azt mondogatod, hogy el akarsz menni Skóciába. Itt a nagy lehetőség.
– Jó, de arról volt szó, hogy együtt megyünk.
– Majd kimegyek én is.
– El tudnál szakadni három hónapra az iskolától? Megengednék?
– Három hónapra nem, de kimegyek hozzád pár napra. Mondjuk egy hétre. Majd úgy ütemezzük, hogy ne okozzon kavarodást. Egy hét helyettesítés simán megoldható. Mikor mennél?
– Most kell jelentkezni… Szeptembertől érvényes. Vagyis úgy, hogy ősszel elkezdeném a tanévet, de két hét után már mennék is. Karácsonyra jönnék haza.
– Utána pedig már csak az államvizsgán kell túlesned, és vége az egyetemnek. Szuper! Jelentkezzél.
– Három hónap!
– Na és? Van más dolgod?
– Három hónapig nem találkozunk. Vagyis csak akkor, ha kijössz.
– Majd fölhívlak.
– Az nagyon drága.
– Bízd rám. Az én dolgom.
Krisztián hátradőlt a kanapén.
– Tudod, mi az az internet?
– Nem.
– A számítógépek össze vannak kötve, és lehet rajtuk levelezni egymással. A csoporttársam barátnője Spanyolországban van ösztöndíjjal. Félórákat szoktak levelezni az interneten keresztül. Az egyik ül Barcelonában, a másik Pesten a gép előtt, és írják egymásnak az üzeneteket, amit a másik azonnal el tud olvasni. S mindez tök ingyen.
– Oké. Akkor mi is ezt fogjuk csinálni.
– Nálunk, az egyetemen van ilyen gép, de itt, vidéken nem vagyok benne biztos…
– Majd megkérdezem. Legföljebb fölmegyek Pestre. Beengednek az egyetemre, nem? Majd előre megdumálod, hogy engedjenek be.
– Jó – bólintott Krisztián –, megdumálom.
*
Anna óvatosan fölkelt. Az ágy meg se reccsent. A szőnyegpadló is teljesen elnyelte a lépteit. Az ablakhoz ment, kinézett. Az ég szürke volt, de a vékony ködfátylon keresztül látni lehetett a kollégium melletti házak tetejét, és a távolban a kikötőt. Az egyik dokkban egy hatalmas, fehér sétahajó vesztegelt, Anna ugyan nem látta tisztán a fekete aljzatra festett betűket, de tudta, hogy az van ráírva: „Caledonian MacBrayne”. Valószínűleg tisztításra vagy karbantartásra hozták ide.
– Hány óra? – kérdezte Krisztián álmatagon.
Anna elfordult az ablaktól:
– Fölébresztettelek? Pedig igyekeztem nagyon csendes lenni.
– Észrevettem, amikor fölkeltél. Mit csinálsz ott?
– Figyelj – Anna visszament az ágyhoz, de nem feküdt le teljesen, a hátát a falnak támasztotta –, mikor megyünk hajókázni?
– Hajókázni? – Krisztián a szemeit dörzsölte. – Hová?
– Azzal a sétahajóval. Tudod, amelyikkel te is mentél, amikor először itt voltatok.
– Ja, a CalMac… Elmehetsz, ha akarsz.
– Te nem jössz?
– Engem annyira nem érdekel. Pár hete már mentem vele.
– S most nem akarsz jönni?
– Mondtam, hogy nem. De te menjél, ha kíváncsi vagy rá.
Anna kidugta az egyik lábát a paplan alól. Aztán gyorsan visszahúzta, mert meglátta a visszereket. Lopva Krisztiánra pillantott, de az csukott szemmel feküdt az ágyon.
– Tényleg nem kell semmilyen órára bemenned?
– Szerinted ki az a hülye, aki egy külföldi ösztöndíj alatt órákra jár? Csak a legstréberebbek. Különben se értem, mit mondanak az előadásokon. Ezek olyan hülyén beszélnek angolul.
– Nem fogják számon kérni?
– Bízd rám, jó?
Fölszálló utasszállító repülőgép dübörgött el a közelben. Megremegtek a kollégium ablakai. Annának erről eszébe jutott, hogy már három nap elment az ötből.
– Oké. S ma mit csinálunk? Mert jó, nem ragaszkodom annyira a hajóhoz, mehetünk máshova is.
Krisztián kinyitotta a szemeit. Egy darabig némán a plafont nézte, mintha a napirenden gondolkodna, aztán megszólalt:
– Együtt ebédelek egy csoporttársnőmmel.
Anna meghökkent, de nem akarta kimutatni.
– Egy csoporttársnőddel? – kérdezte tettetett évődéssel a hangjában. – Na és, csinos?
– Patricia a neve – válaszolta Krisztián újabb hallgatás után. – Közös projekten dolgozunk.
– Dolgoztok? Nem azt mondtad, hogy nem kell semmit csinálnod, csak lógatod egész nap a lábad?
– Valamit azért fel kell mutatni a harmadik hónap végére. Patricia-val egy teambe vagyunk beosztva. Mire lejár az ösztöndíj, meg kell oldanunk egy előre kiadott feladatot.
– Értem. S nyilván ezért lesz a mai ebéd is. Gondolom, ezek afféle rendszeres munkatalálkozók – Anna nem tudta, Krisztián vajon kihallja-e szavaiból a gúnyt.
Amaz még mindig a plafont nézte.
– Ezt momentán tegnap beszéltem meg vele.
– Tegnap? Mikor?
– Amikor Greenockban voltunk, és te beugrottál abba az áruházba, én fölhívtam egy fülkéből.
Most Annán volt a hallgatás sora. Végül azt kérdezte:
– Én is mehetek az ebédre? Vagy mit csináljak addig?
– Persze – mondta Krisztián nem túl meggyőzően. Némi habozás után hozzátette: – Majd azt mondjuk, hogy a nővérem vagy, és kijöttél meglátogatni.
Krisztián nem látta, hogy Anna arca hirtelen tűzpirossá változik. De csak néhány pillanatra, utána hamar visszanyerte eredeti sápadt színét. Anna azt mondta:
– Menj csak ebédelni. Én addig hajókázni fogok.
*
Hűvös volt, ráadásul a víz fölött erősebben fújt a szél, Anna mégis a fedélzetet választotta. Nyakig begombolta a kabátot, a gallérját fölhajtotta, és a fejére húzta a kapucnit. Az utasok többsége odabent szorongott, az ablakokon kukucskáltak kifelé, de azért jó pár olyan Annához hasonló bátor is akadt, akik ugyancsak a fedélzeten foglaltak helyet.
A hajó éppen akkor indult el, amikor elkezdett esni az eső. Kifarolt a kikötőből, s nyugat felé szegezte az orrát.
„Tudtam, hogy így lesz. Amikor elkezdődött, már előre tudtam.”
Anna fölállt a padról, meredten figyelt előre, várta, hogy megpillantsa a tengert. Határozottan boldognak érezte magát.{jcomments on}
