Archív

Csillagjegy mesék 6

6-nagyk

 

Annyira elámultam az éjjel nyíló mezei virágok varázslatától, hogy észre sem vettem, mikor ért véget a mese. Végül nagyapám köhintett. Én meg úgy néztem végig az égből pottyant vendégek során, mint aki csudás, mély álomból ébredt.

– Tudod-e, mit rejtett a mesém? – kérdezte lágyan búgó hangján a gyönyörű tündérasszony. A válasz azonban most nem ugrott oly könnyedén a nyelvemre, mint korábban. Nagyokat pislogva lestem a nagyapámra, de ő nem segíthetett. Így inkább a tűz játékát kezdtem figyelni, s hirtelen a homlokomra csaptam.

 

– Veszedelmes dolog mások álmait meglopni, mert végül arra ébredünk, hogy többet veszítettünk, mint amiről álmodni mertünk volna – hadartam sietve.

– Jól beszélsz, kiskomám! – csapott a térdére a hatodik vendég, aki fiatal, búzaszőke legény volt. – Ha az én mesémet is ilyen fürge ésszel bogozod ki, megemelem előtted a kalapomat!

– Az nehéz lesz, merthogy nincs semmi a fejeden – mondtam csodálkozva.

– Nincs-e? – kacagott a legény, majd pattintott az ujjával, mire szőke fürtjein pipacsszirmokból készült, piros kalpag jelent meg. – Van már mit megemelnem, úgyhogy fülelj, de nagyon…

 

CIPÓSÜTŐ MONDÓKA

Egyet mondok, de az kerek…

Tudom én, hogy nem hisztek majd nekem, de azért mégis elregélem: én biz’ ismerek lidérceket! Az úgy volt, hogy az én jó nagyapám pék, s én ekkorka lurkóként minden nyarat nála töltöttem. Erdő mellett állt a ház, hozzátapasztva meg a pékműhely, benne a hatalmas sütőkemencével. No, azon a nyáron is megérkeztem, de mindjárt láttam a nagyapámon, hogy valami nagy bánata van. Kedvetlenül böködte villájával az ebédet, s néha akkorákat sóhajtozott, hogy a huzat majd’ levitte fejemről a satyit. Addig kérdezgettem, míg végül a jó öreg csak kibökte:

– Gyere, lessél rá a kemencémre! Hiába rakom meg fával, teszem bele a kenyérkét, lángost, rétesnek valót, eltelik a nap, mégse süti azokat szép pirosra.

– Talán elfáradt! – véltem én. – Miért, tán a kemencék soha nem tudnak elfáradni?

– Ilyenről én még nem hallottam, pedig egészen csipisz korom óta pék vagyok – felelt a nagyapám. – De ha el is fárad, ott az egész éjszaka, hogy kipihenje magát!

No, ezen én is elgondolkodtam, de nem szóltam többet, csak elhatároztam: éjjel kilesem, mitől fárad el a nagyapám kemencéje. Hát, ahogy ott kucorgok a műhely sötét sarkában, éjfél körül kaparászást hallok. Mindjárt utána meg látok egy apró, kótyomfitty alakot, aki a kemencéhez oson, bűvös ujjával pattint, s az alvó parázs mindjárt izzani kezd. Aztán a kis fickó megint pattint, s a tészta erre meggyúrja saját magát, majd beröppen a kemencébe és csudásan ropogós-pirosra sül.

Mikor az apró lidérc már azzal foglalatoskodott, hogy az elkészült cipókat a táskájába gyömöszölje, én előugrottam nagy merészen, és fülön csíptem őt. Lett is óbégatás, sopánkodás, vernyíkolás akkora, hogy szegény nagyapám pizsamagátyóban rohant be a műhelybe. Legott aztán elbeszélgettünk a lidérccel, akit Püffencsnek hívtak, s aki varázsmondókával vette rá a kemencét, hogy minden éjjel hajnalig neki süssön mézest, rétest, kenyeret. Hamarost az is kiderült, hogy Püffencsnek népes családja lakik a közeli erdőben: nekik vitte a friss fínomságokat.

– Nem csoda hát, hogy kemencém napközben csak bóbiskolt, és nem sütött! – szólt a nagyapám. – Kössünk egyezséget, te Püffencs! Ezentúl napközben segíts nekem a bűverőddel sütni, éjjel pedig hagyd aludni a kemencét. Cserébe én minden este kiteszek neked egy kosár kiflit, pacsnit, lángost és cipót a küszöbre.

Úgy is lett. Meg úgy, hogy én azon a nyáron lidérccsemetékkel haverkodtam az erdőn – ha akarjátok, hiszitek.

Folyt. köv.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top