Máté fájóan nyitott a másikra. A Másikra. Nyeli el, vonzza, beszippantja, mint az örvény. Azért mondom ezt így, mert miközben halálos büszkeség tölt el a nyitottsága és a merészsége láttán, ott kattog az aggodalom is, hogy csak ezt ne öljék ki belőle, csak ezt el ne veszítse. Pedig hát…
Már megtesz négy-öt lépést egyedül. De csak ha nem félted. Ha nem rándulsz bele a féltésbe. Ha nem szisszensz és nem kapkodsz. Ha sikerül megőrizned a lélekjelenléted, és pókerarccal útjára bocsátod. Ha képes vagy erre. Persze, megfeszül minden izmod, lazán leengedett karjaidban ott feszül az ölelhetnék, a jaj-kisfiam-el-fogsz-esni-vigyázz! A gondolat jövőgeneráló hatalma, ha azt gondolod, hogy el fog esni, el is fog. Ne gondold. Hm? Az arcod nyíltan és bizalommal telten mosolyog, simán megcsinálod, kisfiam, mit kell ebből olyan nagy ügyet csinálni?! Hát, mész. Egyedül, inogva, egyensúlyozva, kacsázva, de mész. Mihelyt kiesel ebből a szerepből, és kicsit is megrándul a karod, azonnal seggre huppan. Rajtad méri le teljesítményének veszélyességi fokát. Ha jelzed, hogy veszélyes, elfogja a rettegés, és lebénul. Ha hiszel benne, és hagyod, hogy önállóan végigvigye az egyedül sétálás emberfeletti projektjét, akkor minden probléma nélkül elsétálgat. Négy-öt lépés. A két lábon járó emberiség nevében.
Hetente járunk játszóházba, ahol mondókákat és énekeket tanulva zötyögteti ki-ki a maga porontyát. Eleinte azt hittem, az anyukákkal van baj, olyan aggódóak, féltik a gyerekeiket, két-három lépésnyi távolságra engedik maguk mellől, aztán máris nyúlnak utána, húzzák vissza. De rájöttem, ez a normális. És talán inkább én vagyok túl merész. Hadd menjen, nézzen szét, fedezze fel a termet, simogassa meg a gyerekeket. Olyan is volt, hogy beült a mellettünk játszó édesanya ölébe, és onnan nézett szerteszét. Az ekképpen kitúrt gyerek pedig felvont szemöldökkel kérte számon rajtam, hogy micsoda dolog ez, hiszen az a jó, puha hely, ott, a fiam alatt, az az ő helye, ha nem haragszom. Végül együttes erővel rávettük, hogy ő is üljön oda az anyukája ölébe. Így aztán ketten vigyorogtak nagy büszkén, hogy micsoda jó helyet sikerült találniuk a nagyvilágban. Mert az idegen az első…
Máté fájóan nyitott a másikra. A Másikra. Nyeli el, vonzza, beszippantja, mint az örvény. Azért mondom ezt így, mert miközben halálos büszkeség tölt el a nyitottsága és a merészsége láttán, ott kattog az aggodalom is, hogy csak ezt ne öljék ki belőle, csak ezt el ne veszítse. Pedig hát… A szocializáció azt hiszem, alapvetően ennek a bizalomnak az alapos megnyirbálásával jár együtt. De most még elindul, kúszik-mászik, dobálja a kis tappancsait, csattog a gyerektenyér a földön, és valamelyik anyuka tartja mögé óvón a tenyerét, hogy be ne verje a fejét a fűtőtest éles kiszögeléseibe. Én ülök és mosolygok. Ő kicsit vádlón néz rám, miért nem megyek és nem terelem a gyereket a helyes mederbe. És neki is igaza van. Miért is nem megyek.
Talán emiatt lett ilyen vakmerő. Eltolja a kezem, elutasítja az ujjam, és maga indul útnak. Határozottan érzi a nagyon ügyes vagy dicsérő felhangjait. Megfordul, vigyorog. Beinstalláltuk a kisautót is, önálló tologatásra. Megragadja az ülés támláját, és lassan elkezdi tolni az autóját. Van, hogy közben már a macival szemez, mindjárt odaérek, öregem, elkapom a csokornyakkendődet! Vagy csak úgy, panyókára vetve, fél kézzel tologatja maga előtt a kisautót, mint aki nem is azért fogja, mert kapaszkodóra lenne szüksége, hanem talán inkább mert foglalkozni kell a kisautó lelkivilágával, ne érezze magát elhanyagolva.
És még csak két hét múlva lesz egyéves. Igaz, sose használtunk bébikompot. Láttunk viszont olyan gyermeket, aki nehezen szokik le a lábujjhegyen járásról, mert a bébikomp rosszul állította be a testtartását. Neki melósabb lesz a járástanulás, mert nehezebb kijavítani a rossz szokást, mint megtanulni valami újat. Úgyhogy nem bánom a sok földön csúszást, nadrág koptatást, ha ilyen iramban halad Máté, tavasszal sétálva megyünk ki a játszótérre.
A Babablog partnere: 
{jcomments on}
