Archív

Csillagjegy mesék 4

4-nagyk

 

A vadon fáinak csendes susogása mindjárt elhallgatott, amint a hímzett-inges legény se szólt többet. Láttam, hogy a nagyapám nyugtalanul rágicsálja a bajusza végét. Éreztem én is, hogy ebbe a mesébe valahogy mélyebbre rejtették a bölcsességet, de végül csak sikerült reá akadnom.

– Azt hámoztam ki a verebek történetéből, hogy bíz’ ostobaság úgy hinni: az öreg emberek már nem adhatnak, s kaphatnak semmi örömöt. Meg még azt is, hogy magányosnak lenni a legkeserűbb dolog a világon.

– Két okosság egyetlen meséből! – csettintett nyelvével az, aki a hímzett-inges után ült. Ő fiatal, gubancos hajú lány volt, kinek mosolya csalafintaságtól ragyogott.

– Hallgasd hát meg az én történetemet, legényke! – mondta, és tétovázás nélkül bele is vágott. Csilingelő hangjára fénylő szentjánosbogarak gyűltek körénk, mint megannyi csillagocska a bokrok ágain…

TILINKÓT FARAGOK

Csuda egy huncut nagyapám van nékem, s hogy „csuda”, azt úgy képzeld el, ahogy mesélem! A nagyapám olyan ember, hogy amihez nyúl, amit tesz, amit mond, s amit csak gondol, az mind-mind rögvest varázslattá változik. A legutóbb is, hát mit kellett megélnem vele! Ültünk a kertben, nagyapám a recsegős hintaszékében, én meg, mint rendesen, a lábánál a fűben, hogy jól lássam, milyen csudára készül megint. De úgy tűnt, varázslat mégse telik a furfangos nagyapámtól, mert csak azt végezte, amit máskor is gyakorta szokott, ha a kertben üdögél: nótás kedvű tilinkót farigcsált, amit aztán nekünk, gyerekeknek ajándékozott. A puha bodzaág gyorsan formára hajlott ügyes ujjai között, s én már épp eluntam volna a leskelődést, mikor a kert vén diófájának ágára egy rigó szállt. Nagyapám szeme rácsillant a hirtelen madárra, s már meg is szólította őt:

– Hát te mit akarsz, borzas rigó?

De a madár csak hangtalan billegtette a fejét, ránk lesve a magasból. Erre az én nagyapám okosan bólintott, s mondta:

– Értem én! Elveszítetted a hangodat, s most néma vagy. No, lásd, kivel van dolgod: éppen elkészültem ezzel a tilinkóval, ami jó lesz neked, míg meg nem leled a saját nótádat. Kell-e?

A borzas rigó kiváncsian nyújtogatta a nyakát, de nem felelt. A nagyapám kettőt mozdított a kezén, mire az ujjai közül eltűnt a tilinkó. A követkető szemhunyásban pedig a rigó oly’ szépen kezdett dalolni az ágon, hogy az én szívem egészen belefacsarodott.

– No, így már jó lesz! – mordult az öreg. – De csak kölcsönbe adtam, ezt ne feledd, te borzas!

Hát lássátok: ilyen egy csudás, huncut ember az én nagyapám!

Folyt. köv.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top