Archív

A főutca kihaltabb, mint az idétlen horrorfilmekben

2011_02Írja Térey János a februári Jelenkorban Lanczkor Gábornak ajánlott versében. Kováts Judit, Eltagadva, elhallgatva című regényrészletét is közli a februári szám, és mi is:”’42-ben, amikor hetedik gimnáziumba mentem, a háború már javában tartott, de még mindig tőlünk távol, valahol a messzeségben zajlott, és mi, felsős diáklányok nemigen foglalkoztunk vele.”

 

 

Térey János

Dünaburg, Dünaburg!

Lanczkor Gábornak

Dünaburg, Dünaburg,

Te nyomasztóbb mindennél!

Kiszáll az ember a tetszőleges járműből,

És bújna vissza azonnal,

Menekülne ebből a városból,

Ahol a nyár október végét játszik.

A két farkasszemet néző pláza is holtponton.

Körkörös, posztszovjet szomorúság.

Mindent értek, Mark Rothko vörösét,

Sárgáját és gesztenyebarnáját

(Dünaburg múzeumában, az eredetijükhöz

“Maximálisan hasonló” másolatokon).

Az erődítmény csillagalaprajza a bélyeg a tájon.

A főutca kihaltabb, mint az idétlen horrorfilmekben.

Akit ide köp ki teremtője,

Élete véletlenjét nem köszöni.

Arcátlanul

Ilyen egy, ilyen egy Küklopsz,

Öreg és romantikátlan,

S a mérgességig másnapos.

Hidakról köpköd a sétahajók

Fedélzetére. (Üvegbúra óvja

Az utasokat, bár döbbent az arcuk.)

Látja, nemcsak elkopott, de tönkrement a Föld.

Egyetlen szeme alatt mélyültek a ráncok.

Van kedvezőbb út, van szelídebb létező.

A pad alatt, melyen ül, karácsonytöredékek.

Ami szól, ami szól: révületes rock.

Körülötte lom, űrszemét, ilyesmi.

Ilyen egy, ilyen egy Küklopsz,

Öreg és romantikátlan,

S a mérgességig másnapos.

 

 

Kováts Judit

Eltagadva, elhallgatva

regényrészlet

’42-ben, amikor hetedik gimnáziumba mentem, a háború már javában tartott, de még mindig tőlünk távol, valahol a messzeségben zajlott, és mi, felsős diáklányok nemigen foglalkoztunk vele. A diákélet nem sokat változott, a mennyiségtan nem lett könnyebb, a latin nem lett nehezebb, a tanáraink éppen olyan szigorúak voltak, és mi éppúgy féltünk tőlük, mint annak előtte.

A háború egyáltalán nem tűnt valóságosnak a számunkra, annak ellenére sem, hogy Szentkuthy tanár úr a vallástanórán és a bibliakörben, az osztályfőnökünk, Zádor Erna a katedráról, Weiser igazgató úr pedig az iskolai ünnepségek díszemelvényéről egyfolytában a történelmi időkről szónokolt nekünk. Szent meggyőződéssel, olyan hévvel és annyiszor adták elő ugyanazokat a gondolatokat, hogy legtöbbször úgy éreztem, ennek a sok embernek egyetlen szája van, és ez a száj folyton ugyanazt ismétli. Egy idő után, mihelyst elkezdtek beszélni, figyelmem egyetlen pontra irányult: a szájukra. Eltűnt az arcuk, az orruk, a szemük, az igazgató, az osztályfőnök, Szentkuthy tanár úr megszűnt létezni, csak a száj maradt belőlük, és ez a száj folyton a nemzet élethalálharcát, a vörös veszedelmet, a hős honvédeket, Istent, hazát és a szüleinket emlegette. A kötelességeinket olvasta a fejünkre, minden korábbinál nagyobb fegyelmet, szorgalmat, felelősséget kért rajtunk számon. És komolyságot, amit én sehogyan sem tudtam értelmezni. Amikor először hallottam ilyesféle beszédet, arra gondoltam, lehet, hogy kevesebbet kellene Esztivel nevetnem? Mi azonban világéletünkben összenevettünk, ha megláttuk egymást, és olyankor erővel se tudtunk volna a honvédekre meg a történelmi időkre gondolni. Különben is, én ugyanaz a személy voltam, mint korábban, önmagában az a tény, hogy Magyarország belépett a háborúba, semmit sem változtatott rajtam.

A ’42-es volt az utolsó olyan tanév, amikor szeptemberben rendesen megkezdődött, júniusban pedig befejeződött a tanítás. A tanévnyitón Weiser igazgató úr – miután elsorolta hazafias kötelességeinket – megemlékezett az orosz harctéren elesett kiskormányzóról, a hősiesség és a hazaszeretet örök példájaként állítva elénk őt. Ki volt téve a fényképe is a pulpitusra, és mi, akik elöl álltunk, végig azt néztük nagy elragadtatással. Olyan vitéz, fess férfi nézett vissza ránk, amilyet mindannyian szerettünk volna magunknak. Ráadásul az, hogy pilótaként a repülőjével zuhant le, a halálát különlegessé, mondhatni, kiváltságossá tette a szemünkben, olyannyira, hogy az osztályból valamennyien szerelmesek lettünk belé. Esztivel még a képét is kivágtuk az újságból, mivel azonban csak egy példányunk volt belőle, testvériesen megosztoztunk rajta, hetente cseréltük. Én a mennyiségtankönyvemben őriztem egészen addig, amíg Ambrózy tanár úr észre nem vette. A tanár úrnak soha semmi nem kerülte el a figyelmét, a legapróbb hiányosságra és a legkisebb hibára is rögtön lesújtott, most azonban egy árva szót sem szólt. Ennek ellenére azonnal áttettem a kiskormányzót a latinkönyvembe, mert nemigen tudtam volna Esztinek megmagyarázni, ha az óvatlanságom miatt elkobozzák tőlünk.

*

A hetedik gimnázium, a kiskormányzó iránti plátói rajongáson túl, meghozta számomra a valóságos, igaz szerelmet is. Andrással az idők kezdetétől ismertük egymást. Mindketten evangélikusok voltunk, és az evangélikusok olyan szűk közösséget alkottak, hogy mindenki ismert mindenkit. Elemibe is együtt jártunk, mindketten a közös iskolába. Negyedik után gimnáziumba adtak bennünket: őt a fiúgimnáziumba, a híres Kossuthba, engem az evangélikus leánygimnáziumba, a Gedulyba. Közel, mindössze hét kilométerre esett tőlünk a város, így bejárók lettünk mi is, akár a többi diák.

A bejáró diákcsapat különös képződmény volt, minden szeptemberben átalakult: a nagyok kinőttek belőle, és jöttek a helyükre a kicsik. Hiába változott azonban évről évre az összetétele, valójában mindig ugyanaz az egy csapat létezett, a maga hierarchiájával és rendjével. Kortól függően kinek-kinek megvolt benne a helye, a fiúk és lányok külön csoportja, a testvérek, barátok, barátnők hármas-négyes-ötös fogata. A kereskedelmisek nem keveredtek a polgárisokkal, az alsós gimnazisták a felsősökkel, a tizenhat, -hét és -nyolc évesekkel, a fiúk a lányokkal, annak ellenére sem, hogy nagyon is összetartottunk.

Az íratlan szabályt, a felszállás sorrendjét, mindenki magától tudta: először a kicsik, utánuk a derékhad, legutoljára pedig a nagyfiúk, akik akkor is a peronon, az ajtónál álltak, ha bent, a fülkében kivételesen lett volna ülőhelyük. Az ajtóban állva vonatozni a kisebbek is szerettek volna, hiszen az olyan felnőttes dolognak számított, a nagyfiúk azonban mindig mindenkit beljebb szuszakoltak. A felszállás sorrendje végül is magától, természetes módon alakult ki minden évben, és mi, ahogy nőttünk, úgy léptünk előre, vagy ha úgy tetszik, hátra ebben a mozgásban. Éppen ezért, ha vágytunk is esetleg máshová, mint ahol a helyünk volt, eszünkbe sem jutott bármit is tenni ennek érdekében.

Az íratlan szabályok közé tartozott az is, hogy miután a nagyfiúk elsőnek leszálltak, végigvárták a csapatot, és a magasból leszedték a kisebbeket. A gimnáziumi évek alatt minden reggel nyolcan-tízen így álltak sorfalat nekem is. A sorfal hozzánőtt, természetes része lett az iskolába járásnak, valamiféle biztonságérzetet nyújtott az előttem álló napra, az iskolára, a városra, sőt bizonyos értelemben az akkori egész világra nézve is.

Azon a napsütéses, szeptemberi reggelen leszálláskor Andrást pillantottam meg lent elsőnek. Hetedikes gimnazistaként engem végképp nem kellett lesegíteni a vonatról, ő mégis nyújtotta értem a kezét. Miközben nézett rám felfelé, és én csodálkozva visszanéztem őrá, magamat láttam a szeme kékjében. A lépcsőről lehuppanva, pár pillanatig még egymás kezét fogva, rettenetes zavarban éreztük magunkat mind a ketten.

Attól a naptól kezdve együtt jártunk iskolába, és legtöbbször haza is. A találkozásaink szinte mindig ugyanúgy történtek, mégis, minden reggel ugyanaz a különös izgalom tört rám, amikor megláttam őt. A szívem olyan hangosan kezdett dobogni, hogy attól féltem, Eszti vagy Eta meghallja. Mindig hamarabb érkezett, és az állomás épülete előtt várta, hogy beforduljunk a sarkon. Amikor meglátott bennünket, sietve elindult felénk, és miután köszönt, mellém lépett.

A lányokat magunk elé engedtük, a bakót áttettük a másik vállunkra, összeigazítottuk a lépteinket, és mentünk szorosan egymás mellett. Olyan szorosan, hogy a felsőkarunk összeért.

A Kossuth és a Geduly majdhogynem egymás szomszédságában voltak, a szabályzat azonban tiltotta, hogy fiúkkal szóba álljunk, azt meg pláne, hogy kísérjenek bennünket, így András délutánonként rendszerint a Kossuth-szobor előtt várt rám, együtt kiballagtunk az állomásra, hazavonatoztunk, és csak az Apponyi utcában váltunk el egymástól. Egyetlenegyszer sem buktunk le, habár őszintén szólva, eszünkbe sem jutott a szabályzatot magunkra vonatkoztatni, hiszen mi azelőtt a napsütéses szeptemberi reggel előtt is már hosszú évek óta nap mint nap találkoztunk, és szót váltottunk egymással.

Különös módon a csapatból sem a többi fiú, sem a többi lány nem gúnyolódott rajtunk, mint ahogy egyébként rendszerint tették, ha a leghalványabb jelét is felfedezni vélték a kezdődő szerelemnek, és visszaszakajtani sem akarták maguk közé egyikünket sem, pedig a kötelékükből kiszakadókkal mindig megpróbálták. A legelső naptól fogva tudomásul vették, hogy mi ketten összetartozunk, és békén hagytak bennünket.

*

A folyóirat megrendelhető: jelenkor@t-online.hu

A februári számban olvasható még:

Líra

Térey János, Lackfi János, Polgár Anikó, Turczi István, Ballagi Zsigmond versei.

Széppróza

Alice Munro novellája (Fa) Mesterházi Mónika fordításában. Kováts Judit regényrészlete (Eltagadva, elhallgatva), Dreff János Töredékei az írói javadalmazás mibenlétéről, Berka Attila novellája, A csodaizé.

A Nihil és vidéke II.

Párbeszéd Karinthy Frigyes száz éve megjelent verséről.

Beck András Szakítópróba című tanulmányának második részét Kappanyos András, Kálmán C. György, Fekete Richárd, Deczki Sarolta, Berecz Ágnes hozzászólásai követik.

Beszélgetés

N. Tóth Anikó beszélgetése Polgár Anikó költészetről, műfordításról, tanításról.

Sz. Koncz István beszélgetése Mess Bélával, pécsi anatómiaprofesszorral.

Képzőművészet

Bencsik István szobrászművész megjegyzései életmű-kiállításához.

Fekete Vali Gellér B. István Növekvő városáról és Hajdu István monográfiájáról.

Bírálat

Szilágyi Zsófia Tompa Andrea első regényéről a Hóhér házáról, Németh Gábor a Kezdő írók kézikönyvéről (szerkesztette: John Steele), Kappanyos András a Hűlt helyről, Seamus Heaney válogatott verseiről, Kóbor Márta a Nyelvi álarcok. Tizenhárman a fordításról című interjúkötetről (szerkesztette: Jeney Éva és Józan Ildikó).

Állásfoglalás

El a kezekkel a magyar filozófusoktól! Magyar könyvkiadók és folyóiratok közös tiltakozása.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top