Archív

Csillagjegy mesék 1

1-nagyk

Tudom én jól, hogy a felét se hiszi senki annak, amit most elmondok. Pedig legkedvesebb gördeszkám lötyögő kerekére fogadom: minden úgy esett, ahogy eme könyvben áll!

Kereken hét esztendős voltam, mikor a házunk előtt porfelhőt verve lefékezte óriási terepjáróját az én nagyapám. A fülrepesztőn dübörgő járgány kerekeire sár tapadt, a lökhárítóba bodzagally akadt, de mindezen én nem csodálkoztam, hisz a nagyapám erdész volt.

A hetedik születésnapomon, augusztus derekán is egyenest a Börzsönyből érkezett. Lestem ki az ablakon, futottam elébe, mert biztos voltam benne, hogy ajándékot hozott nekem. Mikor megtorpantam előtte, hiába kutattam, semmi meglepetés-forma nem akadt a kezében. Helyette így szólt hozzám dörgő hangon:

– Most pedig velem jössz, te gyerek!

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy ugyan hová visz, apám lépett hozzám, s nagy komolyan mondta:

– Ma lettél hét esztendős, és ez nem tréfadolog! Amikor én ennyi voltam, apám épp úgy elvitt magával, ahogyan most téged. Annyit mondok útravalónak: légy szemfüles, jegyezz meg mindent jól, és ne engedd a bátorságodnak, hogy az inadba szálljon.

Ezt hallva nekem máris reszketni kezdett a térdem. Hát hova küldenek engem a szüleim? Ráadásként édesanyám nem szólt egyetlen szót sem, csak megcsókolt jobbról és megcsókolt balról, a szemében pedig mintha könnycsepp csillant volna.

„Na, jól nézek én ki!” – gondoltam, s az ijedelemtől gombóc gyűlt a torkomba. Beszálltam a szörnyű nagy terepjáróba, és már mentünk is, mint a dübörgő szélvihar. Magunk mögött hagytuk a várost, a házakat és gyárakat, azután a szántóföldeket, napraforgó-, és búzatáblákat. Átrobogtunk jó néhány falun, majd hol föl, hol le száguldottunk a dombokon. Én az elejétől fogva sejtettem, hogy a hegyekbe tartunk, de azért csak megkérdeztem az öregtől:

– Mi az úti cél, nagyapa?

– Meglátod, ha itt az ideje – jött a válasz, és hozzá a bátorító mosoly.

Az út két oldalán egyre magasabb hegyek szökkentek az égnek, üstökükön dús vadont hordva hajként. Lassan esteledni kezdett, mikor rátértünk egy göröngyös földútra, mely oly mélyen kanyargott be az erdőbe, hogy végül el is fogyott. Akkor megálltunk, s a nagyapám így utasított:

– Húzz túracipőt, hozz kabátot, és fogd a kisebbik vándorbotomat. Mindet ott találod a hátsó ülésen.

A megszeppenés rezegtette-vacogtatta a térdeimet, miközben engedelmeskedtem. Túracipő, kabát és bot? Ebből erdőjárás lesz! No, de éjjel? Nagyapa mindig azt mondta, a vadon veszedelmes hely tud lenni, mikor a csillagok, és a Hold ideje jön el.

Kiszálltunk az autóból, és elemlámpa fényével vágtunk neki az ösvénynek. Sűrű, sötét éjszaka honolt az erdőben, csupán a kerek Hold képe világított át olykor a lombok résein. Titokzatos zajok, zümmögések, roppanások, reccsenések keltek a vaskos törzsek, kusza bokrok rejtekén.

Vagy két órán át mentünk, s mikor egy tisztáson végre megállapodtunk, a fáradtságtól bizsergett minden porcikám. Nagyapám rögvest apró tüzet kuporított, de az árnyékokat táncoltató fény még ijesztőbbé tette az erdőt.

– No, akkor most hallgass ide! – szólt a nagyapám, szemközt ülve velem. – Tudod-e, hány hónapból áll az esztendő?

– Tizenkettőből – feleltem. – Január, február…

Nagyapám a szavamba vágott.

– Hát azt tudod-e, hogy hány csillagjegyet számolunk?

– Abból is tizenkettőt, ha a magunk vidékén nézünk az égre – bólintottam, s már soroltam is: – Bak, Halak, Kos…

– De azt már biztosan nem tudod, hogy a csillagok, ha szépen kéred őket, elárulják az élet minden nagy titkát. Nem kell hozzá több, mint egy varázsos éjszaka, az erdő csöndje, s az, hogy épp hét esztendős légy.

Csendben maradva, elkerekedett szemmel hallgattam a nagyapámat. Hát ezért hozott engem az erdő közepébe éjnek idején? Az élet nagy titkait kell megkeresnem?

– Hét esztendősnek lenni különleges állapot – beszélt ő tovább. – Tegnap még kisgyerek voltál, de holnaptól már arra az ösvényre lépsz, aminek a végén felnőtté válsz. Addig azonban sok tanulnivaló vár rád. Ha akarod, ma éjjel megkérheted a barátaimat, hogy mind adják át neked a maguk bölcsességét.

– A barátaidat? – néztem körbe gyanakodva, mert nagyapámon kívül teremtett lelket sem láttam sehol.

– Rossz felé keresed őket – az öreg ujjával az ég felé bökött. – Odafönt várakoznak azok, akiket hívnod kell.

S ahogy ezt kimondta, én meg a csillagokra néztem, az égboltozatról tizenkét sziporkakő hullott le. Tátott szájjal lestem, amint szikrát hányva, görögve és forogva közeledtek. Elfutottam volna ijedtemben, ha érkezésem marad rá, csakhogy a hullócsillagok máris egymás után a földre huppantak szépen. Szemem elé kaptam a karom, de dörrenés helyett csak halk nevetgélés, kuncogás jutott el a fülemhez. Csodálkozva pislogtam hát, s lám, a tűz körül tizenkét ember ült, s rám figyelt.

Az első, ki tőlem rögvest jobbra foglalt helyet, mosolyogva felém fordult.

– Hét esztendős lettél, igaz-e? – kérdezte. Én ijedtemben csak bólintani tudtam. Ő erre megsimította mérhetetlen hosszú, hófehér szakállát, eligazgatta vállán a báránybőr subáját, majd vén szemével hunyorítva így szólt: – Hallgasd meg a történetemet, amit ajándékba hoztam neked, és tanulj belőle, ha van mit.

Azzal máris belevágott a mesébe, miközben a szakállából hópelyhek szállingóztak a tűzbe…

 

ITT A FARSANG

Egyet mondok, de az kerek…

Van, hogy az ember gyereke, bármily kicsi, igen nagy rosszaságot tud csinálni. S úgy is tud lenni, hogy az ember gyereke körül fejetetejére lódul a világ, amiért aztán jól meg is büntetik – pedig egyáltalán nem tehet a fejtetőre lódulásról!

No, éppen ekként járt a minap az én Gergő barátom, aki nem több, mint hat éves. Történt ugyanis, hogy Gergőnek egyik reggel megsajdult a torka, ezért nem mehetett iskolába.

– Kicsi Gergő, te ma itthon maradsz, őrizni az ágyad – mondta az én barátomnak Nagy Gergő, az apukája, s még hozzátette: – A nagymama vigyáz majd rád, légy rendes!

Mit tehet azonban az ember gyereke, ha a felvigyázó nagyanyó délelőtt leviharzik a boltba? Ágyat őrizni nagyon unalmas dolog, különösen, ha senki nem akarja ellopni az illető bútordarabot. Kicsi Gergő rettenetesen unatkozott, felkelt hát, s bóklászva a csendes lakásban, eljutott egészen a konyháig.

– Látom ám, hogy mindjárt megpimpósodsz a semmittevéstől! – szólalt meg váratlanul egy reszelős hang a szemetes mögül. Kicsi Gergő nem ijedt meg, inkább közel lépett, hogy alaposabban megnézze magának a hang gazdáját.

– Sutyerák vagyok, a mocsári kobold, jelenleg az eltévedés állapotában – közölte a szemetes mögül előlépő kisember. – Javaslom, hogy amíg nem találok egy nekem való lápot, addig rendezzünk egy unaloműző farsangot, itt, a konyhában!

– Már hogyan farsangolhatnánk, mikor nincsenek muzsikusok, táncosok és finomságok? – tárta szét a karját Kicsi Gergő, mutatva, milyen unalmasan csendes a konyha.

– Ezt bízd csak rám! – vigyorgott Sutyerák, majd rögvest pattintott az ujjával. Színes-bűvös szikrák röppentek szerte, és amit megérintettek, az nyomban életre kelt. Kicsi Gergő csak leste tátott szájjal, amint a mozsár durrogó ritmust kezdett ütni, vele a tojástartó, teásbögre szintén zenébe fogott. Aztán középre ugrott mind a fakanál, habverő, merőkanál, meg a többiek, kiket Gergő felsegített a konyhaasztalra, hogy ott ropják a táncot egymással. Akkora farsangi mulatság kerekedett, hogy a konyha, a lakás, de még a lépcsőház is zengett tőle. Kicsi Gergő beállt a táncolók közé, s úgy ropta, hogy sajgó torkáról egészen megfeledkezett.

A mulatozás azonban hirtelen félbe szakadt, ugyanis hazaért nagyanyó. Amint szegény elhűlve megtorpant a konyhaajtóban, a víg társaság minden tagja ott hullott a földre, ahol épp volt. Csak úgy záporoztak, csörömpöltek a kanalak, villák a kövezeten!

Mondhatta eztán Kicsi Gergő, hogy Sutyerák volt a hibás, senki nem hitt neki, mivel az eltévedt mocsári kobold sehol nem találtatott. Hát, én csak annyit mondok: farsang környékén jobb vigyázni a beszélő szemetesvödrökkel!

Folyt. köv.

 

Volt egyszer egy meseválogatás, amit a Cicero Könyvstúdió adott ki. A címe Kerekalma mesék, és az Alma zenekar zenés CD-je társult hozzá. Évekkel később egy német kiadó arra kért, hogy írjak kerettörténetet ehhez a válogatásomhoz: megtettem, de a kötet végül nem jelent meg, pedig Pásztohy Panka csodálatos rajzokat készített hozzá. Ezt a változatot osztom most meg a gyerekekkel és felnőttekkel.

{jcomments on}

Böszörményi Gyula

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top