Archív

„Célkeresztben a Forrás”

Forrás 2011/1

Megjelent a Forrás – szépirodalmi folyóirat januári száma.

A Forrás gazdag szépirodalmi rovatából kiemelkedik Zalán Tibor Nap-szilánkok című verse. A vers a két vajdasági költő, Tolnai Ottó és Domonkos István művészete előtt tiszteleg. De ezt nem csak tartalmával teszi, hanem formai megoldásait tekintve is csatlakozik az egykori posztmodern törekvésekhez.

 

A folyóiratból, de talán a teljes januári folyóiratkínálatból kiemelkedik Müller Rolf Célkeresztben a Forrás című tanulmánya. Alcíme szerint: Kísérlet egy állambiztonsági történet rekonstrukciójára. Müller Rolf az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos munkatársa biztos szakmai felkészültséggel és nagy körültekintéssel vizsgálja meg a Forrás rendszerváltásig tartó III/III-as megfigyelését. Van itt minden, a levélbontástól a lehallgatásig, a besúgástól a személyi követésig. A dokumentumok mindösszesen a Forrás munkájának korrektségét és következetességét igazolják. Dokumentálják, hogy immár történeti távlatból szemlélve a Forrás a rendszerváltás folyóirata volt.

A szám anyagából ízelítőül Sándor Ivánnak a szám élén álló regénynaplóját ajánljuk az olvasóknak.

 

Sándor Iván

Lánc, lánc, eszterlánc…

(regénynapló)

„Az időt kizárólag a történelem és a fikció

kereszteződése, a fikcionális elbeszélés

történelmesítése és a történelmi elbeszélés

fikcionalitásának az összefonódása teszi

emberi idővé.”

(Paul Riceaur)

 

A regény az Emberi Időt teremti. Nem az Emberi Múlt idejét. Tapasztalatokat, dokumentumokat is használ, ám abban az Időben kaparintja meg az Emberi Helyzetet, amelyben íródik. A múlt a regénymondatok létrejöttének jelenében történik. Az író nem függetlenítheti magát ettől.

A történelem és a fikció (riceauri) összefonódása megegyezik a regény epikai hitelességével.

2003–2006-ban a múlt meghamisításának, a történelem eltörlésének tapasztalása hívta elő a múltban és a mában, 1944 decemberében és az ezredforduló „nyomozati útján” játszódó Követést.

De mi hív elő 2010-ben egy, az első világháborúban játszódó regényt?

Hivatkoztam már Guglielmo Ferreróra, aki az első világháborúval járó omlást, a Hohenzollerek, Habsburgok, Romanovok államalakzatai széthullásának következményeit a huszadik században a Római Birodalom bukásának következményeihez hasonlította. Arról is írtam, hogy az európai történettudomány az elmúlt negyedszázadban ráirányította a figyelmet arra, hogy mindazon brutalitás, embert pusztító gépiesség, kölcsönös gyűlölethullám, amely végigsöpört a századon, az első világháborúval kezdődött.

A Követés Hrapka Tibor tervezte borítóján egy szörny látható. Metafizikaivá növekvő alakzata egy város képzetét keltő elmosódott Tér fölé magasodik. A harapásra tátott szájból kinyúló hatalmas metszőfog mintha a következő pillanatban már fel is morzsolná a várost.

Goya önmagát az ember felfaló Saturnusára emlékeztet.

Kérlelésemre elárulta, hogy a szörny a Notre Dame párkányzatának egyik vízköpője.

Bazsányi Sándor Nádas-monográfiájához olvassa a legújabb Nádas-esszéket. Megakad Robert Doisneau nevénél. Rákeres a neten. Megtalálja az 1912-ben született, 1994-ben meghalt híres francia fotós képeit. Ráismer közöttük a Követés borítóján látható szörnyre a Notre Dame emeleti párkányán. Átküldi a fotót.

Robert Doisneau nagyjából akkoriban exponál, amikor Julien Benda megírja híres írását az Európát fenyegető veszélyről, amihez nálunk mindenekelőtt Babits Mihály írása kapcsolódik. A fotósorozatban a másik legemlékezetesebb a Zenész esőben című. Fekete-fehér. Szajna-part. Az esőben egy, a rakpart kövére állított

cselló. Mellette egy férfi. Ernyőt tart maga és a hangszer fölé. A háttérben egy festő állványa.

Mondhatni, a művészet hangzása, miközben (a másik fotón) a szörny harapásra tátja a száját.

Alulnézetből a térről a vízköpő alig látható. A fotós az emeleti párkányról oldalról, kissé felülről, közelről fényképezett. Ez a beállítása mitikussá növeli és látni engedi ugrásra kész alakja alatt a városvíziót.

Doisneau fotója nélkül Hrapka Tibor nem tervezhette volna meg a Követés borítóját. Bazsányi Sándor Nádas-olvasata nélkül nem ismerhettem volna meg a fotográfust. A Zenész esőbent sem.

A szörny figyeli a készülő regény első világháborús oldalain a Pont Saint-Michelen a huszártisztet is, aki a vezérkari paranccsal vágtat.

A Notre Dame-ot a tizenharmadik század óta többször kikezdte a történelem. Többször újjáépítették, kiegészítették. A vízköpők a tizenkilencedik század közepén kerültek a párkányra. Alkotójuk Viollet-le-Duc. Nem kis merészségre vall, hogy az áhítat otthonát szörnyalakkal díszítette.

Nemcsak elismert szobrász volt, hadiépítményeket is tervezett. Munkáit az első világháborúban is alkalmazták a védelmi rendszerek kiépítésénél, a tereptárgyak elhelyezésénél.

A szobrász alkotta szörny másfél évszázada tátja a száját. Látta III. Napóleon vereségét 1871-ben. Tudja, hogy akkor, a németek sedani győzelme után alakult meg a Német Császárság. Képzeljük el: „megérti”, hogy a sedani győzelem-vereség óta a németek és a franciák készülnek a revánsra. Az egyik azért, hogy biztosítsa Elzász-Lotaringia megszerzése után a határait. A másik azért, hogy visszaszerezze azt, amit elveszített. A szörny hallja 1914-ben a német bombák becsapódását Párizsra. Követi tekintetével a francia kormány menekülését a fővárosból, látja Hitler később hadseregének vonulását a Champs Elysées-n.

Figyeli az európai történelmet.

Az 1944-es budapesti csatáról szóló regénylapokra rápréselődik a harapásra készülő tátott száj, a hatalmas metszőfog.

Pillantása megegyezik azzal a törekvéssel, amelyben a történelem és a regényfikció a város Terét az Emberi Időbe helyezi.

A Hajnaltól hajnalig című munkában lévő regényem fő alakja, Kiss Ádám néhány órával azelőtt száll ki a Place Saint-Michel metróállomáson, hogy a francia huszárhadnagy a vezérkar parancsával végigvágtat a hídon.

Kiss Ádám a tápéi Szendrey-birtok főlovászának fia. A Szegedi Állami Gimnáziumban érettségizik 1914-ben. A legjobb eredményt éri el magyar irodalomból és francia nyelvből. Tanára jutalomként Párizsban élő barátjához küldi el nyelvgyakorlásra, világot látni.

Belesodródik a háborúba. Végigjárja Európa frontjait. Arról, hogy milyen volt a múlt század tízes éveiben Tápé, a Szendrey-kastély, a tiszai kompjárat, Ilia Mihálytól kaptam adatokat.

Mibe csöppen bele Kiss Ádám?

Stéphane Audoin-Rouzeau – Annette Becker: 1914–1918, Az újraírt háború című, 2000-ben megjelent munkájának néhány fejezetcíme: Erőszak; Keresztesháború; Gyász; A „civilizáció folyamata”, vagy a brutalizáció; Deportálás és tömegmészárlás; A koncentrációs táborok felé; Harcoló tudomány és faji kisiklás; Fájdalomból történelem.

Kiss Ádámot apja már ötéves korában lóra ülteti a Szendrey-birtokon.

1914. augusztus, Párizs. A pillanat tört része alatt dől el: nincs választása. Jóakarói, hogy megmentsék ellenséges állampolgárként a fogolytábortól, helyette döntenek, felismerve, hogy kiváló lovas. Néhány hét alatt vége lesz a háborúnak, mondják, s még mielőtt tiltakozhatna, Kiss Ádámból Adam Petit francia huszár lesz a marne-i csatába induló ezredben.

A fikció és a történelem összetalálkozása mint hiteles epikai téridő megegyezik a regényalak(ok) érzelmi-lelki világának és a históriai tények lelki-szellemi hatásmechanizmusainak találkozásával. Előhívja az emberben lévő Rosszat. Mindent eláraszt a másikkal szembeni gyűlölet, a fajöntudat.

Mit tud erről mondani a regény?

„A régiek közül nem sokan vannak már itt. Hét osztálytársam közül én vagyok az utolsó… Ha 1916-ban hazakerülünk, vihart korbácsoltunk volna fel élményeink fájdalmával és erejével. Ha most hazatérünk majd – fáradtak vagyunk, reménytelenek.

Nem tudjuk többé kiismerni magunkat a világban.

Nem is fognak megérteni bennünket – mert előttünk növekedik egy nemzedék, amely ugyanitt közösen töltötte velünk ezeket az éveket, de volt ágya és hivatása, s most visszamegy régi pozíciójába, ahol el fogja felejteni a háborút – utánunk pedig növekedik egy másik nemzedék, a mi korábbi énünkhöz hasonló, ez idegen lesz és félretol bennünket. Fölöslegesek vagyunk saját magunknak is, nőni fogunk, némelyek alkalmazkodnak, mások meghajolnak, sokan tanácstalanok lesznek – az évek szétfoszlanak, s mi végül is tönkremegyünk.”

Eric Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regénye lecsupaszított nyelvével, hűvös narrációjával, a történelmi valóság és a fikcionalitás összetalálkoztatásával Emberi Idővé emeli azt, amit háromnegyed évszázaddal később a tudóspáros próbál fogalmi úton megközelíteni. Erőszak, mészárlás, brutalizáció. A jövőre való pillantás: majd nemzedékek mennek tönkre a háborús részvételélményeit viselve. Hiábavaló lesz a tapasztalat: lánc-lánc – készül az újabb véres „láncszem”.

Az az irodalom, amely erről nyíltan beszél, magára marad. Gyanú, kiátkozás kíséri. Remarque-ot művei kendőzetlensége miatt ellenségnek, zsidónak minősítik. (Nem volt az.) A harmincas évektől emigrációba kényszerül.

Ölik egymást a katonák az egyik oldalról nézve a német író regényében.

Ölik egymást a katonák a másik oldalról látva a francia író regényében.

A huszadik századi irodalom jelentős műve Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című regénye.

„Az iszonyatról, akár a kéjről, csak annak lehet fogalma, aki átélte már. De hát hogyan lehetett volna nekem akárcsak sejtelmem is erről az iszonyatról, amikor a Place Chlisiről elindultam? Ki láthatta, míg a háborút meg nem ismerte, hogy mi minden rejlik az emberek piszkos, hősies, tunya lelkében? Most már nincs szabadulás ebből a tömeges menekülésből, a közös gyilkolás a tűz felé… Mindez a mélyből fakadt és most felszínre jutott.”

Mi rejlik az emberben? Céline univerzális-folyamatos létszituációvá tágítja. Az ő útja is rejt az írói sorsban emberi sorsot. Másfélét, mint ami Remarque-é, akit a nyílt rámutatásért, az önszembenézésért közösítettek ki. Céline-t az önmagában hordozott gyűlölet vitte a nácizmussal való kollaborációba.

De egymással szemben állva íróként a Történelmi Időben teljesítették vállalásukat. Olyan regényeket írtak, amelyekben „összeért” a história és a fikció, és folyamatos Emberi Időként azt is megmutatták, milyen jövőt készített elő az első világháború.

A szörny látta a német Paul Baumert, Remarque regényalakját, aki fiatalon került a frontra, „elesett 1918 októberében egy napon, amely az egész fronton olyan nyugodtan és csöndesen telt, hogy a hadijelentés mindössze erre a mondatra szorítkozott: nyugaton a helyzet változatlan”.

Látta Céline regényalakját, Bardamut, akinek a története utazás több kontinensen át a századéjszaka mélyére. Ezért választotta az író regénye mottójául a Svájci testőrök 1793-as dalát: „Nagy utazás az életünk / A télben és az éjszakában, / Lessük, hogy merre mehetünk / Az éj sötét, sehol egy csillag.”

Figyelemre méltó értelmezést ad Georges Bataille Kafka Mózesről szóló gondolatáról. Szerinte Kafka nem hihetőnek mondja azt, hogy Mózes csak a halála estéjén pillantotta meg az Ígéret földjét. „E végső reménynek csak az lehet az értelme, írja Kafka, hogy rámutasson arra, hogy az emberi élet csupán egy tökéletlen pillanat, mert ez a fajta élet (az Ígéret földjének várása) a végtelenségig tartana anélkül, hogy a pillanaton túl valaha valami más is származnék belőle. Mózes nem azért nem jutott el Kánaánba, mert túl rövid volt az élete, hanem azért, mert az élete emberi élet volt.”

Bataille ehhez hozzáteszi, hogy minden cél reménytelenül az időben van, „pont a világegyetem egészében: hiszen emberi életről van szó”.

Kafka súlyos gondolatához hozzátehetünk egy, az övével nem ellentétes, de az övét talán kiegészítő gondolatot, megtartva azon ítéletét, miszerint annak oka, hogy Mózes számára nem nyílt meg az Ígéret földjének kapuja, az volt, hogy az élete: emberi élet volt.

Vajon nem lehetett az okok közül egy másik az, hogy Mózes megértette az emberi élet folyamatosságát, szokásos idejét? Küzdelemből (Egyiptom) jött; folytatta a küzdelmet (negyven éven át a vándorlásban), megérezte, hogy az „Ígéret földjére” való belépéssel a küzdelem az élet szokásos idejeként folytatódik. Sok jel

utalt erre már a Kapu előtt: a belső harcok, a külső küzdelmek.

Mózesnek elege volt ezekből, mondhatnánk: jöjjön az új nemzedék.

Lánc, lánc…

Kiss Ádám 1914. augusztus első napjaiban megérkezik a Szajna-partra. A szörny lepillant a párkányról. Kitátja a száját.

Dunajcsik Mátyás és Nemes Z. Márió négykezes-esszét írt (Műút 2010. 5.) Sebald Szédület. Érzés című munkájának korszaktapintó-előrejelző képességéről. Idéznek egy napilaphírt 1913-ból: „…ebben az évben minden egyetlen pont felé haladt, ahol mindegy mi áron, de történnie kell valaminek, aminek következményei beláthatatlanok…”

Mondhatjuk-e 2011-ben, hogy nem halad minden egyetlen pont felé, ahol „mindegy, hogy mi áron”, de a világhelyzet újabb örvénylésében mifelénk is történnie kell valaminek, aminek a súlyos következményei beláthatatlanok?

Forrás weboldal

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top