Archív

Firkák papírfalon – három

firkakIII. Gondolatok az önmagunkban kucorgás óráira

 

 

Burkold be magad szobád saroksötét csendjével, és csak arra gondolj, hogy e percben mennyi dolog történik tőled függetlenül az Univerzumban. A borzongás, amit ekkor érezni fogsz, nem jó tündérek bársony-lehelete lesz, de nem ám!

Képzeljetek el egy vaskos könyvet, melynek ezernyi oldalán egyetlen mondat ismétlődik: Rettegek egyedül.

Ha kérdezné valaki, hát szerény mosollyal elárulnám: ez életem fő műve.

 

* * *

 

Tagadhatatlan, hogy szükségünk van lelkünk fájdalmaira. Különben miért idéznénk elő rögvest azokat, ahogy kicsit jobban érezzük magunkat?!

 

* * *

 

Még hányszor lesz bennem karóba rántva, felakasztva, égetve, eltiporva, keresztre szögezve, felnégyelve és villamosszékbe lökve a Remény?

És hányszor kell mégis újra teremtenem azt magamban?

 

* * *

 

Nem lehet meghalni másokért, eszmékért, hitért, becsületért, békéért vagy háborúért, de még önmagunkért sem. Ezt hinni önáltatás volna.

A halál csupán önmagáért létezhet.

De mégis… Ez benne a legnehezebb.

* * *

 

…amikor a katona már csak azért harcol, mert nem jut eszébe jobb…

 

* * *

 

Minden búcsúlevél túl rövid.

 

* * *

 

Születésünk után mind arra törekszünk, hogy a köröttünk veszélyesen száguldó világ elől beássuk magunkat a talajba. Mint a puhatestű, ami a hátára mindenféle szemetet, kagylóhéjat, kéregdarabkát, hordalékot tapaszt, hogy védje magát. A mi összegyűjtött hordalékunk munka, szerelem, megszállottság, hit.

Jó esetben történik valami eme összetapasztott szeméthalom alatt; a földi létben ily módon kucorgó ember-bábból egykoron pillangó lesz, mely szárnyat bontva leveti magáról mesterséges burkát, és szabad szárnyalásba kezd.

Ehhez előbb azonban minden esetben meg kell halnia.

 

* * *

 

Mondd csak: valóban minden olyan-e, mint a táguló világegyetem?! Ez fontos kérdés, tehát a válasz rendkívüli erővel bírhat, vigyázz!

Kérdezem ezt azért, mert én úgy veszem észre, hogy mindenki egyenlő sebességgel, folyamatosan távolodik tőlem. Éppen, mint az égitestek.

Tudnom kellene bizonyosan, hogy ezt csak én látom így – vagyis tévedek –, avagy realitás. Csak ennek ismeretében vonhatok le esetleg hasznos, további következtetéseket.

Tudnál nekem válaszolni? Hallasz engem? Most hová mész…?!

 

* * *

 

Az életet csak akkor értheted meg, ha kivonulsz belőle.

De akkor meg már minek?

 

* * *

 

Nincs semmi baj a kábítószerekkel, míg arra használod őket, hogy feltárd a világon túli világ titkait. Gyilkos szerré csak akkor válnak, mikor lelked nyomorúságait akarod gyógyítani velük.

 

* * *

 

Naponta leül a kocsma légyszaros asztalához, és három sört kér egyszerre. Elosztja az üvegeket. Aztán sorra kiissza mindet.

Neki ez már társaság.

 

* * *

 

A lét: készítője által elrontott keresztrejtvény, ezért megfejthetetlen. Így aztán soha nem tudhatjuk meg, mit nyertünk volna, ha beküldjük a kért sorokat.

* * *

 

A karácsony ma már nem a boldogok, sokkal inkább a boldogtalanok ünnepe. A magányban élők ilyenkor ölelik legszorosabban a magányukat, és szomorú dallamot dúdolva ringatóznak létük legsötétebb zugában.

 

* * *

 

Gondoljatok rám úgy, mint egy álomra. Egy álomra, mit viharos, esőtől csuszamlós, hideg párnákkal keretezett éjszakákon lát az ember.

 

* * *

 

Milyen jó volna most beszélgetni valakivel.

Nem, ez így hamis.

Jó volna most csendben lenni valakivel.

 

* * *

 

Ült a porlepte nappaliban, reccsenő, szúette bútorok társaságában, rongyokba burkolózva, elkerülve a koszlott ablakok látványát. Csupán a középen álló zongorára figyelt, s azt sem bánta, hogy pókok béklyózzák le testét finom fonalaikkal.

Így várt már vagy harminc éve. Nem mozdult.

Nem szólt. Azt mondták neki, hogy a zongora az övé, de nincs, aki megtanítsa őt játszani. Semmi baj – ezt is mondták –, egyszer majd jön valaki, és játszani fog az ő zongoráján.

– Biztosan? – kérdezte.

– Biztosan – válaszolták neki akkor bátorító szemhunyorítással. Ő elhitte. Azóta várt, nem mozdult, nem szólt.

Lassan por lepte be a nappalit. Harminc év pora. Néha azért zörögve kinyílt az ajtó és tényleg bejött valaki. Vagy inkább csak betévedt. Meglátta őt, aki boldogan felragyogó tekintettel mozdult a székén.

– Hiszen megmondták, hogy egyszer jönni fog valaki! Lám, most itt van.

Az érkező ekkor a zongorához lépett, ám undorral, félve ért hozzá, s az első porlepte hangtól megrémülve kirohant a nappaliból, magára hagyva őt.

Így történt ez mindig.

Máskor ültében megborzongott, mert a szomszédos helyiségekből zene szűrődött át. Hol innen, hol onnan. Lágy dallamok, szépséges erejű futamok. Némelyik hirtelen, durván elcsuklott, de hamarosan átvette helyét egy másik hangsor.

Ebből ő, aki tudta; saját zongorája is így, vagy még szebben szólhatna, nem akart hallani semmit, de erőtlen volt hozzá, hogy betapassza a fülét.

Mikor ismét belépett valaki a nappaliba, már fel sem emelte a fejét, csak várta az első porlepte hangot, s aztán a menekülő léptek zaját…

 

* * *

 

Ami önmagában undort kelt, az folyton arra vágyakozik, hogy megkívánják –döbbenetes, hogy a világ ilyen agyament irracionalitásokból áll össze. Bizonyára azért, mert így keletkeznek legbiztosabban a feszültségek, melyek energiát termelnek, s ez az energia aztán arra hivatott, hogy meghajtsa, mozgassa a Mindenséget.

 

* * *

 

Ne, kérlek, soha ne fogd le kitörni készülő dühöd szertekaszáló karjait! Ha mégis megteszed, szívedet fogja majd vasmarokra, és azon a hajnalon, mikor váratlanul földre terít, már nem tudsz viccelődni az infarktussal.

 

* * *

 

Infláció van, hát nem fekszem le ma éjjel.

Így megspórolok egy rémálmot.

 

* * *

 

Az éjjel anya, mely rettegést, de gondolatokat is szül.

A nappal meddő.

 

* * *

 

Füstös, zárt szobámban ülve váratlanul rózsa illatát érzem. Azt mondják: illat-hallucináció. Ezzel el is van intézve számukra a dolog. Eszükbe sem jut keresni a rózsát.

Én sem vagyok különb, talán csak annyiban, hogy legalább eszembe jutott: keresni is lehetne akár.

 

* * *

 

Mérni a mérhetetlent: ezt tesszük, amikor rápillantunk az óránkra. Ez az egyszerű, hétköznapi cselekedet példázza a legjobban, micsoda illúziók között töltjük földi életünket.

 

* * *

 

Távoli vonatfütty. Tudom: már megint lemaradtam egy új életről.

 

* * *

 

Hogyan volnál képes olyanoknak az Univerzum végtelen sötétségét feltárni, akiknek fejében éppen ez a vigasztalan űr lakozik?

Kezd hát úgy, hogy e végtelenség helyett egy nagyon is véges, kicsiny dologról adsz nekik ismeretet, amit nevezhetünk tán gyertyalángnak. Akkor majd e fényforrástól elindulva újabb gyertyákat gyújthatsz elméjükben. Bár az is igaz: így sem leszel rá soha képes, hogy az ilyen szerencsétlenek egész belső univerzumát bevilágítsd.

És őszintén szólva: minek is?!

 

* * *

 

Ó, igen! Fel, és fel, és még feljebb!!! – kiáltod becsukott szemmel, idétlenül toporogva a padlón.

 

* * *

 

„Sodródni kell!” – vallja bölcsen a folyóba vetett faág. Bölcsessége azonban csak abból a felismerésből fakad, hogy úgysem tehet mást, s ettől hamis. Igaz csupán akkor lehetne, ha önmaga ugrott volna a folyóba, a fenti bölcsességet felismerve.

 

* * *

 

Egyszer valaki csodás tehetséggel, végtelen hittel és türelemmel megfestette élete minden fontos mozzanatát, egyetlen vásznon. A mű monumentális lett, lenyűgöző és félelmetes. Aztán leült az a valaki, amúgy foltos ruhában, nyálas cigarettát pöfékelve, szája sarkában bizakodó vigyorral, büszkén.

Várta a Képkereskedőt. Az jött is, de hosszú fontolgatás után mégsem vette meg a képet. Azt mondta a festőnek, hogy ez a kép csupán egy élet, semmi több, vagyis tucat munka. A festő ezután nem sokkal meghalt, a hatalmas vásznat feldarabolták, mások pedig képeket festettek e foszlányokra.

…Mind festünk, majd várjuk a Képkereskedőt. Ő persze leginkább húzza a száját, elégedetlenül csettint, és nem veszi elő a tárcáját.

Pedig abból a pénzből vehetnénk belépőt a paradicsomba.

… És mi volna, ha nem adnánk el a képeinket a Képkereskedőnek?! Ha mindenki megmakacsolná magát, és a dölyfös Képkereskedőt elzavarnánk, majd lassan megfeledkeznénk róla?

Akkor idővel arról is megfeledkeznénk, minek is készültek a vásznaink. Többé nem festenénk, s mivel életünket már nem volna értelme megörökíteni, hát arra sem ügyelnénk, hogy a tartalma szép, igaz és értékes legyen.

Így inkább azt mondom; várjuk továbbra is azt az átkozott Képkereskedőt.

 

* * *

 

Szorosan becsukta a szemét, rámarkolt a reményeire, a lábát pedig szilárd istenhitén vetette meg, s közben azt képzelte; meredek sziklafalon mászik felfelé.

Mindezt a földön fekve tette, mert a legfőbb mégis csak a biztonság.

 

* * *

Azt mondta: Életünk semmi más jogot nem ád nekünk, mint annyit, hogy bizonyos tömegű húst, velőt, csontot és vért mozgassunk, tegyük, ahova akarjuk, csonkítsuk, avagy tartsuk meg, esetleg adjuk, akinek akarjuk. Bizony, több lehetőségünk egy leheletnyivel sincs.

Remélem, csak a pillanatnyi elkeseredettség szólt belőle.

 

* * *

 

Kafka számára az embertársakhoz vezető út nagyon hosszúnak tűnt. Egyrészt ez érthetetlen, mivel az emberek (még ha társak is valamilyen értelemben) rendkívül szimplák. Másrészt viszont a magam részéről úgy érzem, hogy minél több lépést teszek feléjük, annál hosszabbá lesz ez az út, vagyis embertársaim ahelyett, hogy közelednének, egyre távolabbinak tűnnek.

Bár az is ehet, hogy meg kellene fordulnom!

 

* * *

 

Csiky néni, mikor beálltak a fagyok, titkon fellocsolta a kapubejárót, majd elhelyezkedett ablaka függönyréseinél és várt. A víz hamarost jégpáncéllá hízott a macskaköveken, s szinte bizonyos volt, hogy a következő, aki a bérházba bejutni igyekszik, döbbent sikolyt hallatva csapódik majd ülepére.

Ekkor Csiky néni észvesztve kirohant a szerencsétlenül járt illetőhöz, felsegítette azt, és a maga lakásába tuszkolta, meleg együttérzéssel borogatva a rémült lelket.

Csiky néni tehát – hajlott kora ellenére – sűrűn fogadott vendégeket, kikkel kellemes beszélgetéseket folytatott, ilyen módon élve társasági életet.

Nyáron azonban nem fagy.

 

* * *

 

Kérem szépen, olyan, hogy magányosok klubja, az paradoxon, nonszensz, megjegyezném. Mert ugye, vegyünk egy magányost. Ha az illető egyik szombat este, mint ez a mai is, teszem azt, megelégeli nagy fene bánatát, sőt, valami perverzió folytán még meg is kívánja azt osztani másokkal, hát fogja magát, és iziben klubba tömörül. No, ez az a döntő pillanat ugye! Mert amint a magányos összeül a többi magányossal – klub gyanánt! –, abban a másodpercben nem magányos többé!

Ezért hát javasolnám, hogy a klubot nevezzük inkább Hervatag Lelkű Ex-magányosok Magamutogató…

Most meg hová megy mindenki?! De kérem, egyedül mégsem alakíthatok magányosok klubját, megjegyezném!

 

* * *

 

Tán’ még mindig hiszed, hogy létezik a tenger, te szegény, borosüvegbe zárt vitorlás?!

 

* * *

 

Persze! Tárd szét a karjaid, mosolygó arcod fúrd a szélbe és ugorj. Repülni így sem tudsz, igaz, de mi majd tapsolunk neked.

 

* * *

 

Az óra méri az időt. Az idő méri tetteinket. Tetteink mérnek minket.

De mit mérünk mi?

 

* * *

 

Az őrültek valóban az istenek kegyeltjei. Ama áldás birtokosai ugyanis, mely megszabadítja őket a halálfélelem ép elmében folyton zakatoló rettegésétől.

 

* * *

 

Épp olyan szertelenséggel szórjuk szét érintéseinket, mosolyunkat és gonoszságunkat, mint a hajszálainkat. Aztán csodálkozunk, hogy eldugul az életünk lefolyója, ahol a boldogtalanságunknak kellett volna távoznia.

 

* * *

 

Öleld hát körül magad, ha más nem maradt. Tudom, ezzel az a baj, hogy senkinek sincs ilyesmihez elég hosszú karja – neked sem.

Mégis, mit gondoltál, hogy mások viccből ölelgetik egymást?!

 

* * *

 

Egyszer fent és egyszer lent – ti még nem hánytátok össze magatokat?

 

[folyt. köv.]{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top