Azt szokták mondani, hogy tehetségesnek lenni egyfajta teher – jelentette ki egyszer Sárosdi, a prózaíró egy baráti társaságban. – Amivel én egyet is értek, merthogy azt gondolom, hogy a
tehetség elsősorban munkát jelent, noha azzal vitatkoznék, hogy ezt föltétlenül teherként kell-e számon tartani. Mindenesetre a lényeg az, hogy aki tehetséges, annak bizony kőkeményen dolgoznia kell. A spiritusz, az alkotó szikra egymagában semmire nem elég. Nem hiszek az elnyomott és félreállított tehetségekben.
Tudjátok, hányszor és hányszor hallottam önjelölt írókat és költőket főleg vidéki művelődési házakban és kocsmákban sírni és átkozódni azért, mert úgymond a gonoszok odafönt, akik már elfoglaltak bizonyos pozíciókat, nem engedik őket érvényesülni? Nem mondom, a mostaninál nehezebb és kegyetlenebb történelmi korszakokban volt erre példa, én azonban most nem rájuk gondolok. Hanem azokra, akik dühtől és italtól remegő kézzel előhúznak a kordbársony zakójuk majd’ minden zsebéből egy-egy verset, és odadugják a lapokat az orrom elé, hogy olvassam el, legalább így, kéziratban, ha már egyeseknek az áll az érdekében, hogy ezek soha ne lássanak nyomdafestéket. Persze, amikor rákérdezek arra, hogy kik azok az „egyesek”, akik ily módon gáncsoskodnak vele, csak legyintés a válasz. De olyan is volt, aki sorolni kezdte, hogy ki mindenkit ismer, és ki mindenki mondta neki, hogy milyen remek dolgokat ír, s hogy látszik, hogy mindent tud az irodalomról, ám a műveit közölni, sajnos, bizonyos magasabb érdekek miatt nem lehet…
Az efféle állítólagos magasabb érdekek miatt nem készülnek el aztán egyes korszakosnak szánt nagy alkotások – folytatta a prózaíró, miközben megigazította a szemüvegét. – Kosztolányiék már száz évvel ezelőtt ismerték azokat a figurákat, akik nagy, szintetizáló regényt akartak írni életről, halálról, szerelemről, gyűlöletről, sikerről és kudarcról, egyszóval mindenről, ami az emberi cselekedeteket mozgatja, és a lelket formálja. Legalábbis erről beszéltek úton-útfélen, boldog-boldogtalannak. Ezek a regények annak idején azért nem készültek el, mert szerzőik több időt töltöttek kávéházakban, mint íróasztal mellett. De nem kell száz évet visszamennünk, én is találkoztam már olyannal, aki az elődeiéhez hasonló nagyregényről mesélt, amiből persze egyetlen oldalt sem írt meg soha (vagy rendben, némi jóindulattal mondjuk azt, hogy alig néhányat csupán), és amikor ennek okát firtattam, a válasz ugyanúgy egy legyintés, esetleg némi szitok azok felé, akik az irodalmi életet uralják, és ellehetetlenítik a valódi tehetségeket.
Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek mind tehetségesnek, sőt nem egyszer roppant tehetségesnek gondolják magukat, és tele vannak haraggal a világ iránt, amely nem engedi, hogy utat törjön és érvényesüljön a bennük lévő spiritusz – mondta Sárosdi, és hangjából ekkor, ha csak villanásnyi időre is, de némi indulatot lehetett kihallani. – Azonban éppen azt képtelenek fölfogni, amiről beszéltem nektek. Vagyis hogy a tehetség önmagában nem elegendő. A tehetséges embernek nagyon sokat kell dolgoznia azért, hogy tehetsége ne csupán lehetőség legyen, egy szikra, melyben benne van a nagy tüzek ígérete. Olyan ez, mint amikor a régi idők kőművesei gondos kézzel kiválasztották a megmunkálásra alkalmas követ, azonban még azt is igen sokat kellett csiszolni ahhoz, hogy arra építeni lehessen. Vagy gondoljatok csak Puskás Öcsire, aki különleges, istenadta adottságokkal született, a gyanútlan ember akár azt is hihetné, hogy csak ki kellett mennie a pályára, és rúgnia a gólokat – de nem, Öcsi bácsi tudta, hogy pusztán ettől még nem lesz az, aki szeretne lenni, és amivé végül valóban vált, ezért az edzés után órákon keresztül, sötétedésig a gyepen maradt, és gyakorolta, hogy miként lehet a tizenhatosról eltalálni a felső lécre akasztott esernyőt.
Azt szoktam hát mondani azoknak, akik ilyesmivel megkeresnek – fejezte be monológját Sárosdi, a prózaíró –, hogy először is ne panaszkodjanak, hanem dolgozzanak. Keményen, kitartóan, szorgalmasan. Mert a kő nem elég, azt nap mint nap csiszolni kell, még annak is, aki már elért az életben, a tehetségével valamit. Másodszor pedig legyenek jámborak, és elsősorban ne rajtuk kívül álló okokat keressenek. Hanem annak próbáljanak meg utánajárni, hogy valóban van-e bennük spiritusz, és ha igen, az mennyire elég. Ha például egy kezdő írónak, vagy valakinek, aki írónak készül, visszaadják a kéziratát, az ne átkozódjon, hanem igyekezzen legközelebb olyat írni, amit nem adnak vissza. Dolgozzon, legyen szorgalmas, kitartó, és erős. Mert kétségtelen, hogy kell némi szerencse is, én azonban azt gondolom, hogy a tehetségnek a munka a legfőbb támasza. Amit soha senki és semmi nem pótolhat. Nem megkerülhető. Bármennyire is fájdalmas ezt egyeseknek tudomásul venniük.{jcomments on}
