Archív

Babablog. Mérje csak, anyuka

 

anyatigris1025

 

 

Ez a méregetős frásznyavalya, ez rajtam ugyanis nem tört ki. Kitörhetett volna, mint annyi más kismamán, de ez véletlenül nem tört ki. Nálunk akkor van szopizás, amikor KELL. Úgy értem, Máténak. Idegen helyen pedig értelemszerűen többször KELL. Ontológiai szükségszerűség, hogy úgy mondjam.

 

 

 

Vegyük azt, hogy nem féltjük a gyereket. Már az első naptól rá voltunk kényszerülve, egyik kórház, mentő, másik kórház, kórtermek stb. Nem féltjük. Sorban érkeznek a nővérek, mindenki megcsodálja az idegsebészet legfiatalabb vendégét. A hivatalos verzió szerint a kéthetes fiam elkísért a műtétemre. Ölbe veszik, fogdossák a kicsi testét, egyik-másik annyira elragadtatja magát, hogy meg is puszilja. A harmadik meg odajön, és azt mondja nekem, anyuka ne hagyja. De most mit mondjak, kérem, ne puszilják a gyermekemet? Nem féltjük.

Aztán a gyerek fogja magát, és azzal zárja a nyarat, hogy leugrik az ágyról. Mivel nem az az forgolódós típus, nyugodtan hagyom az ágyon négy hónaposan is, miközben mosogatok mellette. És akkor az a puffanás…

Lehet, hogy innentől kezdve kicsit már féltem? Rohanás a kórházba, semmi nem látszik ugyan rajta, azonnal felsír, cicin megnyugszik, utána kacag. Mégis ha csak elképzelem, mi minden lehet… Aztán az orvosnők szigorú, kicsit megvető pillantása, mikor elmondom, mi történt. Csorog rólam a víz. Szó szerint. Vihar közeleg. Nem látnak semmit, ami aggodalomra adna okot, mégis bent tartanak minket hetvenkét órás megfigyelésen. Hétvége. Na, szép. És ha már ott vagyunk, kisütik, hogy hörghurutja van, és az ilyet már antibiotikummal kell kezelni, anyuka. Ugye… És jön az a sötét pillantás, hogy az arcomról sül le az anyai bőr.

Anyuka, ez itt a hivatalos megszólításom.
(Doktornő, én olyan szub-jektum vagyok…)
Anyuka, azt mondják, itt a mérleg, mérje a gyereket evés előtt és után. Na, én ettől rögtön pipa leszek. Ez a méregetős frásznyavalya, ez rajtam ugyanis nem tört ki. Kitörhetett volna, mint annyi más kismamán, de ez véletlenül nem tört ki. Nálunk akkor van szopizás, amikor KELL. Úgy értem, Máténak. Idegen helyen pedig értelemszerűen többször KELL. Ontológiai szükségszerűség, hogy úgy mondjam.

Különben meg ismerem ezt a testpolitikai beállítódást – nincs személyes igény, ráta van, átlag, idő- és mértékegység. Előtte van és utána. Már ami a szopizást illeti. Nem sokkal Máté születése után, egy másik kórházban ugyan, más körülmények között, mégis hasonló szemléletmóddal, kimondták a bábák verdiktet: nem szopik eleget a gyerek, fejni kell. Van bennem egy tehén – ama bizonyos –, aki méltatlankodva bőg fel az ítélet hallatán. Majd fog, majd eleget fog szopni, majd belejövünk. De nincs apelláta, terelnek a fejőgéphez. Ezek után a bába két műanyag tölcsért illeszt – nem, rosszul mondom: nyom – a cicihez, légmentes vákuumtölcsér, és megnyomja a gombot. Jobban mondva, egy ujj megnyomja a gombot. Itt nincsenek személyek, nincsenek emóciók, nincsenek tekintettel. Sürgető igényként támad fel bennem a személyes névmás és minden egyéb személyre vonatkozó toldalék azonnali likvidálása. És abban a pillanatban azt látom, hogy a cici elkezd nyúlni, mint a rágógumi, és csak nyúlik, nyúlik, egészen addig, míg az elektromos mellpumpa szívóereje tart. Aztán visszapattan. Nyúlik, vissza, nyúlik, vissza. Tisztára, mint a teheneknél. És az a durva, hogy semmi. Nem jön belőle semmi. Negyedszerre, ötödszörre sem. Nézek az elkerekedett szememmel a cicire. Olyan méltánytalan bánásmód, ez jut eszembe. Meg hogy itt ülök egy szál semmiben és tépetem a mellbimbóimat egy géppel. Végül a baromerejű gép hatására elkezd a mellbimbó fehéren gyöngyözni. A megalázott és megszomorított cici tejet sír a műanyag flakonba.

(Ez lenne az egyetlen eset, amikor a cél szentesíti az eszközt?)
Szűzmárjakönyörögjérettünk.

Úgyhogy nekem ne mondják, hogy mérje csak, anyuka, minden előtt és után, mert mi nagyon ÚGY vagyunk a szopizás kérdéskörében. És bármelyik statisztikusnak megelégedésére szolgálhat, hogy miután az átlagnál amúgy is kisebb születési súllyal (2843 g) világra jött gyermekem lement 2500 grammra, hat hónapos korára meghaladta a nyolc kilót.

Hát, mit nekünk egy bronchitis! Nem félünk. Csakhogy a kórházban nem cicóznak, be a csapot, tolják neki intravénásan az antibiotikumot, háromszor naponta. Öt napig. Mondom, 5 napig. Számold ki. Borzasztó!

Én viszont megadóan a tudomány kezébe helyezem gyermekem. Én a hozzá nem értő, gondatlan, elcseszett anya, aki.

Hanem a hetvenkettedik órában kiólálkodik belőlem az anyatigris és elkezd bömbölve üvölteni a kórház folyosóján, hogy ha azonnal nem engednek minket haza, elapad a tejem. (Sokáig gondolkodtam, mi az az ürügy, amit a gyerekosztályon elfogadnak. Nem én számítok, ugye, az anyuka, hanem a gyerek. Na, de mégiscsak én vagyok az, aki sürgősen haza akar innen menni. A cici elválaszt és összeköt. És az már csak egy mellékkörülmény, hogy utána kiderült, nem volt a gyereknek bronchitise, csak a légzőszervek fejletlensége miatt hörgött kicsit a mellkasa.) Hanem hogy például véres volt a kispléd, amire rá kellett fektetnem, hogy kivegyék a csapot a vénájából.

 

oszk1025Még Oszkárt is kimostam hetven fokon, mikor végül az anyatigris vérben forgó szemeitől rémült orvosnő megírta a zárójelentést és hazamehettünk.

Azóta sem féltjük a gyereket. Csak álmomban esik le állandóan mindenhonnan. Ágyról, fáról, asztalról, ahonnan csak lehet. Én meg rémülten, csuromvizesen kapok utána, hogy potyognak az éjjeliszekrényről a könyvek. A férjem már csak kiszól ilyenkor fád hangon az álmából, hogy legalább elkaptad?

El, el. Leporolom, és nincs semmi baj.

 

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top