Archív

Az üstökös

{jcomments on}Gyerekkoromban csillagász akartam lenni. Meg régész és paleontológus. De a leginkább és a leghosszabb ideig csillagász. Elbűvölt, lenyűgözött, lebilincselt a titkokkal teli sötét égbolt. Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy álltam az erkélyen, az ötödik emeleten, és bámultam a csillagokat. Kerestem valamit, noha magam se tudtam, hogy micsodát. Kerestem a rejtélyt, és annak lehetséges megoldásait. Kerestem a végtelent, és beleborzongtam, hogy a végtelen a mi csekély értelmünkkel föl nem fogható. Ma is beleborzongok ebbe.

A tizenegyedik vagy a tizenkettedik születésnapomra kaptam a szüleimtől egy csillagászati távcsövet. Na persze amolyan gyereknek valót – egy keletnémet gyártmányú, csupa műanyag műszert, nagy, színes kartondobozban, azon a felirat: ASTROCABINET. Megvalósult álmaim netovábbja volt, még úgy is, hogy sokra nem mentem vele, hiszen alig láttam a lencséin keresztül valamit – hosszú percekbe tellett, mire sikerült a látóterébe fognom egy-egy égitestet, ám az is rendre elmosódott volt. A lelkesedésem azonban egészen a csillagokig ért. Onnantól kezdve még inkább vártam az estéket, és egészen különös, számomra megmagyarázhatatlan izgalom fogott el, amikor végre besötétedett, én pedig kimehettem a hideg erkélyre, fölszerelhettem a korlátra a távcsövet (mindig rettegtem attól, hogy az objektív leesik a végéről, és szanaszét törik lent, a betonon, az ötemeletnyi zuhanás után), és belevághattam az égbolt rejtélyeinek fölkutatásába.

Az ASTROCABINET-hez csillagtérképet is adtak, rajta a téli és a nyári égbolttal. Mivel a szüleim egészen középiskolás koromig ragaszkodtak a korai lefekvésemhez (már csak azért is, mert így az öcsémet is időben ágyba tudták parancsolni), a leginkább a téli égboltot volt lehetőségem tanulmányozni. Olyankor már rögtön vacsora kimentem az erkélyre, és a térkép alapján megpróbáltam beazonosítani az elém terülő látványt. Meg kell jegyeznem, nem is voltam ebben egészen tehetségtelen. Az Oriont például rögtön kiszúrtam, s el is kezdtem keresni a ködöt a három középső csillag körül. Nem találtam. Az objektív ugyanis csak elmosódott pacákat mutatott. Pedig a csillagászati album szerint egy gyönyörű, színes, pompás kozmikus felhőt kellett volna látnom. S nem sokra mentem a Hold tanulmányozásakor sem: kráterek helyett csupán egy fényes, matt tányér jelent meg előttem, amikor ráirányítottam a távcsövet. De az a csillagoktól eltérően legalább egyből beúszott az ASTROCABINET látóterébe.

Néhány alkalommal fölmentem a lakótelep, egyben a város, vagy bizonyára az egész környék legmagasabb, huszonnégy emeletes épületének tetején működő kis csillagvizsgálóba, ahol a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat szervezésében kéthetenként egyszer előadást tartottak, utána pedig távcsöves bemutatót. Megint csak álszerénység nélkül mondhatom: az otthoni, az iskolai és a városi könyvtár állományának hála soha semmi újat nem tudtam meg az előadóktól, sőt, volt, hogy én helyesbítettem egy-egy kijelentésüket. Amit persze nem hittek el – elnéző mosollyal közölték, hogy persze-persze, és hogy olvassunk utána megint. Nekem nem kellett utána olvasnom, mert tudtam, hogy igazam van, de nyilván ők se tették ezt, hiszen a TIT különben nem főállású előadói is meg voltak győződve a maguk igazáról, amit nem rendíthetett meg egy kiskamasz szemtelen fecsegése. A távcsöves bemutató viszont mindig lenyűgözött. A Jupiter olyan volt, mint a könyvekben: színes, csíkos nyalóka, körülötte a négy legnagyobb hold. A Mars vöröslött, a Szaturnusznak, ha halványan is, de látszottak a gyűrűi, és a Holdon is ott voltak a kráterek. Kértem, hogy mutassanak úgymond valami komolyabb dolgot is, egy távoli galaxist, például az Androméda-ködöt, ám a fejüket rázták, hogy ez a műszer nem alkalmas ilyesmire.

A csillagászat iránti érdeklődésem ezt követően alábbhagyott. Jött helyette más: Zdenek Burian ősállatokat és ősembereket bemutató impozáns albumai, vagy éppen a magyarok eredete. Aztán jött a Halley-üstökös is, amivel tele volt a sajtó. Erre én újra elővettem a csillagászati könyveimet, valamint az ASTROCABINET-et. Megmondták a tévében, hogy szabad szemmel megtalálni a Halleyt majdhogynem reménytelen vállalkozás, Magyarországról mindössze egy gombostűfejnyi látszik belőle, városokban még annyi se, hiszen ott amúgy is eltakarják az égitestek nagy részét az utcák és a házak fényei. „Városon kívül azonban szerencsét lehet próbálni” – gondoltam, és amikor legközelebb nagyapámékhoz mentünk, vittem a keletnémet távcsövemet.

Nagyapámék falun laktak, az Alföld közepén. Amerre a szem ellát, mindenütt sík vidék, ennek ellenére a falu szélén emelkedik egy hegy. Helyesebben domb, vagy afféle halom (állítólag nem természetes eredetű, az ősmagyarok vagy más pusztai népek csinálták, hogy messze ellássanak), de mivel a közelben az volt az egyetlen magaslat, mindenki úgy nevezte: a Hegy. Nagyapámtól meglehetős gyakorisággal hallottuk emlegetni, leginkább úgy, hogy bizonyos dolgok csak akkor fognak bekövetkezni, amikor ő már fönt lesz a Hegyen. Például az öcsém meg én azután fogunk megjavulni, és leszünk rendes emberek, hogy ő a Hegyre költözött. Nem beszélve az oroszok kitakarodásáról. Ebben különben tévedett: Istennek hála, még javában köztünk volt, amikor kitakarodtak.

Szóval, a Hegy sokáig legalább akkora misztikum volt számomra, mint a csillagos ég, a világűr, és a benne lévő titkok végtelenje. A rejtély fokozódott, amikor nagyanyám egyszer elárulta, hogy a Hegyen van a temető. Megborzongtam. Nem nagyon jártam még temetőben. Nem volt miért. A család halottai elmentek azelőtt, hogy én megszülettem, s miután a városba költöztünk, a temetőbe járás leginkább nagyanyámékra maradt. Az öcsém is, meg én is tisztában voltunk azzal, hogy van olyan, hogy halottak napja, arra mindig leutaztunk a faluba („Hazamegyünk” – mondta ilyenkor anyám), de bennünket sose vittek ki a temetőbe, melyről ilyenformán sokáig azt se tudtuk, hogy merre van. Maradtunk úgymond őrizni a házat, ami jobbára abból állt, hogy néztük a tévét, vagy olvasgattuk nagyapám hajdani ponyvafüzeteit: Rinaldo Rinaldinit, a húszas évekből.

Levittem az ASTROCABINET-et nagyapámékhoz, de nem szereltem össze, amint ugyanis az udvarról fölpillantottam az égre, a látvány egészen letaglózott. Nem kellett oda távcső: ezrével, vagy ’tán tízezrével, százezrével látszottak a csillagok. Sokszorosa annak, amennyi a városban pislogott. Az égbolt közepén pedig egy ragyogó, fényes csík húzódott, egy gyönyörű, égi ösvény, amiről rögtön tudtam, hogy az a Tejút. Álltam az udvaron, kezemben a nagy, színes doboz, benne a keletnémet gyártmányú műanyag gyerektávcső, és perceken keresztül meg se bírtam mozdulni. Fölemelő borzongás futott végig rajtam – egészen másmilyen, mint amikor nagyanyám a Hegyről beszélt. Éreztem, hogy noha a fölöttem elterülő pazar látványhoz képest én valóban egészen kicsi, porszemnyi vagyok, mégis, ugyanúgy részese vagyok az egésznek, mint az Orion-köd, a Magellán-felhő, vagy a Neptunusz. A világmindenséget láttam magam előtt, és egyszeriben ha nem is érteni, ám sejteni véltem azt a titkot, ami nem azért titok, mert valami rettenetes, nagy rejtély van mögötte, hanem azért, mert kimondhatatlan. Nincsenek rá szavak. Csak érzések, és sejtések a bizonyosságról. De – gondoltam, s gondolom ma is – nem is kell mindent szavakba gyömöszölni. Elég tudnunk, hogy ez a titok hozta létre a bolygókat és a csillagokat, a galaxisokat és a Holdat – és persze engem, meg mindenki mást.

A Halley-üstököst különben nem láttam, de nem is kerestem. Nem érdekelt. Mi volt az ahhoz képest, hogy egyszeriben rájöttem, hogy egy vagyok a világmindenséggel?

Jó tíz évvel később újra föltűnt egy másik égi vándor. Ennek Hale–Bopp-üstökös volt a neve, az őt fölfedező két csillagászról keresztelték el. A tévé, a rádió, az újságok mind beszámoltak róla, hogy milyen szép látvány, és micsoda ritkaság, hiszen legközelebb négyezer év múlva jön újra felénk. Azt is pontosan elmagyarázták, hogy az égbolt mely szegletében található. Merthogy ezt már – mondták – a Halley-vel ellentétben érdemes megkeresni, mivel Magyarországról is nagyon szépen látszik. Épp a barátnőmhöz gyalogoltam, sötétedés után, amikor a jelzett irányban megpillantottam a lakótelepi házak fölső emeletei között. Nem hittem, hogy meg fogom találni, hiszen a pesti égbolton csillagot is bajos látni, nem hogy üstököst, ám ennek ellenére ott volt. Kicsi és halovány, de bizonyosan az. El is meséltem rögvest Andinak, ő azonban nem igazán osztozott a lelkesedésemben. Arra se reagált semmit, amikor elmondtam, hogy szombat este, a nagyapám temetése után majd alaposabban megnézem, mivel falun, ahol nincsenek erős fények, sokkal több látható az égbolt szépségeiből.

–Meghalt a nagyapád? – kérdezte Andi, és én először ekkor haragudtam meg reá. Egészen biztos voltam benne, hogy már említettem neki. Azt is elmeséltem, hogy utoljára a kórházban találkoztam vele: kigombolt pizsamában ült az ágyon, a haja szanaszét, bajusza kusza, a kezében egy lecsupaszított banánt szorongatott, és a tekintetéből tudtam, hogy fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok.

–Igen, meghalt – feleltem, mire Andi ugyanazt mondta, amit pár nappal azelőtt:

–Fogadd részvétemet.

Utána moziba mentünk, ott sírtam először a nagyapám halála miatt. Andi ebből nem vett észre semmit, nem is akartam, hogy észrevegye. Ő nézte a filmet, én pedig csöndesen megsirattam a nagyapámat.

A szüleim pénteken leutaztak a faluba, a temetés előkészületeire. Még mindig élt a régi tabu, hogy ha lehet, inkább ne, vagy legalábbis keveset lássuk a temetőt, úgyhogy az öcsémet fölküldték egy napra hozzám. Ennek mindketten örültünk – én azért, mert arra számítottam, hogy megmutatom neki, milyen remek hely ez a Pest, miután leérettségizett, ő is jöhetne ide, bulizhatnánk minden nap; ő pedig azért, mert kicsit kiruccanhatott otthonról. Az esti vonattal érkezett, a pályaudvaron vártam, és azonnal Andihoz mentem vele. Egyfelől el akartam dicsekedni, hogy milyen gyönyörű barátnőm van, másfelől arra számítottam, hogy majd hármasban kószálunk a városban.

–S mi járatban vagy? – kérdezte a bemutatkozás után udvariasan Andi. – Megnézed, milyen egy hétvége Budapesten?

Ekkor haragudtam meg másodjára Andira. Illetve nem is harag volt ez már, hanem csalódottság.

Az öcsém csodálkozva nézett rám, aztán elmagyarázta Andinak, hogy reggel megyünk le busszal a faluba, a nagyapánk temetésére. „Részvétem” – mondta erre Andi, amit én immáron harmadjára hallottam tőle néhány napon belül.

A közeli gyorsétteremben vacsoráztunk. Sokan voltak, és nagy volt a zaj. Próbáltunk beszélgetni, de nem értettük egymás szavát. Andi azt mondta, hogy fáradt, aludni szeretne. Hazakísértük, majd fölültünk egy villamosra, ami az én albérletembe vitt. Útközben alig beszéltünk. Az öcsém markolta a hátizsákját, nézte az ablakok előtt elsuhanó sötét külvárost, és annyit mondott:

–Ócska hely ez a Budapest.

Leszálltunk, megmutattam neki a Hale–Bopp-üstököst. Bólintott, s közölte, hogy odahaza sokkal jobban látszik.

–Legutóbb akkor járt erre, amikor még fáraók uralkodtak – jegyeztem meg, amire az öcsém nem szólt semmit.

Másnap lebuszoztunk a faluba és fölmentünk a Hegyre. Az öcsém meg én először jártunk rajta, meg az ottani temetőben is. Találkoztunk egy csomó ismeretlen rokonnal, akik könnyes szemmel borultak a nyakunkba. Valamint láttam az öcsémet is sírni, ami megint csak furcsa és szokatlan volt – talán több mint tíz éve nem fordult elő. Elsétált egész messzire, a temető szélére, oda, ahol a legrégebbi sírkövek sorakoznak, és elfordult, arccal a falu felé. Tudtam, hogy sír. Néztem a hátát, s arra gondoltam, hogy vasárnap este fölmegyek Budapestre, és akármilyen gyönyörű lány, de én szakítok Andival.

Leszállt az este, és mi kimentünk az udvarra, és megnéztük a Hale–Bopp-üstököst. Meseszép volt: elöl egy ragyogó, világító pont, mögötte pedig egy fényes uszály lebegett ködszerű fátyolként a csillagok körül. Néztem az eget, és tudtam, hogy ezután nem fogom a Hegyet megúszni. Immáron köztünk van az, amit évtizedeken keresztül próbáltak távol tartani tőlünk a szüleink. De nem bántam egyáltalán. Hirtelen ugyanazt éreztem, amit több mint tíz évvel azelőtt, a Halley ittjártakor egyszer már átéltem ezen az udvaron. Bámultam a meseszép, mélyfekete égboltot, s egyszerre gyönyörteli és fájdalmas borzongással próbáltam kitalálni, melyik csillag lehet most a nagyapám. Végül arra gondoltam, hogy talán pont az üstökös. Hiszen épp akkor jelent meg, amikor ő meghalt. S most elmegy, lassan elúszik a kozmosz végtelenjében, de négyezer év múlva visszajön.

(Megjelent a Vigilia 2010/1-es számában)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top