Archív

A keresés megszállotja

A keresés megszállottja

Beszélgetés Podmaniczky Szilárddal
(megjelent a Bárka folyóíratban)

 – Ha valaki a legutóbbi, az Idegpályáim emlékezete című novelláskötetedet elolvassa, igen meglepődhet, és talán azt is mondhatja, hogy mintha nem az a Podmaniczky Szilárd írta volna ezt a könyvet, akit én a korábbi műveiből megismertem. Valahogy más próza ez már, más szövegformálás, a világhoz, a prózaíráshoz való viszony is mintha más lenne. Ha jobban megnézi az olvasó, ráismerhet, persze, a régire is a nyelvi játékosságban, humorban például, de kétségtelenül érzékelni fogja a másságot is. Különösen, ha a pályakezdő írásokhoz, például az első kötetek (Haggyatok lótuszülésben, 1993, Megyek egy kört az alvázon, 1996) világához viszonyítja. Kezdetben a hagyományos szövegformálástól nagyon is eltérő prózával jelentkeztél, rendkívül változatos műfaj-, illetve formavilágban, klasszikus és kísérletező formavilágban, másfajta olvasói stratégiákat igényelve, mint amikhez korábban hozzászokhattak az olvasók. Jellemző volt rád az abszurd képzettársítások felé vonzódás, az irrealitás, a fantasztikum, az asszociatív prózatechnika nagyon egyéni és jellegzetes alkalmazása. Az olvasók vagy rá tudtak hangolódni erre a furcsa, szokatlan világra, és akkor nagyon szerették kezdettől, vagy nem, és akkor elutasították kezdetben. Jól látom-e, hogy ehhez az induláshoz képest az elmúlt évek során fokozatosan egyre olvasóbarátabbá váltak az újabb szövegeid, párhuzamosan azzal, hogy az egyéni stílus megteremtésénél egy idő után fontosabb lett számodra a “külvilág felé fordult figyelem”(ahogy egy korábbi beszélgetésben fogalmaztál), s már a Gumiharangok (2005) egy része is, de ez az új kötet is ezt mutatja?
– Pontosan erről van szó, és nagyon érdekes, hogy éppen az általad szervezett 2003-as első Irodalmi humor fesztivál keretében zajlott gyulai várszínházi felolvasásomhoz tudom kötni a fordulópontot. Az első néhány könyvemben magának a nyelvnek az állapota izgatott, az, hogyan lehet olyan mondatokat írni és mondani, amelyek idáig nem voltak a világon. Ez, ugye, nem igazán olvasóbarát megközelítése az irodalomnak, de azt hiszem, hogy a legtöbb író művei közvetlenül a nyelv hatásával együtt változnak. Ahogy megdolgozza az ember a nyelvet, úgy fogja a nyelv is megdolgozni az írót. S mikor bizonyos nyelvi formákban kiírja magát, akkor újabbakat keres. Tulajdonképpen így jutottam el a bonyolult posztmodern írásmódból egy egészen másfajta szemléletmódban megírt prózához. S ennek a fordulópontja volt Gyulán. Hadd meséljem el a történetét! Nagyon készültem arra a humor fesztiválra, már fél évvel előtte elkészült az anyag, ugyan máshová írtam eredetileg, de rájöttem, hogy mindenképpen ezt kell felolvasnom ott, mivel 4-500 ember előtt még soha nem olvastam föl, s talán ennek az írásnak lehet hatása ilyen széles közönségre is. Előtte részt vettem egy másik felolvasáson, Kishegyesen a Dombos Feszten, ahol ki akartam próbálni a szöveget. Az Üvegfenék című írásomról van szó, illetve annak egy előző változatáról. Ott a felolvasásomat végig döbbent csend fogadta, és én nem értettem, mit ronthattam el, miért nem szórakoznak rajta. Másnap nekiláttam újraírni. Három napon keresztül dolgoztam a szöveggel, darabokra szedtem, és újra összeraktam. Ez volt az a pont, amikor életemben először, direktben arra próbáltam kísérletet tenni, hogy az olvasóra tett várható hatás alapján alakítsam a szöveg dramaturgiáját. Ahhoz lehetne hasonlítani ezt, mint amikor valaki úgy mesél el egy viccet, hogy a poénnal kezdi. Hát, úgy nem lehet.

– Föl kell építeni a poént.

– Igen, föl kell építeni, az olvasó számára is valamiféle élmény-épülés alapján kell haladnia az írásnak. Akkor döbbenetes hatással volt rám ez az eset, hogy lehetséges ilyen elementárisan lényegi változtatásokat végrehajtani egy szövegen. S azóta is ez izgat leginkább: hogyan tudok egy történetet megírni úgy, hogy egy gramm felesleg ne maradjon benne, fölépítése pedig a legjobb olvasmányélményt tudja kihozni belőle.

– Ugorjunk azért még vissza kicsit a pályakezdésedhez. Tudtommal, versekkel indultál, verseket próbáltál először publikálni több-kevesebb sikerrel, s időnként máig is publikálsz, itt nálunk, a Bárkában is szoktál például. 2000-ben “.hidraulikus menyasszony.” címmel meg is jelent az előző tizenöt évben írott verseidnek gyűjteménye. Ehhez képest elég meghökkenten kérdeztél vissza (“Verseket ???”), amikor én néhány nappal ezelőtt azt kértem, hogy verseket is hozz erre a beszélgetésre. A líra talán nem olyan fontos számodra, egyáltalán milyen a viszonyod a költészethez, hol a helye a Te művészetedben?

A vers sokkal inkább hangulati inspiráltságot igényel nálam, a prózához meg inkább fenék kell. De azt hiszem, azért is írok inkább prózát, mert az utóbbi időben többnyire olyan inspirációkra találok rá, amik inkább alkalmasak prózai előadásra. A vers sokkal inkább lelkiállapot függvénye. A prózát meg tudom szólaltatni, a versnek viszont meg kell szólalnia bennem.

– Ez szépen hangzik, de ha valaki beleolvas a verseskötetedbe, akkor itt is jellegzetesen podmaniczkys szövegekkel találkozik, még ha verssorokba is vannak tördelve, líra ez, de prózai sajátosságokat is mutatva, éppúgy egy nagyon egyéni nyelvi logikára működve, meg abszurd szójátékokra. Ugyanakkor mintha a versíráshoz is változott volna a viszonyod az elmúlt évek során, azok az újabb verseid, amelyekkel én szerkesztőként vagy olvasóként találkoztam, mintha másképp íródnának már, mint ezek a régi versek?

– Igen. Valószínűleg alapvető hatással van a munkáimra, a gondolkodásomra, hogy matematika-fizika szakon végeztem, és nagyon szépnek tartottam mindmáig a természettudományos modelleket, viszont a nyelvi modelleket egészen másképp kell létrehozni, egészen más logika működik bennük, mint mondjuk egy Thálesz-tételben. A versben sokszor direkte akartam magam elrúgni a logikától, kifejezetten élveztem, hogy úgy születhet meg a vers műegész-érzése, kereksége, hogy nem mutatja a természettudományban használatos logikai zártságot. Egy rövid példa, az egyik versem utolsó két sora: “Hármat tolat a bagoly, / nincs visszaút”. Ebben nem igazán lehet hagyományos matematikai összefüggésre találni, más a tudományos és más az irodalmi modellek esztétikája. Telik azonban az idő az emberen, és távolodik ettől a fajta alkotói magatartástól, újabban inkább olyan kosztolányis hangulatok fognak el, amikor verset írok. Már nem a nyelv, mint folytonosan megújuló modell, hanem inkább a nyelv, mint megváltoztathatatlan elemekből épülő eszköz foglalkoztat.

– Említetted már többször is a hatás fogalmát. Erről, ugyan más összefüggésben, de az jut eszembe, hogy soha nem beszéltél még arról, hogy a magyar irodalomból kik voltak rád nagy hatással, azt tudom, hogy a világirodalomból Beckett, Thomas Bernhard, s még gyerekkorodban az Odüsszeia. Kérlek, vallj színt most már, halljunk arról is, hogy a magyar irodalomból kiknek a művészete érintett meg téged! A pályakezdésed idején voltak, akik Esterházy Péterrel hoztak összefüggésbe, de én nem vagyok biztos abban, hogy az ő nyomába indultál el.

– Én senki nyomába nem indultam el. Amióta az eszemet tudom, mindig a nyelvvel foglalkoztam. Amikor még nem tudtam írni, és édesanyám mellett ültem a tsz irodán a napközi után, már akkor is papírhegyeket rajzoltam tele mindenféle ákombákomokkal, és kétpercenként dugdostam édesanyám orra alá, hogy ez jelent-e már valamit. S amikor egy idő után azt mondta, hogy ennyi elég, és ez már jelent, akkor megnyugodtam. Nyolc-tíz évesen írtam az első verseimet egy kis füzetbe, aminek egyik oldalára bélyegeket ragasztottam, a másikra írtam a verseket. De nagyon sokáig nem volt semmilyen előképem arról, hogy ez irodalom lenne. Egészen huszonéves koromig nem derült ki számomra, hogy amit én csinálok, az lehet irodalom is. Irodalomból például majdnem megbuktam, mert mindaz, amit ott olvastam, nem állt összhangban azzal a fajta szórakozással, szabadsággal, ahogy én a nyelvvel szórakoztattam magam. De hogy még szemléletesebb legyen, milyen forrásokból is táplálkoztam, mondok még egy példát. Egyik kedvenc játékom volt gyerekkoromban, hogy fölírtam száz kérdést és száz választ, aztán szétvágtam az összetartozó kérdés-válasz párokat és külön összekevertem a kérdéseket és külön a válaszokat. Órákig lehetett húzni belőle a kérdést és találomra a válaszokat, s csak évekkel később derült ki, hogy a nagy francia szürrealisták használtak ahhoz hasonló módszereket, amivel én gyerekkoromban játszottam. Az is igaz, hogy elég szép könyvtára volt és van édesapámnak, sokszor olvasgattam belőlük verseket, a dallamuk mintájára költöttem a magaméit.

– Nem akarsz konkrétan megnevezni senkit? Prózaírót? Van ilyen, hogy nincs, csak próbálkozom azért.

– Amikor huszonéves koromban kiderült, hogy mégiscsak irodalom az, amit csinálok, akkor nagyon sok olvasmányélményem hangja megjelent írásaimban. Ahogy az általad említett Odüsszeiáé, aminek a hatása elég sokáig elhúzódott. Utána sokáig Hajnóczy Péter hangján szerettem írni, csak amikor egy antológiában olyasmit írtak rólam, hogy szex, alkohol, erőszak és mámor keverékében úszom, akkor azt nagyon furcsának találtam, holott én csak azt a nyelvet próbáltam működtetni. Utána, természetesen, mindazok a posztmodern írók hatással voltak rám, akik a nyelvet szabadon tudták kezelni, így például Esterházy is.

– Próbálkoztam. s erről most egy másik fogalomra asszociálok, úgy ahogy te szoktál, a keresés-re. Ugyanis a te eddigi életművednek az egyik kulcsfogalma talán ez lehetne, mindenféle értelemben: konkrét és filozófiai értelemben, az íráshoz való viszonyodra is gondolva, hogy keresed a magad kifejezésformáit, a saját és egyéni műformáidat. De a hőseid is keresnek folyton, a legelső kötetedtől a legutóbbiakig, például az Időntúli hétméteres (2004) három kisregényéig, ahol szintén hangsúlyos szerepet kap a keresés. Jól látom én ezt, s ha igen, akkor miért olyan fontos ez számodra?

– Igen, mert én mindig meg akarok oldani valamit. Keresni újabb formákat, amikben meg lehet szólalni, például a Szép Magyar Szótár az ÉS-ben, az is egy ilyen keresést követő rátalálás volt. Keresések egyúttal felfedezések is számomra. Én nem tudom, amit sokan mások, hogy tulajdonképpen ugyanazt a könyvet írják életük végéig. Mindig rá kell találnom valamire, ami izgalommal tölt el, hogy aztán újra kezdhessem a keresést. Ismét a matematikai logikára tudok hivatkozni: hajlamos voltam arra, ha nem tudtam megoldani a példát, akkor három napot is ültem rajta, gondolkoztam mindaddig, amíg meg nem oldottam. Ez valószínűleg benne van a természetemben, mindig a keresésből indul ki a megoldás, csak a matematikához képest itt az a helyzet, hogy a feladatot is magamnak kell megadni, amit meg kell oldanom.

– S ezt a saját természetedben lévő hajlamot viszed át a hőseidbe, mert a kérdésem arra is irányult, hogy a hőseid is folyton keresnek valamit?

– Igen, mert számomra az a természetes létforma érdekes, amikor keresünk valamit. Néha rátalálunk, és aztán továbbmegyünk, a haladásnak ez az értelme nálam. Persze van olyan könyvem is, amiben nincs benne annyira a keresés, például a Feltétlen emberekben.

– Viszont abban is jelen van prózád egy másik fontos jellemzője, a humor, ami már az Üvegfenék kapcsán is szóba került. Nehéz is pontosan körülírni vagy meghatározni az összetevőit a te írói humorod természetének, de az biztos, hogy egyik forrása a nyelvi lehetőségek kiaknázása, aztán a sajátos látásmód, a világhoz való viszonyulásmód, aztán abszurditások iránti fogékonyság. Mennyire tudatos ez részedről, mennyire figyelsz írás közben arra, hogy humoros hatása legyen a szövegeidnek, hogy ezáltalis olvasóbarát(abb) legyen? Egyszerűbben, hogyan viszonyulsz íróként a humorhoz?

– Az az igazság, hogy írás közben nemcsak az olvasót, de magamat is akarom szórakoztatni. Úgy nem lehet megírni több száz, esetleg ezer oldalt, hogy abban én ne leljek örömet. Az örömöm pedig akkor a legnagyobb, ha valami különös, érdekes, eddig nem használt mondatot találok. Például tegnapelőtt novellát írtam egy hentesről. Nagyon régóta foglalkoztatott a kérdés, hogyan lehetne belekezdeni, és aztán egyszer csak kipattant a mondat: “A hús a véremben van.” Tehát, hogy gyerekkora óta hentes akar lenne: “A hús a véremben van.” – a megtalált mondat megadta az alaphangot. Különösképpen élvezem, mikor egy toposzt tudok leporolni és áthangszerelni. Például az első könyvemben is volt egy ilyen mottó: “”Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi.” Itt időben abba kellett hagyni a mondatot, és ez hozta helyzetbe, alakította át a tartalmat. Tulajdonképpen azért is szeretem az efféle mondatokat, mert engem is meglepnek. Ismeretlen terepeken járok, minden csupa fölfedezés.

– Napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott tárcaírója vagy. Számtalan lapban találkozhatunk írásaiddal: Délmagyarország, ÉS, Magyar Hírlap, Népszava.

– Ma kaptam felkérést, hogy írjak a Szabad Földbe is.

– Akkor most már majd ott is.

– Meg a honlapomon is.

– Így van, a legfrissebb tárcák a saját honlapodon is olvashatók. A korábbiak közül kötetekben is megjelent már ezek egy része: Vastag sapka (1998), Feltétlen emberek (2003). De honnan ez a nagy tárcaírói hajlam? Mennyire belső késztetés ez, s mennyire kenyérkereseti tevékenység, megélhetési irodalom? Vagy micsoda? – már elnézést a kérdésért.

– Amikor az embernek úgy alakul az élete, hogy írás a művészete, de az írásból is kell megélnie, miközben azt látja, hogy maga a művészete nem elég ahhoz, hogy megéljen belőle, akkor nyilván olyan műfajokhoz kell fordulnia, amikből elő lehet teremteni a megélhetéshez szükséges pénzt. Látom én is, hogy nem minden sikerül úgy, ahogy szeretném, de a maximális törekvésem az, hogy ne tekintsem a tárcaírást olyan tevékenységnek, amit azért csinálok csupán, hogy pénzt kapjak érte. Oda is oda van írva a nevem. Voltak olyan rovataim újságokban, amiket azért szüntettem meg, mert kihagytak a szövegeimből szavakat, és teljesen más értelmet kaptak, ilyen körülmények között viszont nem írja oda az ember a nevét. És a tárcához többnyire még nem nyúlnak hozzá, mert szerzői műfaj. Mondhatnám, alkalmazott irodalom. Persze, ha most azt mondanád, hogy soha többé nem kell a megélhetésemért írni, kicsit hátra dőlnék végre, és néznék a vakvilágba egy ideig, de az írás már a részem, nagy szavak, a létezésem tükre, a folytonos keresésem örök terepe.

– Az induló novelláskötetek, tárcanovellák, minimálprózák után láthatóan elindultál a nagyobb konstrukciók irányába, már a kisprózáidat is megpróbáltad ilyen keretbe illeszteni, s ez az út szükségszerűen elvezetett a regényformához. 2001-ben jelent meg a Két kézzel búcsúzik a leopárd című regényed, ami regénynek regény, olvasható akként is, de még ez is inkább a korábbi korszak jellegzetes szövege. A regényforma külső kereteit megtartva egy nagyon furcsa elbizonytalanítás ez a regényt illetően, hagyományos olvasói szempontból és a művön belüli összefüggések megtalálása szempontjából legalábbis. Aztán a 2004-es Időntúli hétméteres kisregényei sem. hagyományos regények, maradjunk ennyiben, leegyszerűsítve a problémát.

– És nem is sportregények, nem a kézilabdáról szólnak.

– Nem is szerepel a regényekben a cím (Időntúli hétméteres), ezt már az olvasónak kell kitalálni, hogy vajon miért is ez a cím, mint ahogy sok minden mást is. Ez is jellemzője a te prózádnak, hogy elég sokat vár el az olvasótól és bíz rá az olvasóra, ad egy-két indító lökést, aztán mehet mindenki, amerre lát, próbálhatja összerakni a dolgokat és kitölteni a hiátusokat, ami nemcsak a történetekben, de sokszor még a szereplők párbeszédeiben is előfordul.

– Megfejthetem nyilvánosan ezt a címet?

– Hogyne, megköszönjük mindannyian.

– Van egy olyan komoly állítás, ugye, hogy a nyelv világot teremt. Azzal, ahogyan beszélünk, létrejön egy világ, amiben gondolkodunk. Ugyanakkor van egy nem nyelvi világ, ami időből és térből áll. Ha azt mondom: időntúli hétméteres, akkor ebben a címben egyszerre tudok egy nyelvi világot és egy fizikai világot összehozni, megnevezni.

– Aha. Na, hát erre én nem gondoltam, az egykori kézilabdázó, naiv olvasó, akinek az ugrott be, hogy döntetlennél véget ért a meccs, és még van egy utolsó esély a győzelemre.

– Nem, ezt inkább Einstein felől kell megközelíteni.

– Eredetileg arra akartam én rákérdezni, hogy a regénnyel végül is mi a Te szándékod? Miért ilyen regényeket írsz? Mire törekszel regényírás közben, mi másra, mint amihez szokva vagyunk?

– Én egyszerűen így tudok regényt írni. Nekem ilyen a regény. Számomra az így leírt világok izgalmasak. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy hozzám nagyon közel áll a film, s először nagyobb formában forgatókönyveket írtam. A forgatókönyv abban különbözik a regénytől, hogy bár szintén nyelvi forma, de nem végleges, mert a film lesz a végleges médiuma a forgatókönyvnek, illetve az lesz az a forma, amelyben megszólal. A regénynél pedig maga a nyelv a végleges forma, amelyen megszületik. Ebből a szempontból izgatott engem, hogyan tudnék úgy regényt írni, mintha filmet néznék, mintha nagyobb vizuális tereket töltenék ki. Az a fajta fogalomkezelés, ami a regényeket általában jellemzi, távol áll tőlem. Én mindig a képi oldalát keresve próbálok egy nagyobb formát betölteni, mert szabadon közlekedek abban a világban. A novella születésénél a kereksége az, ami meghatározó számomra, a regény esetében viszont megszületik egy világ, amit én képekben látok, mint amikor forgatókönyvet írok. Magyarán, filmet forgatok a fejemben, és aztán arról írom le magának a regénynek a nyelvi változatát. Novellát egy ültőhelyemben szoktam megírni, most már dohányozni sem járok ki közben. A regénynek, ugye, megvan a saját világa, amit este ott hagy az ember az íróasztalnál, aztán másnap visszajön ebbe a világba, és addig beszél benne, amíg be nem telik, amíg sorsára nem lehet hagyni. Ennyit látok egyelőre a regényírásból, tovább ennél még nem jutottam, de lehet, hogy nem is akarok. Bár vannak tervek, amelyekben formailag másképp próbálom megközelíteni a regényt.

– Szokatlan az is, hogy az Időntúli hétméteres esetében három egymással kevéssé rokonnak, illetve összefüggésben állónak látszó kisregényt nevezel regénytrilógiának. Milyen alkotói meggondolásból vajon?

– Azért merem trilógiának nevezni, mert Az anyák napalmjában egy kisfiú indul el a világba, akit az anyjának örökösen visszatérő mondatai üldöznék, de közben a saját fantáziájával tölti be a világot. A Vénusz a rózsadombonban egy kislány egy szekrényen keresztül jut különleges, mesés fizikai valóságba. A harmadik címe Ork és Orkla, azaz egy férfiről és egy nőről szól. Ezzel a trilógiával a gyermekkor fantáziavilágát és egy, a negyvenéves éveiben járó pár rapszodikus világát próbáltam egymásra vetíteni, hogy hogyan gondolkodott gyerekkorában, és hogyan gondolkodik felnőtt korában. Erre tettem kísérletet. Ezek szerint nem sikerült?

– De, de, biztosan lehet ezt így is értelmezni. Ugyan én magamtól nem nagyon tudtam eddig az utolsó regény egzisztenciális súlyú kérdésfeltevéseit (a szabadságtól a szerelmen át a halálig, egyáltalán a létezés értelméig) az előző kettőhöz kapcsolni, de ahogy most mondod, kicsit világosabb már az összefüggés.

Térjünk azonban vissza a kiindulásunkhoz, azaz a legutóbbi kötetedhez, az Idegpályáim emlékezetéhez. Szokatlanul személyes hangvételűnek látszik ez a köteted, már eleve amiatt is, mert a saját gyerekkorodról szól.

– Igen, az egyik barátom azt is mondta épp emiatt, hogy ez életem egyik legszubjektívebb könyve, de erre én meg azt tudom mondani, hogy tulajdonképpen csak felhasználtam a gyerekkorom élményeit novellák írására. Ami ebben valóság, az számomra inkább csak alapanyag volt. Nem akartam a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek világának felelevenítésével, úgymond, életrajzi könyvet írni, ezért is hagytam ki sok konkrétumot, például a falu nevét is, ahol a történetek játszódnak.

– Annak ellenére, hogy a korabeli valóság nem a maga konkrétságában jelenik meg, és a mai írói fantáziáddal alakítottad ki a kötet világát, pontosabban talán épp ezért is, sokan (a te évjáratodon kívül, plusz-mínusz tíz éven belül legalábbis) ráismerhetnek a maguk gyerekkorára is ezekben a történetekben, azokra a jelenetekre, helyzetekre, amelyek mindannyiunkkal előfordultak. De talán azért is, mert itt már nincsenek olyan vad asszociációk, mint a korábbi prózákban, nagy elrugaszkodások mindenféle irányba, sem a hétköznapi valóságtól, sem a nyelvi valóságtól, miközben a jól ismert nyelvi logika, nyelvi humor, világszemlélet azért ezekben a szövegekben is felismerhető. Visszakanyarodva beszélgetésünk kezdetéhez, ez a kötet tehát már a megváltozott írói magatartásodnak, az olvasóbarátabb írói törekvésednek az eredménye?

A könyv anyagát öt-hat évvel ezelőtt, vagy még régebben írtam, ezért nagyon sokszor át kellett írnom, hogy megfeleljenek az új prózanyelvi elképzeléseimnek. Úgy dolgoztam velük, ahogy az Üvegfenék című novellával. Talán ötször is átírtam az egész könyvet, mire úgy találtam, hogy helyükre kerültek a mondatok. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy ennek az átmeneti korszaknak az írásain még igazíthatok, viszont az első könyveim szövegeihez már nem tudok hozzányúlni, nem lehet őket transzformálni, mert azokban egészen más hatások működnek. Néha magam is elcsodálkozom, hogy tudtam úgy írni. A könyvek világa megmaradt, de azt a nyelvet, ami generálta, már nem tudom működtetni. Az Idegpályáim emlékezete számomra nagyon lényeges állomása a folytonos változásnak, mert mintha újra kezdenék benne valamiféle írói pályát, miközben az életem kezdetéről írok, a szabadságom forrásáról. És mivel a nyelvi változás, úgy látom, most már folyamatos, rendkívüli módon izgat, merre vezet majd a következő kanyar, vagy épp mi lesz a vége, hová tudok eljutni. Néha azt gondolom, hogy visszatérés a kezdetekhez, ahogy például a Fűbe taposott ég című szövegben írtam a második könyvemben. Nem tudom, mivel fog meglepni az a hang, ami a legösztönösebb gondolataim mélyéről fakad.

– Csak néhány héttel később jelent meg a Láthatatlan Szeged című köteted, ami egy fotóalbum, régebbi fotók gyűjteménye, néhány mondatos kommentárokkal. Azért is érdekes lehet ez a kötet, mert a Szegedhez való viszonyod, az én ismereteim szerint, minimum ellentmondásos. Többször adtál már hangot korábbi megnyilatkozásaidban annak, hogy idegennek érzed magad ott, hogy nem kötődsz semmihez, magát a várost is művészetellenesnek nevezted, plazmaállapotúnak, negyedik halmazállapotúnak. Ezek után akár meglepőnek is tarthatjuk, hogy egy ilyen szép könyvet szentelsz Szegednek. Vagy megváltozott volna azóta már a viszonyod a városhoz?

– Korábban említetted, hogy Thomas Bernhard hatással volt rám. Nemcsak a nyelvét tudtam átvenni, de azt is, ahogyan ő írta a műveit. Ő helyből gyűlölte Ausztriát, a hazáját. Az ő prózájának a mozgatórugója a gyűlölet és megvetés volt. Az ő nyelvén gondolkodtam, miközben nem vettem észre, hogy ezt a fajta gyűlöletmetodikát is átvettem a helyre vonatkoztatva, ahol élek. Nem lehet egy várost így gyűlölni, én legalábbis nem tudom. Az a helyzet állt elő ismét, hogy a nyelv okán tulajdonítottunk bizonyos tulajdonságokat nekem, de olyan mértékben, hogy még én magam is elhittem. Amikor ez a nyelv letűnt, mert nem használom többé, megszűnt bennem az a Thomas Bernhard-i módszer, megszűnt az az állapot is, amit erről a városról gondoltam, s képessé váltam összerakni ezt a könyvet.

– És azt hogy kell érteni, amivel reklámozzátok a könyvet: “Ahogyan még sohasem láthattuk”?

– Ez Ilia Mihály tanár úr előszavának a címe, amit a kötethez adott.

– És vajon ő miért írta ezt?

– A Szegedről készülő könyvek többsége valamilyen helytörténeti dologhoz kötődik, épületekhez, fontos eseményekhez, vagy újabb albumok nemlétező, mesebeli színekbe fotózzák a várost. Ebben viszont olyan fekete-fehér képek kaptak helyet, amelyek a régi hétköznapi élet eseményeit mutatják: asszony kosárral a kezében sétál, és szembe jön vele egy Barkasz. Van egy kép arról, hogyan hűtötték jéggel régi május 1-jéken a sört fahordókban, egy másik kép arról mesél, hogyan vonultak föl lovas kocsival vagy traktorral, a platón Miki egérnek beöltözött valaki. Nem az a kifelé ünnepélyes, úgymond polgárinak nevezhető mentalitás szervezte tehát ezt a könyvet, a szerkezete és tördelése is puritán, vagy inkább visszafogottan elegánsnak nevezném. A nagy árvíztől kezdődően a nyolcvanas évekig a városnak olyan arcát mutatjuk meg, amiben a városlakók föleleveníthetik múltjuk hétköznapjait. Figyeltem a szegedieket, amikor kézbe vették a könyvet, a szöveget el se olvasták. Az nem érdekes nekik, hogy én mit mondok a képekről, s mivel ezt sejtettem, röviden írtam. Őrájuk a kép, saját múltjuk gyakorol nagy hatást. Hirtelen visszakerülnek abba a világba, amelyben éltek, és ami ma már láthatatlan, csak a képeken és az ő emlékezetükben létezik. És ez nagy, mondhatni katartikus találkozás.

– A képek hogyan álltak össze, honnan?

– A feleségem válogatta a Fekete Ház archívumából, az ott elhelyezett hagyatékokból, onnan digitalizáltuk a képeket.

Nem először írsz fotókhoz szövegeket. A Teljes hasonulás című különleges kis könyvecskében négy gyerekről készített portrésorozathoz írtál, hasonlóan rövid kis szövegeket. Van netán valami különös vonzódásod a fotókhoz, illetve ahhoz, hogy szövegeket társíts hozzájuk?

A Láthatatlan Szegednél valóban valamiféle ihletettségről volt szó. Egyik este régi szegedi könyvet lapozgattunk a feleségemmel, és a képek alapján beszélgettünk Szegedről, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy már egy másik könyvben vagyunk, aminek a kommentárjait mi adjuk. A Teljes hasonulásnál pedig a fotós hölgy, Csoszó Gabriella kért föl, hogy írjak a portrékhoz. Ez is egy elég különleges történet. Amikor Gabi és a nővére felnőttek és elhagyták a szülői házat, a szülei magukra maradva, gondoltak egyet, és örökbe fogadtak négy gyereket. A fotósnak hirtelen lett négy testvére. S hát egy fotós mit kezdhetett a mostohatestvéreivel? Elkezdte fotózni őket, és annyira szép képek születtek, hogy könyvben is meg akarta örökíteni. Az írás előtt minden gyerekről a rá legjellemzőbb tíz mondatot, tulajdonságot kértem Gabitól, s ezek alapján dolgoztam. A könyv és a kiállítás megjárta már Németországot, Amerikát, és ha jól emlékszem, Portugáliát is. A könyv másik érdekessége, hogy a feleségem is Gabi, és sokan azt hitték, hogy családi album. Egyébként én magam is fotózok és rajzolok. A terveim között szerepel egy képes svájci, irodalmi útikönyv megírása.

– Befejezésül nem kerülhetem meg, hogy a nevedhez és pályádhoz újabban kötődő, a kortárs magyar irodalomban rendkívüli vállalkozásodról, a saját kiadó létrehozásáról, az önálló könyvforgalmazásodról kérdezzelek. Az említett két utóbbi kötetedet például már az általad létrehozott alapítvány adta ki, s ti magatok forgalmazzátok a kereskedelmi csatornákat kihagyva, könyvbemutatókon, internetes rendelés útján stb. Már 1999-ben azt nyilatkoztad valahol, hogy az irodalom is piaci alapon működik, ezért a munkám marketingjét is meg kell csinálnom. De úgy tudom, hogy a svájci tartózkodásod tapasztalatai is erre ösztönöztek. Végül is miért most szántad magad el erre a nagy kísérletre, és mik az első hónapok tapasztalatai?

– A folyamatos keresés nemcsak a munkáimat, az egész életemet jellemzi. 2005-ben megjelent a Gumiharangok című kötetem, és már korábban is azt éreztem, hogy nem igazán jutnak el a könyveim az olvasókhoz. Becsülendő dolog az, hogy valaki misszióból létrehoz egy könyvkiadót, pályázatokon pénzt szerez a könyvek kiadására, aztán berakja a könyvesboltok polcaira, de ez egy másik szakma, itt nem ér véget a folyamat, utána is kezelni kell a könyveket, menedzselni a szerzőt és a könyvet. Nyugat-Európában ennek egészen más hagyományai vannak. Miközben Svájcban éltem, folyamatosan érdeklődtem, hogyan fogy a Gumiharangok, végül is tíz év novelláiból válogattam össze. Sajnos, én mindig várok valamit a könyveimtől, hogy történjen velük valami. Ezúttal azonban feltűnt, hogy miközben Spiró György regényével együtt emlegették abból a szempontból, hogy a 2005-ös Könyvfesztiválon ez a két könyv jelentett érdekességet, mégsem történt semmi a könyvemmel. Sőt, fél év után azt a statisztikai adatot kaptam, hogy 100 példány fogyott belőle. Úgy éreztem, itt valami nagyon nagy baj van, iszonyú keserűség fogott el, hogy a könyveim sorra a jelentéktelenség homályába vesznek, mert nem jutnak el az olvasókhoz. Ez totális trauma. Megfordult a fejemben, hogy akkor inkább befejezem az írást, de ez még egyszer nem fordulhat velem elő. Az ember tíz év munkáját összegyűjti egy könyvben, megjelentetik, és aztán hagyják odaveszni az egészet. Akkor inkább ne jelenjen meg egy betű se. De hát írok. Ez az egyetlen szerep, amit betölthetek a világban, nem tudok más lenni és mást csinálni. Innen is látszik a probléma egzisztenciális mélysége. Évekre előre kész terveim vannak, hogy miket szeretnék megírni. Svájcban láttam, hogy ha valaki saját munkájának meg akarják adni a rangját és becsületét, akkor alapítványi formában saját kézbe veszik a dolgokat. Sokszor, persze, már nem élő személy alapítványáról van szó. De hát most akkor várjam meg, amíg nem leszek élő személy? Mindenképpen lépni kellett valamit. Elindultunk egy olyan úton, ami nem tudom, hová vezet. Az alapítvány honlapján az olvasók nyomon követhetik a munkáimat, regisztrálhatja magát bárki, és akkor évente egy-két hírlevélben tájékoztatjuk arról, mit végeztünk. Akit érdekel, vagy aki szereti az írásaimat, az itt mindig megtalálja a régi és aktuális dolgokat. Az első tapasztalatok alapján mondhatom, jól fogynak a könyvek. De a félreértések elkerülése végett jelzem, nem pénzügyi megfontolásokból hoztuk létre az alapítványt, ha az eddig elmondottakból nem derült volna ki. Az alapítvány jellege non profit, amiből tehát nem lehet profitálni, a bevétel a további munkákra teremt lehetőséget, hogy olyanfajta megoldásokat találjunk ki, amelyekkel a könyveket népszerűsíthetjük. Egyetlen célja, hogy az efféle találkozókra elhozhassuk a könyveket, mert elhatároztam, hogy megkeresem az olvasóimat.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top