+ Képzőművészet

Ecsetvonások A Hajléktalan Festő portréjához

A hajléktalan festő titulussal szerepeltetik a nagykőrösi Bakos Tamást az osztrák és magyar médiában, ugyanis 2000 és 2013 között valóban az utcán élt. 2014-ben fedezte fel a bécsi Alte Schmiede művészeti társaság, első kiállítását újabbak követték, és az autodidakta festő mára galériák, ünnepélyes megnyitók és bemutatók állandó vendége lett.

Az ember, aki megfestette a fájdalom zenéjét

A tömeg nagy, a pince meg szűkös, a friss levegőnél gyorsabban csak az édes-kesernyés répás koktélom fogy. A színpadtól mindössze pár méterre áll az asztalunk, innen lesem és hallgatom a nyolcvanhárom éves John Mayallt, “a fekete blues fehér királyát”, a Porgy and Bess jazzklub ma esti vendégét. A szomszéd teremben pedig a fiatal John Mayallt találjuk, arcára a szürke tónusai rajzolják ki a végtelenített szenvedélyt. Ezen a napon már annyi különös meglepetés ért, hogy a két idősíkban és alakban jelenlévő ember mostanra a lehető legtermészetesebbnek tűnik. Pedig amikor kora délután elindultam, azt hittem, “csak” egy hajléktalan festővel fogok beszélgetni…

A kiállítás a Porgy & Bess klubban

Ezzel a titulussal szerepeltetik a nagykőrösi Bakos Tamást az osztrák és magyar médiában, ugyanis 2000 és 2013 között valóban az utcán élt. 2014-ben fedezte fel a bécsi Alte Schmiede művészeti társaság, első kiállítását újabbak követték, és az autodidakta festő mára galériák, ünnepélyes megnyitók és bemutatók állandó vendége lett. Igazi népmesei történet, nem mindennapi emberi sors, elképesztő fordulat. A metrón, majd a Donaukanal mellett gyalogolva végig azon gondolkodom, hogyan találjam meg a középutat, hogy a kérdéseim ne legyenek túl indiszkrétek, de azért a közönség is megkaphassa a választ arra, ami mindenkit foglalkoztat: milyen az élet az utcán, és hogyan válhatott képzőművész egy hajléktalanból?

Tágas és fényes lakásban fogad Tamás húgával, Annával, aki a kiállítások szervezésében, a katalógusok szerkesztésében és ezen kívül minden másban is segíti testvérét. Hamar kiderül, hogy hiábavaló lesz képzelt közönségem kukkolási vágya, ugyanis Bakos Tamás néhány általánosságon kívül semmit sem beszél az utcán töltött évekről. Inkább a hallgatásából, a feje apró mozdulataiból és a kezében morzsolgatott befőttesgumiból derül ki, hogy itt olyan traumatikus élmények húzódhatnak a háttérben, amelyekről tényleg nem lehet egy bögre kávé mellett cseverészni. Ráadásul Tamás nem is a szavak embere, gondolatai csak lazán kapcsolódnak az én kérdéseimhez vagy akár egymáshoz. Valahogy úgy suhannak egyik tárgyról a másikra, mintha ezeket is ecsettel vinné fel őket egy képzeletbeli vászonra. Hamar ráébredek, hogy nem is kell ide semmilyen hatásvadász sztorit köríteni, hiszen az csak elterelné a figyelmet a lényegről, a képekről.

Afrikaiak

Amikor végiglapozzuk és a kezünkbe vesszük a falnak támasztott festményeket, Tamás egyre jobban megnyílik. Technikákról, színekről és alapanyagokról mesél, például egy “talált vászonról”, amelyet valaki csak úgy kihajított, ő meg újrahasznosított. Festékek is akadnak a lomtalanításokon, amelyekkel más művészek sosem dolgoznának, Tamás viszont csodát művel velük. Az eldobottból, feláldozottból, elfelejtettből születnek ezek az arcok: a karikás szemű nő, a bohóc, a kutya, az afrikai falu lakói, a táncosok. Mintha mindannyian színekből és szomorúságból állnának.

A két művész együtt: Mayall és Bakos.

Bakos Tamás legutóbbi bécsi kiállításának (Exiled on Side Streets) egy kerületi bíróság épülete adott otthont november és január között, majd február elején mutatták be az újragondolt lemezborítókra épülő és jelenleg is megtekinthető Painting the Blues kiállítást. Így kerülünk estére a jazzklubba, ahol Tamás majdnem fél órán keresztül mutogatja nekem a festményeket. Melyikhez használt ezüstöt, melyiket csapta össze, melyiknél tért el tudatosan az eredeti lemeztől, melyiknél lökdöste hátulról a kutya festés közben, vagy éppen melyik került fel (szerinte) befejezetlenül a falra. Pillantásom néha elkalandozik a képekről a művész arcára, és pontosan azt a blues-életérzést találom rajta, amelyet a lefestett zenészekén is. John Mayall és társai fájdalomból énekelnek, Bakos Tamás pedig fájdalomból fest. Erősek ezek a zenék, mondja Tamás, én pedig magamban hozzáteszem, hogy főleg ezekkel a képekkel együtt.

Vissza a pincébe

Aztán kis mozgolódás támad, mert időközben megérkezett az est fellépője. Az idős John Mayall megcsodálja a fiatal John Mayallt a falon, dedikál néhány CD-t, fényképezkedik a rajongókkal. Egyre gyűlik a tömeg a pincébe vezető lépcsőnél, körbezsongják a sztárt. A képeket alaposan megnézegetik, de az egyik fotelen észrevétlenül meghúzódó, csendben várakozó Tamást már kevésbé. Végül John Mayall zenekarával együtt levonul a pincébe, és elkezdődik a koncert. Fülledt meleg, koktélíz, dübörgő dob, elektromos orgona és szájharmonika. Odakint pedig a lefestett blueszenészek énekelnek mozdulatlan szájjal az ő elmondhatatlan, leírhatatlan, végtelenített fájdalmukról.

John Mayall zenél

  • Otthon és Otthontalanság – Bakos Tamás kiállítása 2017. július – szeptember, Art Capital, Szentendre, Ferenczy Múzeumi Centrum.
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top