Meddig tart egy szív által is vezérelt színházi csapat története? – beszélgetés Bérczes Lászlóval


A Szkéné Színház január 6-án és 7-én este Tasnádi István Majdnem 20 című előadásának bemutatásával és az első estén (6-án, 21 órakor) beszélgetésekkel, valamint Koncz Zsuzsa és Schiller Kata fotókiállításával (fenti galériaképek) idézi meg a majdnem két évtizedet megélt alkotóműhely, a Bárka Színház szellemét. De nosztalgiaestre senki se számítson, az alkotók és a színház történetének részesei inkább az új lehetőségekről szeretnének beszélgetni és együtt gondolkodni, és aki eljön, egy vadonatúj kortárs darabot láthat, ami egyszerre lesz szórakoztató és húsba vágó. Természetesen az írón és a rendezőn kívül ott lesz a nagy csapat több tagja is, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Szikszai Rémusz és sokan mások. Az előadás ötletgazdájával, a Bárka egykori művészeti vezetőjével, az ördögkatlanos Bérczes László rendezővel beszélgettünk.

A 2000-es évek elején a Bárka megkerülhetetlen színházi alkotóműhely volt, ahol mindig történt valami, kitűnő darabok születtek, de voltak kiállítások, beszélgetések, színészképzés – érdemes volt rá odafigyelni. Akkoriban olyan színvonalas kiadványokat és műsorfüzeteket adtatok ki, mint a Hajónapló, ami ma ritkaságszámba megy. Ennek is te voltál a szerkesztője.

“Tanácskozás” a tornateremben 1996 tavaszán…

Igen, ez aztán fokozatosan a luxus kategóriába került. A hatodik évadot kezdem Kaposváron, öt évig ott is megengedtük magunknak ezt a luxust, de most már nem. Az imént elém raktál egy 2004-es júliusi Hajónapló számot, ahogy mondtad, ez akadt kezedbe otthon. Egyébként már ez is kisebb, mint amivel 1996-ban kezdtünk. Ahogy ezt most lapozgatom, máris elkezdek nosztalgiázni. De amikor nyáron az Ördögkatlanban a 20 éves születésnapot ünnepeltük, vagyis inkább a majdnem húszéves Bárkát megidéztük, akkor pont a nosztalgiázást akartuk elkerülni. A Szkénében játszandó darabbal kapcsolatban sokkal inkább azt hangsúlyoznám, hogy egy Tasnádi István által írt és Vidovszky Gyuri által rendezett új magyar darab ősbemutatójáról van szó, aminek a témája, apropója, a magja valóban a valaha volt Bárka Színház. Kapaszkodás abba, hogy amikor a Bárkát létrehoztuk, mit szerettünk volna, és mit is csináltunk egy jó darabig. Ezt a fonalat vette fel ez a csapat, ők ketten és a valaha volt bárkás fiatalok, akik akkor még gimnazisták voltak és most 28-30 éves, többségükben itt-ott szerződtetett színészek. A kiindulópont az volt, hogy a Bárkát valaha létrehozó Csányi János akkor, 96-ban 30 éves volt. Vajon mit kezdenének ezzel a helyzettel, hogyan csinálnának színházat ezek a most vele egykorú színészek? A kérdést így tettük fel, mert jelenidejűvé akartuk tenni az egész problémát.

Csoportkép, fotó: Koncz Zsuzsa

De sok mindent nem lehet megkerülni, ebben a történetben benne van a veszteség, a megfosztottság, a beszorítottság.

Abszolút. És ez a fiktív alaphelyzet, amely szerint néhány fiatal elbarikádozza magát a színház épületében, még konkrétabban köti a történetet a Bárkához.

És a fiatalok ebben az abszurd utópiában ajánlatot kapnak az új fenntartótól, a Közszolgálati Egyetemtől, hogy maradhatnak, ha átképzik magukat közszolgának. Jön a Kiképző és ahogy Tasnádi írja: „elkezdődik a kemény munka, melynek során ezek a romkocsmában merengő, elkényeztetett, idealista művészpalánták a mai kor elvárásainak megfelelően életre nevelődnek. Vagy nem.”

Ez már egy olyan fikció, ami a jelenben teszi föl a kérdést, hogy meddig lehet ellenállni, és hogy meddig szabad kompromisszumokat kötni. Szokásos kérdések, csak éppen itt egy konkrét helyzetben hangoznak el. És ami még fontos ebben, az előadás születésének módja. Az alapításkor azt gondoltuk, hogy jó lenne többnyire olyan előadásokat létrehozni, ahol író, rendező és a próbáló színészek együtt töltik az időt, az ötlet születésétől addig a pontig, amely jelképesen a bemutató napján kerül a példány végére. A szöveg együtt születik az előadással. Ez egy valaha volt igazi színházcsinálói hagyomány fölidézése, már Shakespeare is így írt, Molière is így írt. Ezek persze nagyon nagy nevek, én inkább a módszerről és nem a nagyságról beszélek. Jó pár előadás született így annak idején, főleg Tasnádi által. Tasnádi és Vidovszky a Bárka által találkoztak, aztán máshol is dolgoztak együtt. Nagyon fontos, hogy akit érdekel a Bárka, az persze egy csomó érdekességet fölfedez a darabban, de aki még életében nem hallott róla, annak se lesz vesztesége, mert szerintem egy nagyon humoros és közben téttel bíró, kemény, jelen idejű, kortárs színdarabot lát.

Ezek szerint a Majdnem 20 valamilyen közös kezdet, vagy a továbblépés lehetőségeinek keresése?

Majdnem 20

A Bárka félretehető, a kérdés innentől az, hogy egy alkalmilag, de nyilván a szív által is vezérelve összeállt csapat története addig tart-e csupán, míg összehoztak egy jó előadást, vagy tud-e folytatódni. Az biztos, hogy ennek a Szkéné-beli januári bemutatónak kicsit az is tétje, hogy ez a csapat összeragad-e annyira, hogy folytassák. Amihez persze kevés a lelkesedés, mert ehhez konkrét lehetőségek kellenek. De azért hozzáteszem, ez egy Ördögkatlan produkció, ahol engem „korszerűen” nevezhetünk producernek. Az Ördögkatlan valamilyen lehetőséget biztosíthat később is a csapatnak, ha újabb előadást szeretnének létrehozni. Gyakorlati kérdés is ez, hiszen ahány színész van a csapatban, annyi helyről érkeznek.

Olyan ez mint egy társadalmi kísérlet modellje, amit nagyban is meg kéne lépni? Keressük a közös megoldásokat?

Szentivánéji álom, Fotó: Koncz Zsuzsa

Külön, magánutakon, és ezek az erők egyelőre nem összegződnek, nem találkoznak. Nekem csak jóval kisebb párhuzam jutott eszembe, de a Bárka születése a Szentivánéji álom előadásnak köszönhető, amiben Kulkától Mucsiig, Scherertől Udvarosig  a 12 színész szintén 12 helyről jött össze. A próbák és az előadások is éjszaka zajlottak, de ez már több mint 20 éve volt. Akkoriban a színház, a kultúra szempontjából kedvezőbb helyzetben éltünk, az egyértelmű. Ma a kultúra a periférián van és gyanúm szerint ott is marad, mert ebben a versenyhelyzetben nem igen van helye a piacon. Hozzá teszem, hogy abban a bődületes beruházásban, ami ott az Orczy kertben történik, egy körömpiszoknyi volt a Bárka költségvetése. Az előadás ötlete különben egy véletlenből született, abból a fotóból, amit a lányom küldött, aki véletlenül arra járt, és lefotózta a bejáratra biggyesztett feliratot, valami olyasmit, hogy „Projektiroda”. Ott az a színházi tér, amihez hasonló kevés van, és amíg nem írták ki rá, hogy projektiroda, azt a termet Cseh Tamás Teremnek hívták.