Az Ilju haramiát szinte mindenki feldolgozta, de a Gépfolklór, a Barbaro, a Vujicsics, a Kormorán és a Makám biztosan. Ám én legelőször a második Kolinda-albumon, az 1977-es Kolindán hallottam. Igaz, sok mindent azon az albumon hallottam először az életemben. Mert valójában a Kolinda köpönyegéből bújt ki – Ilju haramiával egyetemben – népzenénknek az az irányzata, amely „autonóm” feldolgozásokon alapult. „Progresszívnek” is nevezték, még vagy másfél évtizedig, amíg meg nem született a „világzene” fogalma. Attól kezdve aztán kőbe lehetett vésni: nálunk a Kolinda együttessel kezdődött el a világzenei mozgalom.
De hogy iskolát teremtett, az a minimum.
A Kolinda együttes a színházi-zenei-képzőművészeti Orfeo kollektívából nőtt ki 1975-re, amikor is a táncházi muzsikálás kerete már szűknek bizonyult számára. Olyan feldolgozásokat készített, melyekre a szláv és a cigány népzene mellett a dzsessz és a rock is befolyással volt, és ehhez elektronikus hangszedőket használt. Ez a szuverén világ nálunk kilógott a közízlésből, a nyugati impresszáriók azonban nyomban lecsaptak rá, és a Kolinda kapásból egy három lemezre szóló francia szerződést kapott.
Sajnos, a folyamatos turnézás és az azzal járó kétlakiság felőrölte a zenekart. Hetvenkilencben több ágra szakadtak, és szétszóródtak a világban. Dabasi Péter később a Makám és Kolindában folytatta, és egy új Kolindával is próbálkozott, de a régi varázs elérhetetlennek bizonyult.
1996-ban az Ősz című albumra, 2004-ben pedig a Késő búcsú című koncertre összeálltak az alapító Kolinda-tagok. Akik közül ketten: Kiss Ferenc az Etnofon Zenei Társulás élén, Lantos Iván pedig a Kistehén együttes vendégeként fellépnek december 7-én a Müpa Bábel-estjén. És úgy döntöttek, hogy ha már újra egy színpadon állnak, eljátszanak egy Kolinda-klasszikust.
Az Ilju haramiát.
F.D.J.
