A boldogság 33 pillanata

szilard-on-the-balaton

a-boldogsag-33-pillanata-boMindig nagy kérdés volt számomra az, hogyan tudom megélni az életem történéseit, képes vagyok-e arra, hogy úgy nézzek a világra, hogy abban ne egymást keresztező véletlenek kusza hálózatát, hanem valamiféle rendet, a működés egyszeri tisztaságát, egy művet lássak. Sok hétköznapi gyakorlat kellett ahhoz, hogy azonossá váljak az általam megélt idővel, és ebben az azonosságban teljességet érezzek, vagy, ahogy nevezni szoktuk: boldogságot. A boldogság nem hosszú állapot vagy az élet vége felé elért végső stádium, csupán egy-egy másodperc az életünkből, amikor a legteljesebb őszinteséggel tudjuk kimondani magunkban, igen, ez szép, ez most jó. Ilyen rövid történeteket gyűjtöttem össze itt, nem többet, 33-at, mert jó, ha egy életben 33 teljes pillanatot megélhetünk.

Megjelent Podmaniczky Szilárd A boldogság 33 pillanata című könyve, amelyből itt A nyaklánc című írást közöljük. Ha tetszett, a könyvet itt megrendelheted.

A nyaklánc

Este volt, a nap olyan gyorsan bukott alá, mintha várnák odaát.

Az év leghosszabb napja két hete múlt el, ilyenkor bennem is fölgyorsul a változás, és már újra az őszre gondolok, pedig alig hagytuk el a telet és a késve jött tavaszt.

Az ég sokáig fénylik ilyenkor, néha azt gondolom, éjfélig is kitart. Beállítom az ablakkal szemközt a fotelt, és elmúlt nyarakra gondolok.

De vajon miért nem emlékszem egyetlen boldog pillanatra sem? Vagy arra, hogy boldog lett volna. Neki kellett volna ülnöm, és följegyezni mindet. De kinek van akkor ehhez bátorsága?

Ültem az ablak előtt, a feleségem salátát kevert a konyhában. Paradicsom, hagyma, fokhagyma, saláta, tojás, mustár és tészta, körbelocsolva bazsalikomos ételecettel.

És akkor hirtelen csöngetés rázta meg a házat.

Úgy ért véget a csönd, mintha láttam volna vászonként lehullani az eget.

Meg se tudtam mozdulni. Aztán mégis felálltam. A feleségem várta, hogy kijöjjek a szobából.

Ki lehet az, kérdeztük mindketten magunkban, mert nem vártunk senkit, évek óta nem szólt nálunk a csengő.

Vártunk. Másodszor is meg kell szólalnia a csengőnek, hogy elhiggyük.

Másodszor is megszólalt. Bólintottam, ez már a csengő.

Magamra néztem, ebben a ruhában nem nyithatok ajtót. A feleségem megtörölte a kezét a konyharuhában, és az ajtó felé indult. Egy pillantást vetett rám, mintha utoljára látna, vagy mintha jól fejébe szeretné vésni ezt a pillanatot.

Kinyitotta az ajtót. Hirtelen rám nézett.

Az ajtó nem nyílt ki annyira, hogy láthatnám, ki áll előtte.

A feleségem szélesre tárta az ajtót, kezével mutatta, jöjjön be.

De mintha túl sokat is habozna, nem lépte át a küszöböt.

Kétségeim támadtak, hogy egyáltalán áll-e valaki az ajtó előtt.

A feleségem újra rám nézett, mintha azt várná, csináljak valamit. Én mozdulni sem bírtam.

Akkor hirtelen belépett az ajtón, átölelte a feleségem. De mindez oly váratlanul történt, időm sem maradt megnézni az arcát. Azt láttam, hogy fél fejjel magasabb a feleségemnél, a keze párnás, az ujjai vékonyak, és nem visel gyűrűt. Legalábbis ezen a kezén.

A feleségem is átölelte, s ettől végképp kétségeim támadtak, vajon én ismerhetem-e késő esti látogatónkat. Férfi volt, az biztos. A haja őszes, helyenként fekete vagy barna, gyengén világított a lámpa.

Végre elengedték egymást, de éppen úgy állt, hogy a feleségem takarta. Aztán lassan, ahogy virág nyílik a kertben, föltűntek a szemei. Csak a szemeit láttam, és a sötéten világító homlokát.

Ez nem lehet igaz, kiabáltam, s már nem tartott vissza semmi, hogy én is átöleljem. Húsz éve nem láttuk egymást. Húsz éve, ismételte ő is.

Leült a konyhába, letette a földre a táskáját. A feleségemre néztem. A salátán kívül nem volt otthon semmi. És pénzünk sem volt.

A feleségem letette a kötényt, és útnak indult. Amíg vissza nem tért, úgy bámultunk, mint akik végre csodát látnak. Nem szólaltunk meg. Azt akartam, hogy a feleségem is hallja minden szavát.

Nem telt bele öt perc, a feleségem eladta az utcán a nyakláncát, és egy egész táska borral tért vissza. Az arca piros volt, mint a palackok. Kihúztam a dugót, töltöttem, és három napon át beszélgettünk.