A leszbikus szerelem eltűrhető vagy tisztelendő a tankönyvekben? – Carolin Emcke beszéde a német Békedíj átadásán

carolin_emcke_foto_andreas_

Carolin Emcke német békedíjas köszönőbeszédét az idei októberi Frankfurti Könyvvásáron mondta el. A merész és érzékeny társadalmi témákat boncolgató német újságírónő, haditudósító és közíró beszéde keltett némi polémiát a német írótársadalom és újságírás soraiban is. Emcke beszéde nem csupán aktuális köz- és morális állapotaink miatt kikerülhetetlen, fontos és tanulságos szöveg, hanem azért is, mert az előítéletesség elleni közírásba is új szempontokat, gondolatokat emel be – írja róla magyar fordítója, Benkő Gitta.

„Kezdetek”

Carolin Emcke köszönőbeszéde a 2016-os Békedíj átadása alkalmából – Számít a kimondott szó

I.

Wow. Szóval így néz ez ki ebből a szemszögből…

Az első években, George F. Kennan 1882-es kitüntetése óta mindig alulról néztem a Békedíj átadását: a szüleimnek – önkényes döntés alapján – csupán két tévéfotelje volt. A gyerekeknek lent kellett berendezkedniük, így a szőnyegen hevertem és megigézve hallgattam a díjazott urak beszédét. Urakat mondok, mert az első tizenhárom évben, miközben lentről felfelé bámultam, a díjazottak kizárólag férfiak voltak. A rituálét akkor is megtartottam, amikor már rég volt saját lakásom: a békedíj-átadást a padlóról néztem végig. Valahogyan ez tűnt illendőnek. David Grossmann díjátadója óta ott ültem, ahol most Önök ülnek. Tavaly a díjátadó előestéjén még beosontam egy barátommal a frankfurti udvar dísztermébe, hogy átrendezzük az ünnepi vacsora ülésrendjét (s eközben – kínos közjáték – rajtakaptak bennünket), most pedig ez itt…

Hölgyeim és Uraim, köszönetet mondok ezért a kitüntetésért a Német Könyvkereskedők Börzeegyesülete Alapítványi Bizottságának. Mély hálával és boldog csodálkozással tölt el.

Senki nem egyedül nő fel. Néhányan azok közül, akik előttem ezen a helyen álltak, létfontosságúak voltak a gondolkodásomban. Számos békedíjas műve, de néhányukkal történt találkozásaim is alakították azt, aki ma íróként vagyok: Martin Buber és Nelly Sachs, David Grossmann és Jorge Semprún, de különösen Jürgen Habermas és Susan Sontag. Őutánuk ugyanabban a sorban állni arra indít, hogy a díjat kevésbé kitüntetésként, mint inkább feladatként fogjam fel.

Senki nem egyedül ír. Az én írásaim számára két ember volt nélkülözhetetlen és nekik kifejezetten köszönetet szeretnék mondani: Sebastian Bolesch, a fényképész és barát, aki több mint tizennégy éven át az összes külföldi utamra elkísért, s aki nélkül egyetlen szöveg sem ily módon született volna meg. És köszönöm kiadómnak és lektoromnak, Peter Sillemnek a S. Fischer Könyvkiadótól, aki az első kézirattól kezdve minden kétségen átsegített, és aki nélkül egyetlen könyv sem így jelent volna meg. Nagyon köszönöm.

II.

Az előttem itt állók közül nem mindenki, de sokan nem csupán individuumként, hanem valahová tartozóként is beszéltek. Elhelyezték magukat egy hitben vagy egy tapasztalatban, egy ország vagy egy életmód történetében – és arra reflektáltak, hogy mit jelent kínai disszidensként, nigériai szerzőként, muszlimként, zsidóként, nőként megszólalni itt, a Paulskirche falai közt, ebben az országban, egy ilyen történelmű országban.

Azok számára, akik itt fent, ebből a szemszögből beszélhettek, ez gyakran azt is jelentette, hogy egy bizonyos perspektívából és bizonyos perspektíváról meséltek. Azért hívták meg és tüntették ki őket, mert egy univerzális „Mi”-ért  szálltak síkra – és ugyanakkor gyakran egy szorongatott helyzetben lévő csoport, marginalizált hit, egy tönkretett vidék tagjaiként szólaltak meg.

Ez igencsak figyelemreméltó dolog, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy mit is jelent: tartozni valahová vagy része lenni valaminek.

A modern héber szó, a „shayach” eredetileg az arameusból származik, úgyszólván bevándorolt egyik nyelvből a másikba, hogy végül – ironikus módon –  a „valahová tartozás” fogalmát alkossa meg. A „shayach” szó önmagán kívül semmi másra nem utal. Másképpen működik, mint a legtöbb fogalom a héberben: ez a szó nem rejti magában egy másik szó részvételét. Úgyszólván önmagának, önmagához tartozik. Ha valamit a shayach szóval jelölünk, az csakis azt jelenti: releváns, odaillő, fontos. Ez szép nyom lehetne: egy hit vagy közösség részének számítani magamat azt jelentené: releváns vagyok e közösség számára, benne fontos elemnek számítok.

A „valahová tartozás” azonban a másik irányba is elgondolható: nemcsak én vagyok fontos e közösség számára, hanem a hit is fontos számomra. Számít, hogy zsidó vagyok, vagy katolikus, vagy muszlim. Strukturálja a gondolataimat, a szokásaimat, a napomat. Ahogyan alamizsnát adni az egyikhez tartozik, úgy az asztalnál imádkozni vagy gyertyát gyújtani a másikhoz.

A németben a „valahová tartozni” fogalmát többféleképpen használják: 1. valaki tulajdona lenni, de azt is, hogy 2. egy egész része lenni, valamihez sorolódni, éppúgy, mint azt, hogy 3. „odailleni”, egy bizonyos helyhez illőnek lenni és 4. valami számára szükségesnek lenni.

Ha jámbor, istenfélő vagyok, a hit tulajdonában vagyok-e? A vallásosság olyasvalami-e, ami az enyém? Vagy olyan valami a hit, ami a viszályban, benne és általa kap igazolást?

Mit jelent tehát a valamihez, valahová tartozás a hit vonatkozásában? Hozzám tartozik-e a hit, vagy én tartozom ahhoz, amiben hiszek? Mindezzel még csak nem is érintettük azt, hogy a valamihez tartozás olyasmi-e, ami mellett tudatosan dönthetünk.

Hogy mikortól tartozik valaki egy egyházhoz vagy közösséghez, azt a felvétel mindenkori rítusa rögzíti. De hogy mikortól tartozik a hit egy személyhez, az kevésbé egyértelmű.

Hiszen nem hatottak-e át Bach passiói és kantátái, és nem formáltak-e belülről kifelé, még mielőtt egyáltalán bármiféle hitvallásról tudtam volna? Nem tartozott-e hozzám, ami azt jelenti: nem volt-e ez már az előfeltétele annak, akivé válnom kellett, mielőtt még egyáltalán egy közösséghez tartozónak vallhattam volna magam?

Nos, a valahová tartozás szava nem ismer árnyalatokat. Egységes érzést sugall. Mintha mindig ugyanolyan releváns lenne zsidónak, vagy protestánsnak, vagy muszlimnak lenni. Mintha mindenütt ugyanolyan érzés lenne kurdnak lenni, vagy lengyelnek vagy palesztinnak lenni. Mintha a különböző helyzetekben nem teljesen különböző tartalommal volna lehetséges önmagunknak lennünk. A barátom, Nurkan Erpulat rendező arra a kérdésre, hogy mit jelent számára muszlimnak lenni, egyszer azt válaszolta: Az a kontextustól függ.

Az argentin származás különösen érzékelhető olykor a Jacaranda világító-lila virágát szemlélő boldog tekintetben. Máskor azonban különösen érzékelhetően távol van, onnan, Berlinből, ha a város fölött köröző helikopter nem katonai puccsról tudósít, hanem csupán forgalmi dugóról – és a begyakorolt félelemnek időre van szüksége, amíg visszavonul.

Néhány ember számára a saját zsidóságuk különösen érezhetővé válik, amikor Rós hásánákor megízlelik a mézes alma édességét. Ezzel szemben másoknak, ha a Paulskirchében kénytelenek ülni és hallgatni a beszédet, amely a együvétartozók az emberiség elleni egyik bűntettétől a másikig tartó iszonyatos szenvedésére emlékeztet, nos, ez számukra csupán „erkölcsi bunkósbottá” csonkul.

A hovatartozás tehát valami, ami a másokkal való együttlétben fénylik fel, vagy valami, ami akkor fénylik fel, ha egyetlenként kizuhanunk egy közösségből? Mert a zsidó perspektíva mint a társadalomhoz tartozó egyik nézőpont, egyszerűen kioltódott. Boldogság vagy szomorúság kapcsolódik-e tehát a hovatartozáshoz? Odatartozó-e, akit odatartozóként elismernek, és másképp tartozik-e oda az, akitől ezt az elismerést megtagadják?

Kihez tartozik tehát ez az odatartozás – önmagamhoz, vagy másokhoz? Csak egyetlen formában létezik, vagy különböző módokon? És mindenekelőtt: hány kontextus és kapcsolat lehet ebben az értelemben számomra releváns vagy fontos? Hány metszete létezik a köröknek, amelyekbe beleillek és amelyekből individuumként összetevődöm?

Én homoszexuális vagyok, és azt, hogy ma itt beszélek, azt csak ezen tapasztalat szemszögéből tehetem: tehát nem csakis akként, hanem éppen hogy akként is, mint aki számára releváns, hogy ő leszbikus, meleg, biszexuális, inter, transz vagy queer. Ez nem olyan dolog, amit az ember eldönt, hanem olyasmi, hogy: ha újból lenne választásom, újból úgy döntenék, amivé válni akartam. Nem azért, mert jobb, hanem egyszerűen azért, mert boldoggá tett.

Amikor először szerettem bele nőbe, őszintén szólva nem sejtettem, hogy ezzel valamiféle hovatartozás is együtt jár. Még hittem, hogy az, hogy hogyan és kit szeretek, egyéni kérdés, olyan kérdés, amely mindenekelőtt az én életemet határozza meg, és mások, az idegenek vagy akár az állam számára érdektelen. Valakit szeretni és kívánni, ez számomra elsősorban főként cselekvésnek vagy gyakorlatnak tűnt, nem identitásnak.

Kifejezetten különös tapasztalat, hogy egy ennyire személyes dolog mások számára olyannyira fontos legyen, hogy igényt tartanak arra, hogy beavatkozzanak a mi életünkbe, s jogainkat és méltóságunkat kétségbe vonják. (Mintha az a mód, ahogyan mi élünk, mások számára jelentőségteljesebb lenne, mint saját magunk számára; mintha szerelmünk és testünk nem saját magunké, hanem azoké volna, akik elutasítják vagy patologizálják. Ez magában rejt némi iróniát: mintha a szexualitásunk a saját hovatartozásunkat kevésbé definiálná az övékénél. Olykor ehhez egészen hasonlónak tűnik számomra, amikor az iszlámellenesek a fejkendővel bajlódnak. Mintha a fejkendő többet jelentene számukra, mint azoknak, akik azt valóban saját döntésük szerint és magától értetődően viselik.

Így formálódik meg az a kör, amelybe bezáródunk: mi, akik valamivel másként szeretünk vagy másként nézünk ki, ebbe a körbe tartozunk, teljesen mindegy, hogy egyébként milyen körökben és milyen körök között közlekedünk; teljesen mindegy, hogy mi az, ami meghatároz vagy megkülönböztet bennünket, teljesen mindegy, hogy esetleg milyen képességeket vagy éppen hiányukat, milyen igényeket és jellemzőket részesítünk előnyben. Így kapcsolódik össze valami, ami minket boldoggá tesz, valami, ami számunkra szépnek és illendőnek is tűnik fel, valamivel, ami megsebez és sérültté tesz. Mivel még mindig, minden egyes nap indokot kell szolgáltatnunk ahhoz, hogy ne csak félig, hanem teljesen hozzátartozzunk. Mintha létezne az emberiességnek felső határa.

Különös tapasztalat ez:

Írhatunk könyveket, amelyekből aztán az iskolákban tanítanak, de a szerelmünk néhány szülő elképzelése szerint a tankönyvekben legfeljebb „eltűrhető” és semmiképpen sem „tisztelendő”?

Lapozz a folytatáshoz!