A szülőföld jelent mindent – mondta a november elején Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kalász Márton dél-baranyai sváb költő, író és műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja, aki elárulta azt is: szeretne még egy kisregényt írni édesapja életéről.
Nagyon nagy örömmel fogadtam az elismerést, amely akkora megtiszteltetés jelent számomra, mint talán egyetlen korábbi díj sem
– mondta a kétszeres József Attila- és Kossuth-díjas szerző, aki a kortárs magyar irodalom történetét gyarapító költői életműve elismeréseként, és értékteremtő műfordítói tevékenységének megbecsüléseként kapta a Nemzet Művésze címet.
A díjat azzal a céllal hozta létre a kormány 2013-ban, hogy a legkiemelkedőbb művészek számára méltó életkörülményeket biztosítson életjáradék formájában. Az elismerés egyidejűleg legfeljebb hetven, jelentős értéket létrehozó alkotó számára adományozható.
A kérdésre, hogy életműve mely szeletét érzi legfontosabbnak, Kalász Márton úgy válaszolt:
Elsősorban versírónak, költőnek érzem magam, bár az utóbbi időben verset nem írtam, prózát se nagyon. Azt hiszem, minden életpályában vannak ilyen kis szünetek.
Nagyon fontos számára a Téli bárány (1986) című regénye, amely német nyelven is megjelent. Bár ezt követően is írt prózát, több regénye nem született. Ugyanakkor régóta gondolkodik rajta, hogy még legalább egy kisregényt kellene írnia 1948-ban elhunyt édesapja életéről, amelyről eredetileg a Téli bárány is szólt volna.
Kalász Márton műveinek tetemes része foglalkozik szülőfalujával, a dél-baranyai Somberekkel, ahol magyarok, németek és dél-szlávok éltek együtt, majd 1945-ben, a betelepítések nyomán bukovinai székelyek is beköltöztek.
A szülőföld jelent mindent
– vallott a 82 éves szerző, aki felidézte azt is: 1956 októberében Pécsett a tüntetők közt a Széchenyi téren állva hirtelen csapott bele a félelem, hogy mi lesz a falujával, ahol a második világháborút követően számos svábot kényszerítettek otthona elhagyására, átadására, például az ő otthonaikba költöztették a Bukovinából érkező székelyeket.
Attól tartva, hogy a Somberekről ki nem telepített svábok elkezdik visszakövetelni az otthonaikat és ellenségeskedés támad a faluban, még aznap éjjel vonatra ült és hazaindult.
Ott egy rossz szó, egy hangos szó nem hangzott egymás ellenében el. Nagy csodának érzem ezt mindmáig. Bár jöttek Mohácsról, meg innen-onnan szervezkedők, de a falu kiutasította őket. Ugyanolyan békességben folytatták az életüket, mint addig
– mesélte, és úgy gondolja, talán mindezt szintén meg kell még írnia.
Kalász Márton német nemzetiségi iskolába járt, és 10 éves kora előtt nem is beszélt magyarul. Egy budaörsi német volt a tanítójuk, aki mindig csempészett verseket a tananyagba. Első verse akkor született, amikor Arany János Családi kör című versét tanulva azt kapták házi feladatul, hogy írjanak arról, mi van náluk este.
A tanító először nagyon mérges volt, amikor mutattam neki, azt hitte gúnyolódom. Este van, este van / a nap már lement / a hold az égen / már megjelent – ezt írtam a füzetembe. Kis túlzással itt indult el a költői pályám. A tanító rájött, hogy valami történt, el is magyarázta az osztálynak, és innentől kezdve mindenki, a pap és a magyarul jól beszélő apám is elkezdett engem ebben segíteni
– idézte fel a szerző, aki máig megőrizte szoros kapcsolatát Somberekkel.
