A Forrest Gump szerzőjének új kalandregénye akkorát üt, mint az ólajtó

el-paso-2

Nincs annál meggyőzőbb ajánlólevél, minthogy egy író könyvéből olyan kaliberű filmet adaptálnak, amilyen a Forrest Gump. Márpedig Winston Groom ezt elmondhatja magáról. A Forrest Gump könyv szerzője 1998-ban adott ki utoljára regényt, úgyhogy igazán tartozott már eggyel az olvasóközönségének. 2016-ban meg is érkezett a várva várt kötet, ami az El Paso címet kapta. A 73 éves szerző új könyve októberben jelent meg az Egyesült Államokban. Itthon is szinte az amerikai megjelenéssel egy időpontban, a Tarandus Kiadónál debütált a kötet. Az El Pasót Lázár Júlia fordította, akivel majdnem pontosan egy éve interjúztunk az Akvárium című kötet kapcsán.

el-paso

A történet az 1900-as évek elején egy bostoni árvaházban kezdődik, itt nevelkedik Arthur, akit karácsony előtt örökbe fogad a dúsgazdag vasútmágnás John Shaughnessy és felesége. Arthur élete gyökeres fordulatot vesz, jó nevű iskolákban tanul, beáll apja mellé a vasúttársasághoz és családot alapít. Arthur feje egy ideig csak apja rossz üzleti döntései és a családi vállalkozás miatt fáj. Egy napon azonban gyermekeit elrabolja egy csapat bandita, élükön a rettegett mexikói forradalmár Pancho Villával. Ekkor csöppenünk bele háborútól forrongó Mexikó és az El Paso nevű határváros csöppet sem unalmas és még kevésbé békés mindennapjaiba.

Nem vasútmágnásnak való vidék

Winston Groom könyve rendkívül gyorsan berántja az olvasót a saját kis világába. Arthur Shaughnessy élettörténete egyszerre mesebeli, mégis hihetetlenül életszagú. Az árvából lett üzletember sztorija olyan, mintha egy hollywoodi dráma forgatókönyvéből koppintották volna. Winston Groom mindezt úgy képes tálalni, hogy nehezen tesszük le a kötetet: minden szereplő megjelenését és jellemét olyan gazdagon ábrázolja, hogy azonnal beleégnek emlékezetünkbe a karakterek. A könyvben keveredik a történelem és a fikció. Mint ahogy a szerző az előszóban megemlíti, az El Paso írásakor olykor meghamisított tényeket, de csakis az olvasói élmény érdekében. Az amúgy sem unalmas történet akkor pörög fel igazán, amikor Arthur Shaughnessy elindul megkeresni gyerekeit, ami már elsőre sem tűnik sétagaloppnak. Hamisítatlan western-csetepaté elevenedik meg előttünk: hősök, gyermekrablók, marhatolvajok, banditák és matadorok portyáznak El Pasóban, és senki sem megy a szomszédba egy kis vérengzésért. Különösen Pancho Villa nem, aki olyan sztoikus nyugalommal kaszaboltatja halálra az útjába állókat, hogy csak nézünk, mint marha a marhatolvajra. A forradalmár legendás tábornoka a következő ars poeticával végezte „munkáját” El Pasóban, és ezzel azt hiszem, mindent elmondtam róla:

Nem elég, ha a teste elpusztul, a lelkét is el kell pusztítani.

Hogy ekkorát üt a könyv, abban óriási szerepe volt a magyar fordítónak, Lázár Júliának is. Egy az egyben sikerült visszaadnia azt a miliőt, amivel az El Paso képes levenni az olvasót a lábáról. Aki szereti a kalandregényeket és a westernt, valamint nem zavarja, hogy a történelem keveredik a fikcióval, az bátran tegyen egy próbát az El Pasóval! Ki tudja, lehet, hogy adaptálnak majd egy filmklasszikust?

 

– Most pedig gyakorlatozunk egy kicsit – mondta Villa.

– Az embereim régen nem harcoltak. Berozsdásodott a kardjuk.
Néhány lovas kivonta a kardját és felsorakozott Callahan előtt, aki már nem vonaglott és tiltakozott, csak nézte Villát.
– Uram, irgalmazz! – mondta.
– Miért nem a gazember papjaitoknak könyörögsz? – kérdezte Villa. A balkonokon vagy a tornácon álló asszonyok hátat fordítottak vagy behúzódtak a házba. Villa bólintott, mire az első lovas kivont karddal Callahan felé ügetett. A kardcsapás Callahan lábát érte, a lovas a kapun kívül, a pázsiton állt meg. A lába félig levált, felhasított nadrágján vér ütött át. A második kard lyukat ütött Callahan oldalába, a férfi bele kifordult. Callahan rándult egyet, kiáltása szánalmasan elhalkult. A többi lovas is tette a dolgát. A negyedik-ötödik csapásra Callahan végképp elcsendesedett. De a katonák folytatták, mintha csak egy szalmabábot kaszabolnának. Ritkaságszámba ment, hogy egy élő emberen gyakorolhattak.