Nézd már, a Schilling megint politizál!

schilling

A Schilling Árpád, a Krétakör alapítójának megnyitó beszéde a 13. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon. Elhangzott 2016. november 8-án a Toldi Moziban.

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Oksana Sarkisova fesztiváligazgató felkért erre a feladatra. Már csak azért is, mert a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilmfesztivált a legfontosabb magyar filmfesztiválnak tartom.

A dokumentumfilm nem pusztán érzeteket és hangulatokat közvetít, hanem emlékeztet, elrettent és felráz.

A dokumentumfilm készítése erkölcsi tett, mert ebben a műfajban a szerzőnek elsősorban nem magát, hanem valaki mást kell képviselnie, máshoz kell alkalmazkodnia. A képviselet és alkalmazkodás egy sor erkölcsi alapkérdést vet föl: a másik ember problémáinak a magunk elé helyezése maga a politika.

Minden elismerésem azoké az alkotóké, akik nem hezitálnak politikai célokra használni a művészetet. Magyarországon még akkor is, ha milliók élnek a létminimum alatt, gyerekek százezrei nem kapnak rendes ellátást, tízezrek kénytelenek az utcán élni, a kormánypárt bekebelezi a médiát, az ügyészséget, a bíróságot, a művészeti és tudományos életet, oligarchákat pénzel közpénzből és EU-s támogatásokból, gyűlöletet kelt a háborúk elől menekülő emberek ellen, miközben nemzetközi körözés alatt álló arabokkal üzletel és off-shore cégeken keresztül árulja a magyar állampolgárságot, autokratikus rezsimeket tart példaképének, és ezzel összhangban folyamatosan szegi meg az emberi jogokat és nemzetközi normákat, voluntarista álmokat dédelget stadionokkal, olimpiával, miközben tönkreteszi az oktatást és ezen keresztül fiatalok sokaságát fosztja meg a független, boldog élet reményétől, ellopja az emberek magánnyugdíjpénztári megtakarításait, lelkiismeretfurdalás nélkül pusztítja a természetet, miközben évek óta a leglassabb gazdasági növekedést produkálja a régióban – még mindig azon rágódnak sokan, hogy szabad-e politizálni. Meg egyáltalán minek politizálni? Nézd már, a Schilling megint politizál, hát ilyet?

Azok az alkotók, akik dokumentumfilmeket készítenek, nem elméleti, hanem gyakorlati módon közelítenek az emberiség legnehezebb kérdéseihez. Nem újságot lapozgatnak, nem zártkörű klubokban okoskodnak kaviáros szendvicseket majszolva, nem híres celebek oldalán parádéznak, hogy aztán brutális közhelyeket puffogtassanak a világ állapotáról, hanem irtózatosan kemény munkával és tiszteletet parancsoló bátorsággal mutatják föl az ember elviselhetetlen és szánalomra méltó természetét. Az ember a legkönyörtelenebb és legkiszolgáltatottabb lény a Földön. De sem az egyik, sem a másik arcával nem képes szembenézni. Az elnyomók ellen és az elnyomottak mellett harcolni minden felvilágosult ember erkölcsi kötelessége. Amennyiben ez evidencia még egyáltalán.

Látva Trump, Putyin, Erdogan, Orbán és a többiek sikereit, ez egyáltalán nem magától értetődő. A posztmodern politikának ma már nincsenek elvei, csak eszközei. Ezek az eszközök pedig olyan hatékonyak, hogy az emberiség több ezer éves morális fejlődésének eredményét, az ember és ember közötti kölcsönös tiszteletet és toleranciát egy pillanat alatt feledtetik a felhasználókkal, egyszer használatos, elvtelen, de gyors sikerrel kecsegtető propagandával oltják ki a lelkiismeret már épphogy csak pislákoló lángját.

Magyarországon egy teljes éven át uszította a kormány az állampolgárokat más államok polgárai ellen, és ezzel egyetlen valódi célja a szavazók mobilizálása, a szavazatmaximalizálás volt. A háború és az éhínség globális botrányára ez volt a hivatalos válasz: menekülés a probléma érett, felelős kezelése elől. A menekültek (magyar kifejezéssel élve: migránsok) elleni népszavazás ugyan érvénytelen lett, de egy egész nemzetet sikerült vele korrumpálni. Részt vettünk ebben az aljas játékban, és sikerült rávenni minket az embertelenségre.

Ma már nem egyértelmű egy magyar ember számára, hogy az elesetteken segíteni kellene, hogy az éhezőnek először enni kell adni, és csak utána illik megkérdezni, hogy honnan jött. A magyar emberek mostantól már nem csak azzal a szégyennel élnek együtt, hogy képtelenek szembenézni a II. világháborúban elkövetett kollektív bűneikkel, hanem azzal is, hogy a XXI. századot is a segítség megtagadásával, a megbélyegzéssel, a kirekesztéssel, végső soron a nyomorultak megsemmisítésével kezdik. Szégyen. Ez az egyetlen szó, ami képes leírni azt a rettenetet, amiben élünk. Itt és mindenütt, ahol a hatalmat birtoklók lemondtak a könyörületről, a komplex problémák komplex módon való kezeléséről, az emberi kiszolgáltatottság rendszerszintű felszámolásáról.

A Sonita című film, Rokhsareh Ghaem Maghami alkotása egy nő történetét meséli el, akinek sem Afganisztánban, sem Iránban nem adatik meg a szabadság. Mit szeretne? Rappelni? Miről? Arról, ahogyan és amiben él. Nem teheti meg, sőt azt sem teheti meg, hogy szabadon döntsön arról, kivel szeretne élni. Szülei eladják egy férfinek, hogy legyen miből fenntartani magukat. Milyen élet ez?

Amikor nőket látok szenvedni, férfiak sziluettjeit látom kirajzolódni a háttérben. Amikor gyerekeket látok szenvedni, akkor is férfiakat látok a távolban, és általában mindig és mindenhol férfiakat látok, ha a téma az emberi szenvedés.

Férfiakat, akik imádkoznak, politizálnak, üzletelnek és háborúznak. Férfiak alkotnak szigorú törvényeket és építenek égig érő falakat. Férfiak okoskodnak és erőszakoskodnak. Férfiak! Mint én.

Szégyellem magam. Tudom, hogy mivel férfi vagyok, ezzel a szégyennel kell együtt élnem egész életemben. Tudom, hogy egész életemben vezekelnem kell az összes férfi nevében, mert amit férfiak elkövettek ebben a világban, arra nincs mentség és nincs bocsánat. Hiába kérek bocsánatot, az nem elég. Tudom, hogy figyelnem kell minden szavamra, minden tettemre. Akkor is, amikor a feleségemre nézek, akkor is, amikor a gyerekeimhez érek, akkor is, amikor emberek között vagyok, és akkor is, ha csak ülök és hallgatok. Emlékeznem kell minden szörnyűségre, amit férfiként valaha elkövettem. Azért követtem el ezeket a szörnyűségeket, mert azt gondoltam, hogy igazam van, hogy nálam van az igazság, sőt, egyedül nálam lehet az igazság. Úgy éreztem, hogy jogom van eldönteni, hogy kinek mihez van joga, és azt is, hogy kinek nincs joga semmihez. Ezért bűnhődök, amíg élek. Amiért egyszer valaha úgy gondoltam, hogy én majd megmutatom, mi az igazság és mi az élet.

A Sonita című film nem csak a nőkről szól. Arról is, ahogy a szakmai következetességen felülemelkedik a másik emberért érzett féltés és szolidaritás. Számomra ennek a filmnek nem is Sonita, hanem maga Rokhsareh Ghaem Maghami a főszereplője. Az ember, aki történetesen nem férfi, hanem nő, és aki többre becsüli az életet a szabályoknál, felrúgja a közmegegyezést, kifizeti a díjat, és felszabadítja a rabszolgát. Sonita, ez a különleges ember végre kiszabadul az eleve elrendelés őrült rendszeréből, elhagyja szülőföldjét, az örökségét, hogy az lehessen, aki csak akar. A beilleszkedés nem okoz nehézséget számára, hiszen mindig is értette a szabad emberek nyelvét, de a kendőjét végül újra magára köti. Igaz, akkor már szabad akaratából.

Mindamellett, hogy nagyszerű, sok kérdést nyitva hagy a film, például, hogy mi van azokkal, akik nem annyira tehetségesek, hogy feltűnjenek, vagy hogy miért épp az amerikai kultúra ad élhető példát, miért kell egyáltalán Amerikába menekülnie még ma is azoknak, akik emberhez méltó életet akarnak élni. Azt azonban egyértelművé teszi, hogy az emberi individuum önmagában érték. Nem attól lesz az, mert valaki jó helyre születik, vagy mert valakik úgy döntenek, hogy megilleti őt a szuverenitás. Az ember önmaga rendelkezik önmaga felett, és ezt a jogát csak különösen súlyos esetekben tagadhatja meg tőle a közösség. Ez a film, a többi hozzá hasonló példaértékű dokumentumfilmhez hasonlóan nem pusztán kérdez, hanem állít: mivel az Istent és az Államot is az ember alkotta, egyik sem lehet hatalmasabb magánál az embernél. A létbe vetett ember szabad, ha tetszik, ha nem. Épp oly áldás ez, mint átok. De aki nem tiszteli az ember szabadságát, méltóságát, önálló döntéshez, maga által választott boldogsághoz való jogát, az a természet ellen vét. Ki meri azt állítani, hogy hatalmasabb, mint a természet? Na, ki? A férfi. És itt be is fejezem, mert ez a legkevesebb, ami egy férfitől elvárható.

A fővárosi artmozik mellett (Toldi Mozi, Művész Mozi, Kino Café Mozi, Art+ Cinema) a pécsi Apolló mozi 7. éve rendezi meg a Pécsi Verziót. A székesfehérvári Barátság Mozi és a szegedi Grand Café moziban is lesznek vetítések  november 17. és 19. között. E három moziban egyedi válogatásokat láthatnak a nézők.

Pécs, Apolló mozi
A százéves Apolló Pécs első mozija, a régió egyetlen művészfilm-színháza. Egyedi filmkínálata mellett a szabad párbeszédek, társaságok és kultúrák találkozóhelye. A program gondos szerkesztői válogatás eredménye, értékválasztásaik a legritkábban marketingalapúak. Az Apolló morális felelősségvállalása, hogy filmjeivel segítse elgondolni a lehetséges világok legjobbikát.

Székesfehérvár, Barátság mozi

A Barátság mozi, Székesfehérvár egyetlen művészmozija, 1986-ban nyitotta meg kapuit. Az Art-mozi Egyesület tagja. Műsorválasztéka az igényes művészfilmek, dokumentumfilmek és a magyar alkotások kedvelőinek szól. A  kis mozi rendszeresen szervez tematikus filmheteket, filmsorozatokat, díszbemutatókat, és vetít kedvezményesen iskolai csoportok számára.

Szeged, Grand Café

A Grand Café Szeged egyik kulturális központja, ahol vetítések, beszélgetések és koncertek gazdag kínálata várja az érdeklődőket. A Grand Café munkatársai a társadalmi problémák témája iránt is elkötelezettek. Az elmúlt években létrehozták a Demokrácia gyakorlatok projektet, melynek célja a politikai-közéleti közöny felszámolása a közép- és felsőoktatás diákjai körében.