Világhírű magyar festőt ünnepelnek Barcelonában – Ott jártunk!

sandorfi18

Sándorfi István retrospektív a barcelonai modern művészetek európai múzeumában

Vannak azok a bizonyos pillanatok, amikor az önként külhoni száműzetésbe vonult magyar embernek egy aprócska, öntudatlan felismerés hatására kicsit nagyobbat dobban a szíve, félúton a szája felé megáll a kezében a kanál, vagy megbotlik a saját lábában. Ennek a pillanatnyi eszméletvesztésnek a leggyakoribb esetei, amikor egy ablakpárkányon piros-fehér-zöld virágokat lát, elcsíp néhány magyar szót az utcán vagy valahonnan enyhe lángosillatot vél érezni. Ilyen pillanat volt az is, amikor gyanútlanul böngészve az El País mobilra optimalizált felületét, a spanyol nyelvű szövegmassza közepén egyszer csak megjelent Sándorfi István neve. Túlzott teatralitással hajítottam el a telefont és jelentettem be életem mit sem sejtő párjának, hogy a hétvégén kiállításra megyünk a MEAM-ba. Tetszettek a cikkben használt szuperlatívuszok, a hívószavak és hívószámok: 140 kép, 10 év után, a valaha volt legnagyobb retrospektív. Sándorfi-képet élőben még soha, csak pixelekből láttam összeállni. Egy magyar festő a barcelonai El Born negyedben, egy sarokra a Picasso-múzeumtól, három emeleten.

sandorfi16

Úgy döntöttem, engedek a romantikus kísértésnek, és titokban sorstársamként kezdtem gondolni az egész életét hazájától távol töltő, politikai üldözöttként gyermekkorában külföldre kényszerült művészre, aki élettereként csak Párizst tudta elképzelni, valódi közösséget azonban csak a magyar emberekkel érzett. Úgy álltam ott a múzeum bejáratánál, mintha nekem alanyi jogon kellene bebocsátást nyernem, csak azért, mert a Sándorfi Istvánra kértem két jegyet, és nem az István Sándorfira. Ilyenkor persze könnyű magunkénak érezni valaki másnak az érdemeit, és büszkének lenni a tehetségünkre. De tulajdonképpen mit is akartam látni? A világhírű festőt, a magyar festőt, vagy a világhírű magyar festőt?

sandorfi15

Izgalmamban szinte félrelöktem azt az angol turista házaspárt, akik kissé csalódottan törődtek bele a jegyvásárlásba, miután a pénztáros felvilágosította őket, hogy igen, a Modern Művészetek Múzeumában vannak, de nem, itt nem Dalí-képeket fognak látni. Mielőtt felmentem a lépcsőn, elégedetten nyugtáztam, hogy a véletlenül betévedt kultúrsznobok mellett olyan érdeklődök is álltak a sorban, akik látszólag nagyon jól tudták, hogy hol vannak, és mire készülnek.

sandorfi11

A szervezők lelkes elhivatottsága már az első teremben láthatóvá vált: a gigászi, méteres tablók szinte egymást érték, egy füzetlapnyi skiccnek elegendő pihenőt sem hagyva a falakon. A zsúfoltság és az ablaktalan terem levegőtlensége miatt egyszerre zúdult ránk a hatalmas képek összes súlya. Néma kiáltásra nyíló szájak, őrjöngő rózsaszínek és a festő posztumusz önarcképei. Sokak szerint ezek a képek első látásra rendkívül nyomasztóak: inkább serkentően, mintsem felemelően hatottak, csipkelődtek, provokáltak a kontrasztjaikkal és az életteliségükkel. A Denise de nuit ellőtt különösen sokáig elidőztem. Sokkal nagyobbnak tűnt, mint amilyennek elképzeltem, és egészen más bújt meg a félig lecsukódó szemekben, de még a ruha gyűrődéseiben is, mint azokon a legkevésbé sem színhelyes reprókon, amiket korábban láttam.

sandorfi10

A korai festmények kísérleti jellege, kollázsszerűsége és eldöntetlensége után, paradox módon, megnyugvásként hatottak az egyébként felkavaró kék festmények. A híres „kék korszak” képei mintha személyes küzdelmeiket vívó testek hőtérképei lennének: a meleg színek ritkák, de annál hangsúlyosabbak, lüktetnek a festmények monokróm világában. A terem piros padlója azt a hatást keltette, mintha a vörös árnyalatok lefolytak volna a képekről és alattuk gyűltek volna össze. A kék képek inverzét nyújtotta a „rózsaszín korszak” hideg-meleg árnyalatainak aránya, a téma mégis ugyanaz maradt. A homályba vesző, megsokszorozódó és részekre szakadó, kiegészülést vagy kiegészítést váró én.

sandorfi7

A legnagyobb meglepetést számomra a késői, érett korszak alkotásai jelentették. A festő saját testét és arcát felváltó női modellek portréi egy kevésbé ösztönösen, sokkal tudatosabban felépített, megszelídített és biztos kézzel uralt világot, egy győzedelmes öntudatot jelenítettek meg. Míg korábban az elszigeteltség, az elfojtás és a frusztráció kék és rózsaszín árnyalatait láttam a képeken, most színekben gazdag és érzelmekben is változatos, kiegyensúlyozott festményekkel álltam szemben. Ahogy a képekből, belőlem is eltűnt minden bizonytalanság és kétségérzet. A szervezők kitűnő érzékkel éppen a legpoposabb Sándorfi-kép, az egyik kedvencem, a Pascalange elé helyeztek egy kétszemélyes ülőkét.

sandorfi8

A kiállítás a harmadik emeleten zárult, ahol egy időből és térből kiragadott, mesterségesen összesűrített műteremben a festő korai rajzait, személyes tárgyait és utolsó, befejezetlen festményét állították ki. Akár változtatott ez a szoba a bennünk élő Sándorfi-image-en, akár csak kiegészítette mindazt, amit a műveiből már leszűrtünk, illő befejezése volt egy nagyszabású kiállításnak. Sándorfi lánya, Ange szerint csak akkor érthetjük meg igazán egy művész munkáját, ha magát a művészt is megismerjük. A MEAM kiállítása valóban mindent megtett azért, hogy, ha megismerni már nincs is lehetőségünk, legalább közelebb kerülhessünk.

Ha még több festményt szeretnél látni, lapozz egyet!