A milliomos, aki megtalálta a szíve iránytűjét − interjú Kovács Nimród magyar-amerikai üzletemberrel

kovacs-nimrod-es-laszlo-agnes2

Próbálok segíteni, ahol lehet. Az ember mindenét, amije itt a Földön van, csak kölcsön kapta. Hát nem? Amikor a végén be kell adni a kulcsot, és visszatekintek majd, úgy érzem, elmondhatom, hogy több jót tettem, mint rosszat.

Hosszú, kalandos és tanulságos volt az út, amely Kovács Nimródot 1971-ben a budapesti nyolcadik kerületből az olasz menekülttáboron át az Egyesül Államokba, majd vissza Budapestre és Egerbe vezette. Különleges életpálya a legismertebb New York-i reklámügynökségektől, a kábeltelevíziós világtól, a Discovery Chanel megalapításától, az HBO magyarországi sugárzásától a UPC elnöki székébe és onnan a saját borászatáig. Kovács Nimród sikeres lett, megdolgozott érte. Szerinte nincs kudarc, csak lecke, és a szerencse megjutalmazza azt, aki készen áll megdolgozni érte. A nem mindennapi pályafutásról nemrégiben jelent meg a Jó pincér voltam… című könyv, László Ágnes tollából, a Kossuth Kiadó gondozásában. Ennek kapcsán beszélgettünk.

kovacsnimrod1

Egy emlékvideó képei peregnek a fejemben miközben haladok találkozónk helyszíne felé. A videón a Kábelkom irodájában beszélgetünk Kovács Nimróddal. 1991-ben. Amikor elhangzik az utolsó kérdés és válasz is, kikapcsolom a diktafont. – Oké, akkor most te mesélj magadról! – mondja Nimród. Ő volt az első és máig szinte az egyetlen interjúalanyom, akit természetes őszinteséggel érdekelt, ki van a mikrofon mögött.

Most budai otthonában találkoztunk.

− A régi gyerekkori labdajáték, a kidobós jutott eszembe rólad. Arról szólt, hogy futkározás közben el kellett találni egymást a labdával, ,,ki kellett dobni”, de mindenkinek több, mondjuk öt élete lehetett, és ha egyszer eltalálták, még mindig maradt négy. Számoljuk össze, neked hány életed volt eddig!

− Tényleg! Emlékszem erre a játékra. (Nevet.) Az első életem a magyarországi volt, mielőtt disszidáltam volna, utána gyorsan fel kellett nőni a menekülttáborban, Capuán, az átmeneti élet volt, utána jött New York, Oklahoma és Colorado, a pincérkedés és iskolai élet, aztán még egy év iskola Arizonában. Azt hat év reklámélet követte New Yorkban, utána huszonhét év a kábeltelevíziós szakmában, amiből az első hat-hét Amerikán belül, a többi pedig világjárással telt el. A visszatérés Magyarországra 1990 végén, 1991-ben történt, amikor megcsináltuk az első cégünket, az HBO-Kábelkomot, az öt évig tartott. Utána a UPC regionális vezéreként dolgoztam, az utóbbi hét évben pedig borosgazda vagyok. Szerintem egészséges is, ha az ember nagyjából hétévenként vált, más részeit használja az agyának, más dolgokat tanul.

Amikor még csak biciklit vezetett (Budapest, Rákóczi út)

Amikor még csak biciklit vezetett (Budapest, Rákóczi út, 1955)

  • Kovács Nimród a tengeren át disszidált: a 22. évében járt, amikor a volt Jugoszláviából, Ankaranból átúszott a túlpartra, az öböl szabad, olasz oldalára. ,,Június 21-e volt, életem sorsfordító napja. Begyalogoltam a tengerbe. Nagyon messze, az öböl másik oldalán egy világítótornyot láttam. Tudtam, hogy arrafelé kell vennem az irányt. Mellúszásban úsztam, szépen, csendesen, a fejemet csak másodpercekre emeltem ki a vízből, hogy mély levegőt vegyek, és minél kisebb esélyt adjak arra, hogy észrevegyenek. Egy idő után hallucinálni kezdtem, biztos voltam benne, hogy a víz alulról ki van világítva. Szerencsére nem volt. Hajót, határőrcsónakot sem láttam sehol, és ahogyan hozzászokott a szemem a sötétséghez, és közeledtem a túlparthoz, egy stég kezdett körvonalazódni előttem. Közel egy órát úszhattam, mire elértem a stéget és kimásztam rá. Percekkel később már biztos lehettem benne, hogy átjutottam Olaszországba, mert a stég az olasz vízi rendőrség laktanyájához tartozott. A közeli fa mögül egy olasz határőr lépett hozzám, géppisztollyal a kezében, én meg kézzel-lábbal, ahogy tudtam, értésére adtam: magyar vagyok és menekült. Bekísért a pár méterre lévő laktanyába, ahol azonnal rám terítettek egy törülközőt, trikót, nadrágot hoztak, és forró csokoládét itattak velem. Mindezt nagyon kedvesen, mosolyogva, viccelődve tették, majd hívták a carabinierit [a csendőrséget –a Szerk.].” (Részlet a könyvből.)
Pincérként Denverben 1972-ben

Pincérként Denverben 1972-ben

− 1991-ben az üzleti lehetőség hozott haza, vagy az, hogy itt élt az édesanyád?

Ez úgy történt, hogy 1990-ben Londonban dolgoztam. Akkor indult meg Európában is a kábelezés, és ott alapítottunk egy kábeltelevíziós vállalkozást. Hétvégén választhattam, hogy Londonban maradok, hazamegyek Denverbe, ami elég hosszú út, vagy átjövök Magyarországra meglátogatni a mamámat. Budapest Londontól csak kétórányi repülés, úgyhogy kezdtem hazajárni hétvégénként, és itt Magyarországon megismerkedtem néhány kollégával, akik a kábelszakmában dolgoztak. Akkor ment végbe a rendszerváltás az egész régióban, és úgy tűnt, hogy nem csak itt, hanem a többi volt szocialista országban is lehetőségek nyílnának. Kábelrendszer akkor még csak a panelvilágban volt, ott is csak minimálisan. A partnercégem, a UIH, összeállt két másik amerikai céggel, a Time Warnerrel és a US Westtel, megcsináltuk az első itthoni cégünket, a Kábelkomot, és kilenc önkormányzattal megegyezvén elkezdtük átépíteni, illetve kiépíteni a kábelrendszereket.

Az HBO programbeosztásának fala előtt (1992)

Az HBO programbeosztásának fala előtt (1992)

Ha a polcok megvannak, valami árut is kell rájuk tenni, úgyhogy megindítottuk az HBO-t, Magyarország első mozicsatornáját. Nem terveztem, hogy Magyarországra költözöm, ez csak egy projekt volt. Amikor összeraktuk a teljes üzleti tervet, és az utolsó tárgyaláson ültünk New Yorkban a Time Warner irodájában, azt mondták: ez mind szép és jó, de ki fogja menedzselni? Nekem volt jelöltem Magyarországon, de nemet mondtak rá. Nagyjából harmincötmillió dollárról volt szó, ami akkor elég sok pénznek számított, és abban maradtunk, hogy nekem kell menedzselnem a projektet. Akkor még nem tértem haza, ingáztam Amerika és Magyarország között, de újra felfedeztem ezt az országot, amely már egészen más volt, mint amit 1971-ben itt hagytam.

A szüleivel 1956. október 23-án a Hősök terén. Tanúi voltak a Sztálin-szobor lebontásának

A szüleivel 1956. október 23-án. Ott voltak a Sztálin-szobor lebontásánál a Hősök terén. Még mindig megvan egy darab a szoborból  (forrás: Kovács Nimród Facebook-oldala)

− Volt valaha honvágyad?

Nem. Azért mentem el Magyarországról, mert nem éreztem jól magam, és amerikai szerettem volna lenni. Amerikának nagyon sok pozitív tulajdonsága van. Azon kívül, hogy a Mama, a családom és egy-két ismerős hiányzott, igazából sosem vágytam haza, mert Magyarországról nem volt pozitív élményem. Mondok egy történetet, ami elmagyarázza ezt. Az HBO-val forgattunk egy filmet Sztálin életéről Robert Duvallal, Zsigmond Vilmos volt az operatőre. A film a szentpétervári bolsevik forradalommal, a boldogsággal, a pozitív érzésvilággal, a színek kavalkádjával kezdődik, és ahogy megyünk tovább Sztálin életében, a színes filmből fekete-fehér lesz. Nekem Magyarország 1971-ben ezt, a szürkeséget, a bizalmatlanságot jelentette, ahol elfogy körülötted a levegő. Amikor 90 végén, 91-ben visszajöttem, kiszínesedett a film. Megnyílt az ország, rengeteg befektető jött ide, újra a reménység országa lett Magyarország.

− És beváltotta a hozzáfűzött reményeket?

Abból a szempontomból igen, hogy az üzlet nagyon jól sikerült, nem csak itt, hanem jó néhány országban. Hogy Magyarország hol tart most, az egy másik beszélgetés témája lehetne.

− A Kábelkomnak miért lett vége számodra?

Mert az egy ötéves időtartamra szóló projekt volt. Egy komoly csapattal összetettünk egy ötéves tervet, és az ötödik év végén megkaptuk a pénzünket mint zsoldos katonák.

− Hogyan lettél UPC-vezér?

Soha nem voltam magyar alkalmazott, mindig amerikai cégnek dolgoztam. Az HBO-Kábelkom után visszamentem az amerikai céghez dolgozni, és durván másfél évig én voltam a felelős a nemzetközi csatornáink menedzseléséért. Utána megint Európára szerettünk volna koncentrálni, és olyan befektetőt kerestünk, aki nem csak pénzt hoz be a cégbe, hanem banki kapcsolatokat is. Így találtuk meg a Philipset, létrejött a United Philips Communications, a UPC, és elkezdtem ezzel az új cégcsoporttal dolgozni. A Philips nagyon jó, komoly cég, csak nem érdekelte igazán a kábelrendszerünk üzemeltetése. Ők kütyüket gyártottak és adtak el. Úgy alakult, hogy kivásároltuk őket, tőzsdére vittük a UPC-t, a tőzsdén rengeteg pénz összejött, abból majdnem mindent megvettünk itt Kelet-Európában, és végül is úgy döntöttünk, hogy én erre a régióra fogok koncentrálni. Ez 1999-ben történt, akkor vettük meg a budai házunkat, és kvázi hazaköltöztünk.

Georg Clooney és Brad Pitt társaságában egy fotómontázson. A kollégák karácsonyi ajándéka 2005-ben

Georg Clooney és Brad Pitt társaságában egy fotómontázson. A kollégák karácsonyi ajándéka 2005-ben

− Tíz év múlva a UPC-nek is vége lett számodra. Miért?

A mi cégcsoportunk decentralizált módon működött, ami azt jelenti, hogy a felső menedzsment megszabott bizonyos irányvonalakat, de a helyi menedzsment vitte előre a vállalkozást, nem centralizált módon zajlott a munka. Aztán új tulajdonosa lett a cégnek, a Liberty Global, amely egészen másként, nagyon centralizálva állt hozzá a tevékenységhez. Ez rengeteg konfliktust okozott: nekünk volt egy remek csapatunk itt a régióban, de nem engedték őket szabadon dolgozni. A másik probléma az volt, hogy született egy új törvény Amerikában, amelynek értelmében az amerikai cégek csúcsvezetősége a személyes vagyonával felel a világon lévő minden egyes cégének tevékenységéért. Ezért aztán – annak jegyében, hogy segítsék a korrekt működést tulajdonképpen spionvonalat vezettek be ezeknél a cégeknél, ami azt jelenti, hogy a helyi dolgozók a saját anyanyelvükön tudnak bárkiről bármit mondani. Magyarországon vagyunk, ahol ugye ennek komoly hagyományai vannak, el is indult nagyon keményen, és ennek a hatására vizsgálni kezdték a magyarországi, csehországi és szlovákiai tevékenységet. Nem találtak benne semmi kivetnivalót, de addigra már annyi negatívum jött össze, hogy azt mondtam: gyerekek, szevasztok! Akkor úri módon, nagyon szépen kifizettek, a csapatomban is mindenki megkapta a pénzét, és ment tovább a maga útján. Azt mondtam magamban: hatvanéves vagyok, tökéletes időzítés, eddig úgysem volt időm a borászattal foglalkozni, most majd lesz. Kivásároltam a partnereket a már meglévő, de csak befektetésként működő Monarchia Borászatból, átkereszteltük Kovács Nimród Borászatra, és most én vagyok a nagy bajszú borosgazda. (Nevet.)

Forrás: wemagazin.com

Forrás: wemagazin.com

− A borászat régi szerelem volt?

Igen. Mindig bennem volt a vágy, hogy a magyar borokat külföldre vigyük és híressé tegyük. 2000-ben, amikor a UPC-t tőzsdére vittük, nagyon sok pénz esett rám, és akkor durván húszan összeálltunk, csináltunk egy kereskedőcéget, a Monarchiát. Körbejártuk az országot, különböző régiókban kiválasztottuk különböző borászok borait, és a mi címkénkkel árultunk őket. Abban a hitben, hogy ezzel nem csak itthon, hanem külföldön is sikeresek leszünk. Nem így alakult.

− Azt szokták mondani, hogy a magyar borok finomak, finomak, de nem különlegesek. A nemzetközi piacon nem állják meg a helyüket.

Abszolút így van. A világ borpiaca óriási, majdnem minden ország termel borokat, és ne felejtsük el, hogy nekünk volt egy csipkerózsikaálmunk: az ötven év kommunizmus. Az akkor meglévő jó minőséget teljesen padlóra küldték azzal, hogy államosították a területeket és borkombinátokat hoztak létre. A minőségből átcsaptak a mennyiségbe. Rossz szőlőfajtákból brutális mennyiségű kommersz bort készítettek, ami a KGST-n belül elég jónak számított, de a világ nagyon elment mellettünk. A rendszerváltás elején bizony újra kellett kezdeni Magyarországon a szőlőtermesztést, és a 2000-es volt talán az első olyan év, ami már hozta a várt minőséget. Ugyanakkor a világ ment tovább előre. Nemrégiben Magyarországon járt néhány komoly borkereskedő és a sommelier kollégám, végigkóstoltak borokat mindenfajta régióban, és így összegezték a tapasztalataikat: az olcsó magyar bor nem elég olcsó, a jó magyar bor nem elég jó. Relatíve, a világhoz képest.

− Ez nem szegte kedvedet?

Végül is nem, mert az egri térségnek, ahol borászkodom, nagyon jók az egyéni adottságai. Egerben óriási tartalékok vannak. Hiszek abban, hogy ha megfelelő szőlőfajtával, megfelelő tudással és megfelelő türelemmel dolgozunk, akkor néhány éven belül világszínvonalú boraink lesznek. Némelyik már most is szépen szerepel a különböző piacokon. Magyarország mellett az Egyesült Államok a legnagyobb piacunk, ami egyúttal a világ legnagyobb borpiaca. Még néhány év, és ott leszünk a csúcson.

Az év gasztroborásza

Az év gasztroborásza 2016

− Amerikát a korlátlan lehetőségek hazájaként emlegetik. A te életutad is ezt igazolja. Mi a recept? Hogyan kell nulláról a csúcsra jutni?

Először is meg kell találnod a szíved iránytűjét, ki kell fundálni, mi az, ami téged boldoggá tesz. Ez mindenkinek más. Ha ezt megtalálod, akkor a munka nem munka lesz, hanem öröm. Ha pénzt is lehet vele keresni, akkor az egy bónusz rá. Ezt adnám alaptanácsnak. A másik fontos tanács: pozitívan kell hozzáállni az élethez. Ez az Egyesült Államok óriási találmánya. Sajnos mi ebben a régióban nagyon negatívak vagyunk, ők viszont pozitívan gondolkodnak, úgy tartják, hogy nincsenek kudarcok, csak leckék. Ha valami rosszul megy, akkor az ember nem ver szét mindenkit, nem rugdalja magát sem, hanem felteszi a kérdést, hogy miért történt ez, és mit lehet tanulni belőle, hogy a következő alkalommal már ne kövesse el azt a hibát. Ha ez az alapállásod, és olyan irányba mész, amit szeretsz, akkor csak idő kérdése, hogy boldogulj. De ehhez harmadik tanácsnak hozzáteszem, hogy meg kell dolgozni érte, szóval, ez kemény meló. Még nem láttam olyan gazdag embert, aki ne dolgozott volna meg keményen a pénzért. Természetesen legális pénzről beszélek. Az Egyesült Államokban persze abból a szempontból könnyebb, hogy óriási a piac, hatalmasak a lehetőségek, és sokkal nyitottabbak az emberek az ötletekre, a projektekre, mint ebben a régióban. Amerika nagyon jó döntés volt az életemben.

A UHI (United International Holdings) generálisai

A világhódítás kezdete. A UHI (United International Holdings) generálisai

− Hosszú évekig pincérkedtél Amerikában. Hogyan lettél aztán pincérből az, ami a későbbiekben?

Iskolába kellett járni hozzá, és nagyon sokat kellett tanulni. Apám ügyvéd volt és rossz káder, nem tudtam követni a jogi pályán, mert nem vettek fel az egyetemre. A Rákóczi úti házban, ahol laktunk, volt egy öreg pincér, a Mosonyi bácsi, aki kedvelt engem, és azt mondta: figyelj ide, fiam, a pincérszakma nagyon jó szakma, pénzt keresel, jól élsz, sok emberrel találkozol, sokat tanulsz az emberi lélekről. Az ő segítségével bekerültem a pincériskolába. 1971 februárjában szabadultam fel, és röviddel utána, 71 júniusában disszidáltam. A pincérszakma óriási pluszt adott, mert amikor már kicsit megtanultam angolul, Amerikában is pincérként dolgozhattam. Napközben iskolába jártam, esténként és a hétvégéken pedig pincér voltam. Nagyon érdekelt az üzleti élet – az üzleti menedzsment amerikai találmány, ebből a szempontból nagyon sokat adtak a világnak –, úgyhogy elkezdtem főiskolára járni, hogy megtanuljam a fortélyait. Aztán az egyetemen, a mesterképzésen beleszerettem a reklámszakmába. A mamám révén mindig vonzódtam a szépséghez, és a marketing részterülete, a reklámszakma arról szól, hogy hogyan lehet olyan tetszetős imázst kreálni, ami alapján az emberek megvásárolnak bizonyos árukat. Paul Schlesinger, egy nagy chicagói reklámiroda vezére akkor ment nyugdíjba az üzleti életből, és ő lett az egyik professzorom az egyetemen. A keze alatt csináltam a diplomamunkámat, ami olyan sikeres volt, hogy két reklámirodától is kaptam ajánlatot, és elkezdtem a reklámszakmában dolgozni. Ezt a tudást vittem tovább aztán a kábeltelevíziós szakmába, 1982-ben. Komoly marketingtudással bíró embereket kerestek, úgy kerültem oda. Ott kitanultam a programozást, a technikát, egy csomó speciális dolgot, nagyobb fókuszra bővítettem az üzleti életet, és a vége felé már arról szólt a munkám, hogy cégeket indítottam nulláról, és embereket vettem fel hozzájuk.

− Az mikor következett be, hogy tulajdonképpen már nem is kellett volna dolgoznod, mert annyira tehetőssé váltál?

Beletelt néhány évbe. A pénzt nem fizetésből szedi össze az ember, hanem tulajdonjogokból. Szerencsém volt, mert akkor kerültem a kábelszakmába, amikor meredeken ívelt felfelé. Nem fizettek túl jól, de minden dolgozó rendszeresen kapott részvényopciót a cégben. Mivel tőzsdén lévő cégről volt szó, ahogy ment fel az értéke a tőzsdén, úgy ért egyre többet a részvényopció. Akkor jöttem rá igazán, hogy mit jelent a tulajdonjog. Néhányszor adtunk-vettünk cégeket, és nekem mindig leesett belőle egy kosár pénz. Az első millió talán a 80-as évek végére gyűlt össze.

− Csodaszép budai otthont teremtettél az itthoni nyugdíjas éveidre. Mi a ház története?

Vadászház volt, egy Sebők nevű pesti ügyvéd építtette magának a XIX. század közepe táján. Abban az időben a szőlősök és az erdők jellemezték a budai hegyeket, főleg vadászni és szőlészkedni jártak ide az emberek. (Nem messze van tőlünk Jókai háza, előtte jókora szőlőterület volt, Jókai maga is szeretett szőlészkedni, és bort is termelt.) Sebők ügyvéd nyári laknak tervezte ezt a házat, a családjával és a barátaival itt voltak nyáron, de télen bezárták, mert nem tudtak hegyre fel, onnan le közlekedni. Ez csak a fogaskerekű megindulásával, az 1870-es években vált lehetségessé.

A budai ház

A budai ház

Akkor eladta a házat egy Bikafalvy Máthé nevű, Erdélyből ide költözött embernek, aki már egész évben itt lakott a családjával, aztán tőlük államosították az 1940-es évek végén. Akkor négy lakásra darabolták a házat, négy család lakott benne egészen addig, amíg én meg nem vásároltam – nagyon leromlott állapotban. Nem tőlük, mert egy vállalkozó előzőleg kivásárolta őket, de csak befektetésként kezelte ezt a házat. Egy közös ismerősünktől hallottuk, hogy ennek az embernek van még néhány projektje itt a hegyen, és ha hirtelen készpénzt tudnék produkálni, akkor hajlandó lenne eladni. Így történt.

− Ebben a rendkívül ízlésesen, korhűen felújított villában csak jól érezheti magát az ember, de hogy érzed magad az országban?

Jól megvagyunk Dorottyával, a párommal. Ő menedzseli a Monarchia Borkereskedést, mind a ketten el vagyunk foglalva egy kis üzleti világgal, és sokat járunk színházba. Az élet szép! Az ember arra koncentrál, amit befolyásolni tud, amit nem tud befolyásolni, azzal nem nagyon érdemes foglalkozni.

Gyémánt Lászlóval és Abraham Lincolnt ábrázoló portréjával, amely Nimród denveri lakásának egyik ékessége

Gyémánt Lászlóval és Abraham Lincolnt ábrázoló portréjával, amely Nimród denveri lakásának egyik ékessége

− Követed a sajtóhíreket?

Persze.

− Nem érzed úgy, hogy visszafelé haladunk az időben, megyünk lefelé a lejtőn?

Hadd válaszoljak egy kicsit filozofikusan! A demokráciához aktív emberek, demokraták kellenek, akik hajlandóak nyíltan, őszintén és segítőkészen beszélgetni egymással, és hajlandóak kompromisszumukat kötni a megoldás érdekében. Ehhez nagyon komoly tradíció kell. Ebben az országban mondhatni nincsenek gyökerei a demokráciának. Ha megnézzük az utóbbi kétszáz évet, azt látjuk, hogy maximum öt volt belőle igazi demokrácia. Ferenc Jóska alatt nem volt, Horthy alatt nem volt, az átkosban nem volt. 1945-től 49-ig próbálkozgattak vele, aztán 90-től újra. Az egészben az a legérdekesebb, hogy a nép végül is nem érzi magát rosszul ebben. 1989 óta minden legálisan, a jogrenden, az utóbbi 14 évben pedig az EU keretein belül történt. Most nem jöttek be az oroszok, nem idegen elnyomás alatt cselekszünk, a magyar nép alakítja a saját sorsát, saját és uniós törvények szerint.

Szalay Dorottyával és Bill Clintonnal

Szalay Dorottyával és Bill Clintonnal

A demokráciát mint intézményt a görögök találták ki anno, de csak egy intelligens férfiemberekből álló szűk réteg szavazhatott, ők vitték az ország ügyeit. Az Egyesült Államok megalakulásakor is így volt. Úgy könnyű, hogy hasonszőrű, hasonló gondolkodású emberek közössége dönt, de amikor ez a rendszer hígul és már mindenki szavazhat, akkor sokkal nehezebben menedzselhető. És ehhez még hozzájön egy sajnálatos igazság: a mai világban a politika megélhetési biznisz. Nem az elvekről, nem a jó cselekedetekről szól. A politikus nem ezen dolgozik, hanem azon, hogy hatalomra kerüljön és megtartsa a hatalmát. Ebből a szempontból a mostani rendszer tipikus, lépésről lépésre alakították ilyenné. A hatalom szempontjából logikusan az következett be, aminek be kellett következnie. Ha pedig az ellenzéket nézzük, azt látjuk, hogy meghalt. Szóval, nincs semmilyen alternatíva.

Colleene Bell amerikai nagykövettel, a férjével és az édesapjával a budai ház kertjében

Colleene Bell amerikai nagykövettel, a férjével és az édesapjával a budai ház kertjében

Ebben a hígított demokráciában az emberek egy része nem is megy el szavazni, így 30 százalékokkal kétharmadokat lehet szerezni. És ezt nem lehet megváltoztatni, hacsak nem csinál valaki forradalmat. Ilyenkor mondhatjuk azt, hogy tetszettek volna aktívnak lenni, tetszettek volna olyan alternatívákat produkálni, amikkel jobban lehetett volna kezelni a dolgokat. Alternatíva hiányában jutottunk ilyen helyzetbe, és sajnos tovább fogunk haladni ebbe az irányba. Már Lenin elvtárs megmondta: az első dolog az, hogy át kell venni a sajtót, hiszen az emberek onnan tájékozódnak. Megtörtént. A hatalom szempontjából teljesen érthető módon, és a rendszer ismeretében abszolút kiszámíthatóan. Sajnos.

− Nehezen hinném el, ha azt mondanád, hogy még soha nem kínáltak meg politikai szereppel.

Megkínáltak, itt is és Amerikában is. A politika szakma. Bekerülsz egy ördögi körbe, ahonnan nem tudsz kikerülni. Ahhoz, hogy feljuss a csúcsra, nagyon sok áldozatot kell hozni, és amikor már ott vagy, nem tudsz mit csinálni. Nekem nem érte meg. Először is nincs szükségem pénzre, másodsorban nem vagyok egóbeteg, nincs szükségem arra, hogy rajongjanak a nagyszerűségemért. Az én habitusom nem ilyen, de sok embernek fontos, hogy tömjénezzék. Ott van például Trump. Ő egóbeteg, nárcisztikus ember, csak saját maga, a saját elhatározásai érdeklik. Republikánus beállítottságú vagyok, de röstellem, hogy ő az elnökjelölt.

− Hillary Clinton jobb?

2016-ban két nagyon megkérdőjelezhető ember közül lehet választani. Hillary is rossz útra vinné az országot. Ő alapvetően szocialista érzésű, államosítani akar mindent, óriási adókat akar bevezetni. Ez nagyon rossz irány.

Szalay Dorottyával és Paul Newman-nel

Szalay Dorottyával és Paul Newman-nel

− Amerikában komoly hagyománya van a jótékonykodásnak, bizonyos vagyoni szint fölött úgyszólván kötelesség. Jótékonykodsz?

Igen, persze, és ez szerintem így korrekt. Főleg gyerekekre figyelek, rendszeresen támogatom a Mosoly Alapítványt, aktívan benne vagyok a Bátor Táborban, ott ismertem meg Paul Newmant, aki a Bátor Tábor alapítója volt, Down-szindrómás gyerekeket is pártfogolok, különösen Amerikában. Próbálok segíteni, ahol lehet. Az ember mindenét, amije itt a Földön van, csak kölcsön kapta. Hát nem? Amikor a végén be kell adni a kulcsot, és visszatekintek majd, úgy érzem, elmondhatom, hogy több jót tettem, mint rosszat. Az élet olyan, mint a tükör. Ha valakinek pozitív a kisugárzása, azt kapja vissza, ha negatív, akkor a visszajelzés is negatív. A pozitivitás minden szempontból jobb alternatíva.

Családi körben

Családi körben

− Három, ma már felnőtt gyereked van, a lányod harminchárom éves, az egyik fiad harminchat, a másik huszonhat. Valahol azt mondtad, hogy a Jó pincér voltam… című könyvet alapvetően nekik szántad.

Igen, de az is bennem volt, hogy azokat a leckéket, amiket megtanultam az életben, valahogy jó lenne átadni másoknak is.

− Mit szóltak hozzá a gyerekeid?

Nekik az angol az anyanyelvük, angolul szeretnék elolvasni.

− Lesz belőle angol nyelvű kiadás?

Ki lehetne adni, csak ha Amerikában adnánk ki, kicsit át kellene írni, mert nagyon Magyarország-centrikus. Most jött ki magyarul, először megnézzük, itt hogy megy, és ha jól, akkor belevághatunk az angol nyelvű kiadásba. Akkor el tudják majd olvasni a gyerekeim is.

kovacsne-marika

− Édesanyád, Kovács Jánosné Csuhrán Mária – akiről a könyvben is sok szó esik – hozta létre Magyarország első babamúzeumát. 1991-ben nyílt meg Szentendrén „Marika Babaháza”. Mi lett a sorsa a halála után?

A mamám házában volt a múzeum, és azt a házat eladtam. A gyűjtemény egy részét átvette a Ferenczy Múzeum. A Ferenczynek volt egy speciális épülete, amit az önkormányzattól kaptak, az úgynevezett harangozóház, a Népművészetek Háza, amiben csak a Mama kiállítása volt. Én is segítettem egy kis pénzzel felépíteni. Évekig jól működött a kiállítás, volt rá érdeklődés, de aztán az idén új igazgató került a Ferenczy Múzeum élére, aki profilt akart változtatni. Nem akart pénzt költeni a nagyon rossz állapotban lévő épületre, visszaadta az önkormányzatnak, és ezzel Marika Babaháza bezárt. Korrekt módon, becsomagolva visszaadták a gyűjteményt. Éppen most beszélgetünk arról, hogy az egri Dobó István Múzeumban adnának egy termet a Mamának. Ami igazán szép is lenne, mert a mamámon keresztül ismerkedtem meg Egerrel. Ő ózdi volt, és a legjobb barátnője, Nelli néni Egerbe ment férjhez. Gyerekkoromban sokszor mentünk Egerbe, hogy meglátogassuk őket. Látod, semmi sem történik véletlenül! Nelli néni is meghalt már, a két fia is, akik jó barátaim voltak, ez a családi-baráti szál eltűnt, de Eger szeretete megmaradt, és most ott borászkodunk. Szép kis város, és óriási lehetőséget látok benne.

− A magyarok üzleti szempontból korrektek? Kaptál nagy pofonokat?

Annak ellenére, hogy relatíve jó emberismerőnek tartom magam, engem is behúztak a csőbe néhányszor. Kaptam pofonokat, de a legnagyobbakat nem magyaroktól: az egyik német volt, a másik angol. Hál’ istennek nem mentem bele tönkre. Az üzleti világban nagyon oda kell figyelni. Ronald Reagan, a kedvenc amerikai elnököm egyik okos mondása: bízzál, de azért csekkold le! Nekem a múltban azért sikerült rosszul egy-két befektetésem, mert rohangáltam a világban, és nem tudtam kellő időt fordítani rájuk. Nem szabad úgy befektetni, hogy nem tartja rajta a szemét az ember, nincs ott, nem látja, konkrétan mi történik. Sajnos ez nagy lecke volt, de tanultam belőle, nem követem el újra ezt a hibát. Link emberek mindenhol vannak, ebben a régióban – a szokás alapján – talán kicsit több, mint Amerikában.

kovacsnimrod-borasz1

  • ,,Az útnak még nincs vége

Hatvanhét éves vagyok, és még mindig keresem a választ arra, hogy miről szól az élet. Keresem az igazságot meg az utat. Ha az ember több jót tesz, mint rosszat, akkor ez jó dolog, minden szempontból. Mindig is értéket próbáltam adni a világnak, és jó érzés, hogy meg tudtam tenni. Próbáltam korrekt lenni, annyi pénzt keresni, amit megoszthattam a kollégáimmal. A csapat, a közvetlen környezet, a család mindig nagyon fontos volt az életemben. A többi megoldódik magától. Megtanultam, hogy csak minőségben és márkákban szabad gondolkodni, és azt is, hogy mindenki egy márka az életben. Hiszek abban, hogy az embereken keresztül lehet megérteni és mozgatni a világot. Ha az ember megérti az embereket, akkor a világot is megérti. Adj többet annál, mint amit elvársz másoktól, és meglesz a jutalma! A borászatra egyre büszkébb vagyok, és szeretném, ha egyszer úgy emlegetnék, hogy Eger büszkesége.” (Részlet a könyvből.)

− Van még olyan terved, ami merőben más, új, vagy most már csak a borászatnak szenteled az idődet?

Az emberi test úgy van kalibrálva, hogy ha vigyáz magára, elél kilencven évig. Abból az első harminc a telepítés, az ültetés, a második harminc a vigyázat, a terelgetés, és a harmadik harminc a szüret periódusa. Én most szüretelek, minden szempontból. Ha a borászat mellett még bele is férne valami más, az már nem érdekelne, hogy csináljak egy új céget, azért, hogy pénzt keressek vele, de egy új fejezetet, ami új tanulással jár, szívesen vállalok.

Kikapcsolom az okostelefon hangrögzítőjét. – Na és veled mi van, hogy vagy? Mesélj! – mondja Nimród.

(A nyitóképen Kovács Nimród és a könyv szerzője, László Ágnes. Fotó: Szigetváry Zsolt)

A Jó pincér voltam… című könyv a linkre kattintva rendelhető meg.