Az életet mégsem a természetes kiválasztódás brutális törvényei uralják

radu

A kortárs román próza alkotásainak egy részében máig elevenen él a mágikus realizmus hagyománya. Különösen érvényes ez az ún. nyolcvanasok nemzedékéhez tartozó, Marosvásárhelyen született, erdélyi román íróra és filmesre, Radu Ţuculescura.

Radu Ţuculescu: Öregmama történetei, Tarandus Kiadó, 2016, 384 o., itt csak 2972 Ft

Szédületes, szerteágazó, szövevényes történet-kavalkád a regény, mely – szerzője meditatív hajlamának köszönhetően – a történetképződés folyamatáról is reflexiókat fogalmaz meg.

Kezdetben volt az Ember. Ennek az Embernek a képzelete más embereket hívott létre, akik, mivel szintén képzelőerővel voltak megáldva, újabb embereket hívtak életre… Mikor öregmama falujában tartózkodom, mindig valamilyen láthatatlan szlalompályán siklok a valóság és a képzelet között. A képzelet képeit váltogatják a valóság képei, és fordítva, pontos és világosan  azonosítható határvonal nélkül. Egy kavalkád, ami csak látszólag kaotikus. Ugyan a való szüli a képzeletet, de a képzelet a valóság által válik konzisztenssé…

oregmama_b1_300dpiEgy Kolozsváron élő fiatal pár, Ditta és Radu, nem túl gyakran, de rendszeresen elutaznak autójukkal a dombok közt megbúvó erdélyi falu, Petra lakójához, Öregmamához. A kilencven éves özvegy magára hagyatottan él kőből és fából épült házában, lassan tovatűnő napjait emlékezéssel és olvasással tölti, legkedvesebb regényírói Gogol és Bulgakov. A falu maga is kiöregedett, a kihalás szélén áll, a közösség, mely korábban a téesz körüli mezőgazdasági munkából élt, és ahol a természetes szelekció brutális törvényei igazítják az életet (a hasznavehetetlen fogyatékkal élőket nem, vagy csak alig táplálják, az öregeket érzéketlen kegyetlenséggel szinte buzdítják a meghalásra), tehát ez a közösség nem képes megbirkózni a modernitás kihívásaival. Az élet, amelyet végső értelemben, legalábbis a regény sugallata szerint, mégsem a természetes kiválasztódás brutális törvényei uralnak, hanem sokkal inkább a szeretet, kiveti magából ezt a falut és pusztulásra ítéli:

(…) van egy furcsa érzésem… Nem a lakók hagyták el a házakat, a házak űzték el lakóikat… Megunván a sorsokat gőgös magányba vonultak, magas gyomok, pókhálók, darázsfészkek közé… Megelégelték a sok hányatott, derékba tört, tekervényes életet, amit gazdáik éltek… Ráuntak a zajos jókedvre is, az egészséges, harsogó kacagásokra, elegük lett, és nem akartak már mást, csak csendet…

Öregmama fájós, dagadt lába miatt szinte mozgásképtelenné válva ül magas támlájú székén, és történeteket mesél ifjú látogatóinak. Mivel világéletében magyarul beszélt, szavait csak unokája, Ditta érti tisztán, annak román kedvese, Radu mindössze a felét, mégis ő az, aki a történeteket lejegyezte, a képzeletével egészítve ki a nyelvi hiányosság okozta hézagokat. A megidézett szereplők, Demeter, Margólili, Robert, Rudi, az irkutszki nő, Nánapéter, Rosamunda, Tóthjános, Pálanna, Hermántibi, Hermánkati, és még sorolhatnánk, történetein át elevenedik meg a múlt, amely a féktelen szenvedélyek, szerelmek, féltékenységek, az erotika és a tragikum íratlan szabályainak terhe alatt lüktetett. E szerteágazó szálak mégis összeszövődnek valamiféle középpontban, egy drámai végkifejletben, melynek hőse maga Öregmama, akit amolyan tragikomikus Antigonénak tekinthetünk.

A történet baljós miszticizmusát Margólili anyjának, Hudinellának a foglalkozása is érzékelteti: ő a jósnő, aki belelát mások múltjába és jövőjbe, szellemidézésre alkalmas táncoló asztalkája, a halála után, lánya hanyagságának köszönhetően házról házra hányódik. Lánya, az erotikus vágyaktól túlfűtött, ellenállhatatlan Margólili mintha a falu női közösségének legfőbb törekvését testesítené meg, a kiapadhatatlan orgazmust, a mindenekfelett való szexuális kielégülés hatalmát. Ő a központi szereplője a fekete-tói vásár éjszakáján rendezett bacchanáliának és az elhíresült három napig tartó lakodalomnak is, melynek titokzatos szereplője a hatalmas, vörös nyakkendős, a hóna alatt rezsót szorongató fekete kandúr. E lakodalom utolsó, a Walpurgis-éjre emlékeztető kavalkádjában tűnik el örökre Margólili, miután az egész éjszakát áttáncolta Demeterrel, Öregmama férjével, az egyetlen férfival, akiről úgy hírlett, ellen tudott állni neki. A regény végéig homályban marad a kérdés, Demeter lefeküdt-e végül Margólilivel azon az éjszakán, s hogy Margólilit megölték-e, vagy misztikus módon örökre elszállt, eltűnt. Kétségtelen viszont, hogy Öregmama feltétel nélküli és józan, hűséges szeretete az, ami Demetert a falu pletykára éhes szájától megmenti, jóllehet misztikus elemekben nem szűkölködött a férfi későbbi sorsa sem: öregkorában bekövetkezett halálakor a semmiből újra megjelent a titokzatos vörös nyakkendős, rezsót hurcoló fekete kandúr.

Az élményt, amelyet e regény olvasása kelt, nehezen lehet megragadni: a történet mintha az olvasót is bevonná egyfajta táncba, a valóság és a misztikus fantasztikum határán egyensúlyozunk, olykor átbillenve a valóságon túlra, ahol más a nehézkedés, ahol a szelíd Isten és Bulgakov érintését is lehetséges érzékelni, akár a szellőét, amely ott fúj, ahol akar, ’hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy’. A könnyedséget ellensúlyozza a történet ereje, mely végig fogva tart és lenyűgöz. Az olvasónak szinte kedve kerekedik elutazni Petrába, hogy a saját szemével lássa a történet talán még fellelhető nyomait.