Jean Mattern: A terroristák mindig új módszereket keresnek

1024px-jean_mattern_20100329_salon_du_livre_de_paris_3

A francia Jean Mattern harmadik regénye jelent meg magyarul Szeptember címmel, amelyben a müncheni olimpián történt tragédia idején egy tévériporter életének változását követhetjük nyomon. A szerzőt a Margó Fesztiválon kérdeztük új regényéről.

Jean Mattern: Szeptember. Fordította: Tótfalusi Ágnes. Jelenkor, 2016.

Miért éppen München?

A müncheni olimpiához nagyon erős érzelmek és emlékek fűznek: akkor hét éves voltam, és emlékszem arra, hogy mit váltott ki apámból, amikor megtudta szeptember 6-án, hogy mindegyik túsz meghalt. Akkor láttam apámat először sírni, és egyszerűen képtelen volt megmagyarázni, hogy miért viselte meg mindez ennyire, és hogy miért történt ez az egész. Akkor még a terrorizmusról sem nagyon hallottam, az izraeli-palesztin konfliktus megértéséhez pedig még végképp kicsi voltam. Ez az élmény mindenesetre velem maradt, és mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy ezzel egyszer még kezdenem kell valamit. Amikor 2012 tavaszán hallottam, hogy semmiféle megemlékezés nem lesz a müncheni áldozatokra a londoni olimpián a 40. évfordulón, akkor éreztem, hogy eljött az én időm.

Ragaszkodott a történelmi eseményekhez, de elbeszélőnek fiktív tévériportert választott. Egyértelmű volt a döntés?

Amikor elkezdtem írni a regényt, szükségem volt egy narrátorra, akit elsöpörnek a körülötte lévő események. A választott főszereplőmmel ez két módon is megtörténik egyszerre: egyfelől rázúdulnak a saját érzelmei, amit egy másik férfi iránt érez; valamint az olimpia és a túszdráma eseményei is magával sodorják. Nekem olyan főszereplő kellett, akivel pár nap alatt annyi minden történik, hogy többé már nem igazán tud mihez igazodni, gyökerestül megváltozik körülötte minden; így kötöttem ki Sebastian, a televíziós riporter alakjánál.

A regényben gyakran fölerősödik Sebastian belső világa, és időnként szégyenkezve állapítja meg, hogy nem tud eléggé a túszdrámára összpontosítani.

Nem hihetjük azt, hogy mindenki semleges tud maradni történelmi tragédiák idején. A történelemkönyvek ezeket az eseményeket egy bekezdésbe, vagy egy illusztrációba sűrítik, de azt nem tudják megmutatni, hogy mi történik ilyenkor az emberekkel. Gondoljuk csak el, az emberek ugyanúgy szerettek, gyűlöltek, küszködtek az életükkel az 1956-os magyarországi események alatt, vagy éppen a World Trade Center elleni terrortámadás idején. Nem volt ez másképp a müncheni mészárlásnál sem. Regényíróként az a feladatom, hogy megmutassam azt, amit a történelemkönyvek jellegük miatt nem tudnak felvillantani: hogy az események közelében levő emberekben is történnek változások, és ezek a dolgok összekapcsolódnak.

Sebastian az olimpia után dokumentumfilmet is készít a terrortámadásról, de a visszaemlékezéseit csak évtizedekkel később, napjainkban írja meg az eseményekről. Mi tarthatott neki ennyi ideig?

Sebastian nem tud túljutni a müncheni eseményeken: a dokumentumfilm külső nézőpontot mutat meg, televíziós újságíróként csak erre tud szorítkozni. A körülötte levők pedig nem tudják, hogy miért csinálta meg ezt a filmet; az az ember, aki pedig igazán erre sarkallta, még válaszra sem méltatja többé. Ez az élmény Sebastianban marad, ezért kell újra elmesélnie a müncheni olimpia történetét a saját szemszögéből, ráadásul ez összekapcsolódik azzal is, hogy az autóbalesetben meghalt lányának ezt sosem tudta elmondani. Most úgy érzi, hogy itt az idő, még akkor is, ha a lánya már nincs az élők között. Furcsa ötlet, de az ilyen dolgokban gyakran vagyunk irracionálisak.

A regény előszavában a főszereplőnk sok dolgot elejt, amit csak később értünk meg, de néhány titka végül kibeszéletlenül marad.

Szeretek egy kis misztikumot kreálni a regényeimben a szereplőim körül. Az olvasó így egy kicsit a saját fantáziájára van bízva, hogy elképzelje, vagy kitalálja a hiányzó részleteket; Sebastian pedig így is meglehetősen kitárulkozó a szövegben.

A müncheni eseményeket élőben lehetett követni a médián keresztül, és szóba kerül az is, hogy ennek milyen veszélyei voltak, amikkel nem számoltak akkor a televíziók és a rádiók. Változott ez az elmúlt 40 évben?

Csak egyre rosszabb a helyzet. A müncheni események idején még nem volt CNN és hasonló hírcsatornák, viszont a legtöbb televízióadó az olimpia programját közvetítette. Amikor viszont a versenyek megszakadtak, a tévécsatornák jobb híján egyenes adásban adták a túszdrámát. Ez volt az első olyan alkalom a történelemben, amikor ilyen horderejű eseményt közvetített a média, de nem mérték fel, hogy ennek milyen veszélyei vannak. Szerintem azóta sem igazán fejtették meg: elég csak arra gondolni, hogy tavaly Franciaországban óriási botrány volt, amikor Párizsban a kóser bolti túszdrámánál a túszok életét veszélyeztette az egyik francia televízióadó, amikor a terroristák számára is világossá tették, hogy abban a nyomdában, ahova bemenekültek, tartózkodik még egy túsz. Ebből a szempontból a regény témáját nagyon aktuálisnak érzem.

Az idei olimpia előtt voltak rossz érzései?

Nem hiszem, hogy az olimpián valaha is újra megtörténne hasonló akció. A terroristák mindig új módszereket keresnek, elég csak arra gondolni, hogy az elmúlt két évben milyen meglepő módon követtek el újabb támadásokat Franciaországban. Viszont az biztos, hogy jelenleg minden egyes tömegrendezvény potenciális kockázatot jelent a résztvevők számára, és ezért nagyon dühös vagyok. Bárhova megyek, legyen az koncert, vagy éppen kiállítás, biztonsági intézkedések során kell túljutnom, amit racionálisan elfogadok, de érzelmileg eléggé kiborít.

A regényben Sebastian ír a németek bűntudatáról, ami az 1936-os olimpia miatt van bennük, de nem hallgatja el azt sem, hogy a német hatóságok a felkészületlenségükkel és a szakszerűtlenségükkel jelentősen hozzájárultak a müncheni tragédiához. Mit tapasztal, hogyan vannak ezzel most a németek?

Amikor a könyv anyagát gyűjtöttem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem volt olyan német író, vagy művész, aki ezt a témát bármiképpen megörökítette volna. Van például Spielberg filmje, ami nem kifejezetten az olimpiáról, hanem a megtorlásról szól, van egy kiváló brit dokumentumfilm és egy angol nyelvű könyv is, de a német oldalról semmi. Az 1972-es események hozzáadódtak a német bűntudathoz, és ezzel nem igazán tudnak mit kezdeni azóta sem.

Számtalan feldolgozása van az olimpiának. Van, amit szívesen ajánlana a regény olvasóinak?

Az előbb említett dokumentumfilmet nagyon érdemes megnézni (One Day In September/Egy nap szeptemberben), ez egy igazán alapos és tisztességes munka.

Sokszor olvastam, hogy lassú írónak tartja magát. Most, hogy keretként konkrét történelmi esemény szolgált, változott ez?

Ezúttal egy kicsit más volt a helyzet, mert eleve nagyon hosszú volt a kutatás, ami az első betű leütését megelőzte. Korábban is kellett anyagokat gyűjteni a regényeimhez, de nem annyit, hogy ne tudtam volna egyszerre információkat keresgélni és írni is. Most csak a kutatás végeztével tudtam nekikezdeni a könyvnek, és talán ezért egy kicsit gyorsabban ment az írás. Persze még mindig a lassú írók közé sorolom magam, nekem egyszerűen ez nem megy gyorsan. De ezzel nincs semmi gond, a regényeknek időre van szükségük.