Merj mást gondolni, mint amit én! – Párbeszéd és vita a mai irodalomtanításról

eso

Levélinterjú az irodalomtanításról Fűzfa Balázzsal, Karádi Zsolttal, Nényei Pállal, Simon Ferenccel – kérdez az ESŐ c. lap főszerkesztője, Jenei Gyula

A tanításról, ezen belül az irodalomtanításról sok szó esik. Hogy nem jó. Hogy rossz. Másképp kellene csinálni. Sokszor ötletek is elhangzanak, min és hogyan kellene, lehetne változtatni. Kicsit ez is olyan, mint a foci vagy a politika. Mindenki azt hiszi, ért hozzá. Ám sokszor kiváló szakemberek, gyakorló tanárok is nagyon másként gondolkodnak bizonyos kérdésekről. Ami nem baj, de jelzi, hogy nincs egyetlen üdvözítő megoldás. Jó és rossz tanári gyakorlatok vannak. Miközben a magyartanítás egészével mégiscsak baj van.
Tizenegy kérdést juttattam el négy magyartanárnak, akikben közös, hogy a tanításon túl szép- és szakirodalmi publikációik, az irodalomtanítást segítő köteteik is vannak.

– Mi lehet az értelme, az elsődleges célja a középiskolai irodalomtanításnak? Olvasót nevelni, vagy ismereteket átadni az irodalomtörténet, irodalomelmélet köréből? Lehet persze a válasz, hogy is-is, de a hangsúly talán mégis azon van, hogy olyan fiatalok kerüljenek ki az iskolákból, akik képesek eligazodni a kortárs (vagy akár a régebbi) művek között, és olvassák is azokat; miközben azt is gondolom, a rosszul tanított irodalom elidegeníti őket mindettől.

fuzfa-balazsFŰZFA BALÁZS: Bármilyen fellengzősnek is tűnik a kijelentés, vállalom a kockázatot: az irodalomtanítás célja nem kevesebb, mint hogy az élet dolgai között eligazodni tudó embereket neveljünk az iskolában. Ehhez persze el kell tudniuk igazodni a régi és a kortárs irodalom művei között is, amihez pedig kiváló olvasási készség kell. Azaz, mondhatnánk, mindenekelőtt olvasni, szöveget érteni kell megtanítanunk őket. De ezzel visszaértünk az általad föltett kérdéssor elejéhez, ahol az irodalomtanítás tétje „kezdődik”: vajon ahhoz mi kell, hogy olvasni tudó és szerető embereket neveljünk? Az e kérdésre adandó válaszok mentén szerveződnek ugyanis a különböző irodalomtanítási iskolák, módszertanok, mint például az irodalomtörténeti elvűek, a probléma- vagy esztétikai alapzatúak stb. Jómagam az élményközpontú irodalomtanítás híve vagyok, s azt vallom, hogy az irodalom az iskolában arra való, hogy olyan érzelmi, gondolkodásbeli és alkotói élményeket adjon a gyerekeknek – esztétikai céllal komponált szövegek segítségével –, amelyekről úgy érzik majd később, hogy létezésük értelme szempontjából nélkülözhetetlenek.

simon-ferencSIMON FERENC: Németh László írja, hogy a jó iskola mindig a valóság fölé tervez, megrögzötten idealista, sőt utópisztikus, de az utópiák szerepe nem az, hogy megvalósuljanak, hanem hogy energiát adjanak az elérhetetlen cél megközelítéséhez. Ez az oktatásban a motiváció, az érdeklődés felkeltése, hogy a művészet és benne az irodalom: csoda. Nevelési és oktatási mottóim, amiket a diákokkal is szoktunk értelmezni: „Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi.” (Péld 18, 21) A másik az utóbbi években nekem legnagyobb szellemi élményt adó szerzőtől, Heideggertől származik: „A nyelv a lét háza. A nyelv hajlékában lakozik az ember. A gondolkodók és a költők e hajlék őrzői.” A harmadik Kányádi Sándoré: „Aki megért / és megértet / egy népet / megéltet.”(Játszva magyarul) Számomra ezek jelentik és foglalják össze a tantárgy, sőt azon túlmutatóan: a létnevelés és egyben a létmegértés valódi, metafizikai céljait. Ha valamennyire sikeres a varázslat, akkor a diákok többé-kevésbé követnek, mert az irodalom nem tantárgy és tudomány elsősorban, hanem művészet. Ez még nem jelenti, hogy olvasók lesznek, de azzá válhatnak, noha ez a fordulat nem középiskolában következik be jó esetben, hanem korábban, tízéves kor körül, és éppen ezért van nagyon nehéz helyzetben az általános iskola is. A legfontosabb, hogy egy kicsit szeressék vagy legalább elfogadják az irodalmat, vagyis a tanárt munkájával együtt. Mert nyilvánvaló: a diákok nem a tantárgyhoz, hanem a tanárhoz viszonyulnak: „jó arc”, humoros, érdekes vagy „uncsi”. És ilyen lesz a tantárgyhoz való viszony is. Ez még a pályaválasztást is befolyásolhatja, ezért is kulcskérdés a tanár személyisége: ő a médium, a közvetítő közeg, a katalizátor, aki lelkesít. „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (Weöres Sándor) A legfontosabb, hogy a diákok kezdjenek valamit a szöveggel, és elhiggyék, olvasni, gondolkodni jó és érdemes, és akkor eredménye is lesz. Nyilván sokféle jó megoldás van, de a legrosszabb, ha a tanárt nem érdekli a diákok válasza. És ezt nem lehet megjátszani, de még mennyire, hogy nem. Navigare necesse est, vivere non est necesse. Hajózni, navigálni szükséges, élni nem szükséges. Olvasni pedig szükséges. A gyermekek szülei, nagyszülei, rokonai olvasnak? Olvastak?

nenyei-pal-headNÉNYEI PÁL: Az irodalomtanítás célja, hogy gondolkodó embereket neveljen – az irodalmi művek segítségével. Ezért nem célja se az, hogy olvasókat neveljen, se az, hogy ismereteket adjon át. A gondolkodó ember olvas, és vannak ismeretei. „Gondolkodó emberségéből” következnek ezek. Egyébként szerintem ugyanez a célja a matematikatanításnak is, csak ott a gondolkodó emberek nevelése nem irodalmi művekkel és irodalmi kérdések végiggondolásával, hanem matematikai problémákkal folyik. És folytathatnám fizikával, történelemmel és a többi tárggyal ugyanezt.

karadi_zsolt2KARÁDI ZSOLT: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – jut eszembe az irodalomtanítás értelmét faggató kérdésről. Értelmesebb, okosabb, az emberek között jobban eligazodó, önmagáról és a világról többet tudó lesz-e az az ifjú, aki végigüli a négy gimnáziumi-szakközépiskolai esztendőt? Csaknem négyszáz óra. Rengeteg idő, amelyet tanár és diák együtt tölt „az óra üvegharangja alatt”. És hogy ott mi történik, az aligha mérhető. A tananyag pusztán eszköz ahhoz, hogy a pedagógus és az osztály együtt gondolkodjon nemzetről, szabadságról, életről, halálról. Eszköz ahhoz, hogy az adott művek segítségével közelebb kerüljön hozzánk a múlt és a jelen. Hogy az egykor élt emberek vívódásaiban és boldogságában felismerjük saját gondjainkat, örömeinket. Az írói életrajzok felejthetők. A művek nagy része azonban – nem. Jobban mondva vannak olyan kifejezések, mondatok, strófák, amelyek túlélik az iskolát. „Isten, áldd meg a magyart”, „Itt élned, halnod kell”, „Rabok legyünk, vagy szabadok?”, „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja”, „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”, „Góg és Magóg fia vagyok én”, „Mint aki a sínek közé esett”, ,,Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni”, „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”,  „Milyen volt szőkesége, nem tudom már”, „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”, „s rendezni végre közös dolgainkat”, „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent”, „a 2X2 józansága hull rám”, „Tűz, te gyönyörű”, „a gyilkosokat néven nevezNI” – nem tananyagok: élni segítenek. Tehát arra a kérdésre, hogy „Mi az értelme a középiskolai irodalomtanításnak?”, csak korlátozottan lehet válaszolni. Az a vélemény, amely szerint az irodalomoktatás az olvasóvá nevelés eszköze, ma szintén csak fenntartásokkal fogadható el, ugyanis az átlagos középiskolai diák mérhetetlen ellenszenvvel viseltetik a kínált irodalmi szövegek – voltaképpen az olvasás (közelebbről a szépirodalom-olvasás) – iránt. Az internet, közelebbről a Facebook által szétzilált agyú, a Csillag születik, a Megasztár, az Éjjel-nappal Budapest, a Barátok közt, esetleg a Comedy Central adásain vagy a Sziget Fesztiválon szocializálódott nemzedék számára az igényesebb textusok elsajátítása (szinte) lehetetlen feladat. Ha a 15-18 éves fiatal esetleg mégsem tudja elkerülni a nyomtatott szöveggel való foglalkozást, számára a három szótagnál hosszabb szavak, illetve a kettőnél több tagmondatot tartalmazó mondatok elolvasása már-már megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Ebben a helyzetben abszurd az a kérdés, hogy az irodalomtanításnak célja-e az olvasóvá nevelés…

– Mi lehetne az ideális tanterv, tananyag? Végigrohanni évezredek irodalmán, csomó fogalmat bemagoltatni, vagy néhány szövegben elmélyülni, s azokat igazán megnyitni? S hol van az egyetemi tanszékek, műhelyek lenyomata a tanításban? Úgy tűnik, ahogyan a kortárs alkotók is megosztottak a különböző érvényesülési (anyagi-pályázati, politikai), esztétikai törésvonalak mentén, úgy a szakma, az irodalomelméletet, -történetet és -kritikát művelők is.

NÉNYEI PÁL: Nincs ideális tanterv, se tananyag. Tanári személyiségek vannak, akik találkoznak egy karakteres osztályközösséggel, és ennek a találkozásnak a feszültségei, indulatai, hullámzásai közepette szó van irodalomról. Irodalmi művekről, amelyekkel a tanár is személyes viszonyban van, és jó esetben a diákok is. Én nem tudom értelmezni azokat a módszereket, amelyek nem személyiségből születnek, hanem külső döntés alapján. Akinek olyan a személyisége, hogy az következik belőle, tanárként végigrohan évezredek irodalmán, tegye azt. Aki egy-egy műben tud elmélyedni a tanítványaival, mélyedjen el egy-egy műben. De az elmélyedősre ne kényszerítse senki, hogy rohanjon, és a rohanósra se, hogy elmélyedjen. Szerintem ha egy tanár a személyiségéből épülő tanítási módszert követ, abból baj nem lehet; és ha még képes az adott osztály karakterét is figyelembe venni, az egyenesen főnyeremény.

SIMON FERENC: A tananyag: a kevesebb több lenne, de nincs meg vagy rosszul van meg a politikai és a szakmai bátorság és/vagy egyetértés a radikális csökkentésre. Ugyanakkor az is fontos, hogy valamilyen kronológia érvényesüljön, hiszen a művek, korszakok egymást is olvassák, és például az ókor nélkül nincs európai irodalom, és a többi korstílus is érthetetlen. A megoldás talán az lehetne, hogy a kerettanterv tényleg keret legyen, és a középszintű érettségi minimumkövetelménye határozza meg a kimeneti szabályozást. Ez a kötelező törzsanyag, ezen felül minden a tanári szabadság függvénye. Ez lényegében most is így van, de a jelenlegi helyi tantervek, amelyek elméletileg tízszázaléknyi eltérést engednek a központitól, finoman szólva sincsenek összhangban a kimeneti követelményekkel. A kerettantervek magyarból több száz oldalt tesznek ki, szerintem ezeket senki sem olvasta végig, megtanítani pedig lehetetlen… Ehelyett jobb lenne kortárs szépirodalmat lapozgatni. De nemcsak a papír, a képernyő is sokat elbír… (Emelt szinten is rögzíteni kellene az olvasmányok körét, így kiszámíthatóbban lehetne motiválni és felkészíteni a diákokat, és talán többen mernék választani a nehezebb, de többletpontot adó emelt szintű vizsgát.)

FŰZFA BALÁZS: Semmiképpen nem kell rohangálni. Ami most van, az úgy rossz, ahogyan van. Ezt persze már elmondták sokan, jómagam is ezerszer, ám sajnos a legutóbbi években éppenséggel újabb visszafordulás történt az irodalomtanítás szemléletváltása helyett. Központosított tantervek mentén és a végsőkig centralizált módon előállított tankönyvek segítségével nem lehet irodalmat – vagyis az életet magát – tanítani, mert ez ellentmond az irodalom lényegének. Aligha kell bizonyítani egy folyóirat olvasóközönségének, hogy az irodalom leglényegesebb vonása éppen a sokszínűsége. Hiszen a nyelv egyedi használati módjába – amely pedig a legminimálisabb nyelvi gesztus, azaz például Weöres Sándor egyszavas verseinek is elengedhetetlen feltétele – belekódolt a sokszínűség.
Az irodalmat mint tantárgyat ugyanakkor az oktatási rendszer megpróbálja beszippantani, hasonlatossá tenni önmagához. Ismeretelvűen és reproduktívan akar taníttatni velünk a rendszer kreativitás és produktivitás helyett. Holott az irodalmat arra találta ki az emberiség, hogy megmutassa a legfontosabb, legnagyobb értékek nagyszerűségét. Hogy mondja el nekünk, mi a szeretet, a szabadság, a kegyelem, a bátorság, a hősiesség – és persze a gyávaság, az álnokság, a hazugság. Legfőképpen pedig azt mutassa meg, milyen az emberi érzések legnagyobbika, a szerelem. Milyen lehet a boldogság, a teremtés, a születés – és milyen a halál.

Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kattints ide, vagy rendelt meg az ESŐ című folyóiratot.