Coelho új könyvében a kurtizán Mata Hari leveleit olvashatjuk – részlet

mata-hari-guimet3

Legújabb regényében Paulo Coelho Mata Harinak, kora legkívánatosabb nőjének csodálatos és titokzatos életét tárja fel. A híres egzotikus táncosét, aki azzal sokkolta és kápráztatta el közönségét, hogy ledobta ruháit a színpadon; aki bizalmasa és kurtizánja volt a kor leggazdagabb és leghatalmasabb férfijainak.

Paulo Coelho egyes szám első személyben építi fel Mata Hari történetét. A táncosnő az embertelen párizsi Saint-Lazare börtönből írt leveleket ügyvédjének, ahol az első világháborúban folytatott kémkedés vádjával tartották fogva.

Itt egy részletet olvashatsz A kém című könyvből, amely az Athenaeum kiadónál jelent meg.

Tisztelt Dr. Clunet!

Nem tudom, mit hoz majd a hét vége. Mindig
is derűlátó nő voltam, de most egyre keserűbb,
magányosabb és szomorúbb vagyok.
Ha minden a várakozásaim szerint történik,
Ön soha nem kapja meg ezt a levelet. Mert az azt
jelenti, hogy kegyelmet kaptam. Végtére is egész
életemben befolyásos barátaim voltak. Akkor
majd megőrzöm egyetlen lányomnak, hogy ha
egyszer elolvassa, megtudja, ki volt az anyja.
Ha azonban tévedek, nem fűzök nagy reményeket
ahhoz, hogy ezek a lapok, amelyek felemésztették
e földön töltött életem utolsó hetét,
megmaradnak az utókor számára. Mindig is realista
nő voltam, és tudom, hogy amikor egy ügyvéd
lezár egy ügyet, azonnal belevág a következőbe,
és többé nem néz vissza.
a-kem-mata-hariElképzelem, mi történhet most: Ön egy rendkívül
elfoglalt ember, aki arról híresült el, hogy egy
háborús bűnöst védett. Bizonyára sokan tolonganak
az ajtaja előtt, mert bár elvesztette a pert,
rettentő nagy hírnévre tett szert. Újságírók keresik
fel, hogy megismerjék az Ön változatát az eseményekről,
a város legdrágább éttermeibe jár, honfitársai
tiszteletteljes és féltékeny tekintetétől kísérve.
Ön tisztában van vele, hogy soha nem találtak
ellenem konkrét bizonyítékot – csupán néhány
meghamisított iratot –, de soha nem ismerheti be
nyilvánosan, hogy hagyott meghalni egy ártatlant.
Ártatlan? Talán nem ez a megfelelő szó. Hisz ártatlan
nem voltam soha, amióta betettem a lábam
ebbe a városba, amit annyira szeretek. Azt hittem,
tőrbe tudom csalni azokat, akik az állam titkait
akarják kifürkészni, azt hittem, sem a németek,
sem a franciák, sem az angolok, sem a spanyolok
nem tudnak ellenállni nekem – és a végén engem
csaltak tőrbe. Mindig elkerültem a büntetést elkövetett
bűneimért, melyek közül a legsúlyosabb
az volt, hogy emancipált és független nő mertem
lenni a férfiak által irányított világban. Végül kémkedésért
ítéltek el, holott az arisztokrácia szalonjaiban
kihallgatott pletykákon kívül semmi mást nem
szereztem.
Igaz, ezeket a pletykákat én magam alakítottam
át „titkokká”, hogy pénzhez és hatalomhoz
jussak általuk. De akik ma vádolnak, azok mind
tisztában vannak vele, hogy semmi valódi titkot
sem szivárogtattam ki.
Kár, hogy ezt már soha nem tudja meg senki.
Ezek a borítékok szépen a helyükre kerülnek – a
lezárt ügyekkel teli, porosodó akták közé –, és ha
valaha is kikerülnek onnan, legföljebb akkor, ha
az Ön utódja vagy az utódjának az utódja egyszer
úgy dönt, hogy rendet rak és kiselejtezi az elévült
ügyeket.
Addigra feledésbe merül a nevem, de nem is
azért írok, hogy emlékezzenek rám. Inkább magamat
próbálom megérteni. Szeretném tudni, hogy
miért. Hogy lehet, hogy azt a nőt, aki éveken keresztül
mindent megkapott, amit csak akart, egyszerre
egy ilyen semmiségért halálra ítélik?
Most, hogy visszatekintek az életemre, látom,
hogy az emlékezet egy folyó, amely mindig visz-
szafelé folyik.
Az emlékek szeszélyesek, tele vannak képekkel,
apró részletekkel, jelentéktelennek tűnő hangokkal,
amelyek még mindig össze tudják szorítani
a szívünket. Lentről kenyérsütés illata száll fel a
cellámba, és azt az időt juttatja eszembe, amikor
még szabadon jártam-keltem a kávéházakban; ez
jobban emészt, mint a haláltól való félelem vagy a
magány, ami körülleng.
Az emlékek magukkal hozzák azt a démont is,
amelynek neve Melankólia. Ó, kegyetlen démon,
kitől nincs menekvésem! Most hallgatom egy
rabnő énekét, néhanap levelet kapok valamely
csodálómtól, aki soha nem hozott nekem sem
rózsát, sem jázmint, vagy felidézek egy-egy képet
valamely városból – egy képet, amely akkor jelentéktelennek
tűnt, mára azonban csak ez maradt
nekem az országból, ahol valaha jártam.
Az emlékek mindig győznek; és a Melankóliánál
is félelmetesebb démon kíséri őket: a bűntudat
az egyetlen társam ebben a cellában, kivéve, mikor
a nővérek bejönnek hozzám egy kicsit beszélgetni.
Nem beszélnek Istenről, és nem ítélnek el
azért, amit a társadalom a „hús bűnének” nevez.
Rendszerint egy-két szót mondanak csupán, és
máris ömlenek belőlem az emlékek, mintha vissza
akarnék rohanni az időben, mintha bele akarnék
merülni a folyóba, amely visszafelé folyik.
Egyikük megkérdezte egyszer:
– Ha Isten adna még egy esélyt, mindent másképp
csinálnál?
Igennel feleltem, de őszintén szólva nem tudom.
Csak azt tudom, hogy a szívem ma egy kí-
sértetváros, amelyben egykoron szenvedély és lelkesültség,
most pedig magány, szégyen, csalódás
és bánat lakik. És nem tudok szabadulni tőlük,
még olyankor sem, amikor elfog az önsajnálat és
csöndben sírok.
Olyan nő vagyok, aki rossz korban született, és
ezen már semmi nem változtat. Nem tudhatom,
emlékszik-e majd rám az utókor, de ha így lesz,
azt akarom, hogy ne áldozatot lásson bennem, hanem
olyasvalakit, aki bátor lépéseket tett, és nem
félt megfizetni a tettei árát.