A világ legszórakoztatóbb foglalkozása

augustin

Az Augustin-jelenség

Bécs utcáinak jellegzetes figurái az Augustin-árusok: szinte minden forgalmas metró- és vonatcsomóponton összefuthatunk velük. Habár hajléktalanokról van szó, akik egy, a magyar Fedél Nélkülhöz hasonló újságot árulnak, mégis üdítő színfoltjai a városnak. Kabátjukon ott lifeg az elmaradhatatlan árusítási engedély, arcukon letörölhetetlen mosoly terül szét. Vidáman dalolnak vagy verselnek (hallo Freunde, bitte kaufen, nicht weglaufen, ich muss noch Abendessen kaufen), a mellettük elsuhanó utasokat lelkes újságlengetéssel üdvözlik, és úgy viselkednek, mintha az ő foglalkozásuk lenne a legszórakoztatóbb a világon. A minap a Volkstheater megállóban dekkoló fiatal srác nyűgözött le, aki kétszer is elköszönt és szép napot kívánt nekem, pedig egyik alkalommal sem vettem tőle újságot.

Sajnos az Augustin sikerét mások is meg akarják lovagolni. Közparkokban és középületek (például az egyetem) előtt tünedeznek fel ezek az ál-Augustinokkal vagy egyéb lapokkal felszerelt koldusok. Ők nem viselik a hivatalos engedélyt, és szinte soha nem állnak egy helyben. Úgy köröznek, mint a ragadozómadarak, és ha lecsaptak az áldozatukra, nem szívesen eresztik el. Az még a legjobb eset, ha az első visszautasítás után hatszor rákérdeznek, hogy mégis adok-e azért ötven centet, aztán elsétálnak. Ám olyan is akad, aki megrángatja a karomat, követ, beszólogat, arcokat vág, esetleg a saját anyanyelvén szidalmaz. Máig emlékszem első találkozásomra a legszélsőségesebb prototípussal, a leböfögőssel. Ott ültem, sóbálvánnyá meredve a Heldenplatz egyik padján, néztem a két suhanc egyre távolodó hátát, és úgy éreztem, ennyire még ember nem alázott meg. A fájdalom persze dühöt szült: megfogadtam, hogy ezektől a járkálósoktól a büdös életben nem veszek semmit. (Ez persze azzal járt, hogy újabb és újabb leböfögősökkel hozott össze a sors, de ma már csak legyintek az egészre, nagy az Isten állatkertje.)

Ma reggel a szokásos óriási hátizsákkal, bal kezemben kávéspohárral, jobb hónom alatt könyvvel szálltam le a Volkstheaternél. Megláttam az Augustin-árust, aki már messziről nevetett rám, és eszembe villant a két udvarias elköszönése. Határozott léptekkel indultam hát felé, még oda is kiáltottam: „Végre van apróm!” Örvendezett, hálálkodott, tartani akarta a cuccaimat, amíg a pénzt keresgélem a hátizsákomban, és ha ez nem is kellett, legalább a földre állított poharamért lehajolt helyettem. „Te vagy a legjobb!”, mondta, mielőtt harmadszorra is elköszöntünk egymástól. Ő egy tízóraira valóval gazdagodott, én meg olvasnivalóval és egy kellemes emlékkel.

Aki sok időt tölt Bécsben, az előbb-utóbb megtanulja megkülönböztetni a mosolygós Augustin-árusokat az agresszív karrángatósoktól és leböfögősöktől. Csak a turisták miatt fáj a szívem, akik talán pont egy hamis Augustint áruló erőszakosba futnak bele elsőként, és ezáltal ítélik meg ezt az egész iparágat. Kedves honfitársaim, a látszat csal. Egy valódi Augustin-árus soha nem bánt meg, mindig mosolyog, és igazán megérdemli a támogatást.

Hacsek Zsófia