Addig olvass kártékony könyveket, míg nem muszáj! – Erdélyi József ürügyén

erdélyi józsef fegyvertelen

Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá

– idézték sokan Esterházy Péter mondatát az elmúlt időben, s bár elméletileg egyet is értek vele, mégis aggódóm. Mi lesz, ha nem vesszük észre, ha nem ismerjük fel, hogy mi az, ami az alatt a bizonyos szint alatt rotyogva, forrva és forrongva növekszik. Mi lesz, amikor elönt mindent az a mocsok, amiről elhittük, hogy bizonyos szint alatt marad? Kit fogunk gyűlölni, amikor már se ki, se be, és a kerítés olyan magas lesz, hogy a gólya sem tud átrepülni fölötte, s olyan sűrű, hogy a fecske sem fér át? Hová lesz az a sok indulat, amit most az utak mentén, a házak falán kéklik? Mi lesz azokból a kirekesztő, gyűlöletkeltő szavakkal, amelyek most a majdnem-virtuális menekültek ellen szólnak?

Volt már ilyen, s akkor eléggé ráfaragtak a kulákok. Volt már ilyen, akkor odavesztek a zsidók. Volt már ilyen…

Észrevétlenül és lopva változik a világ, az – legyen szó közbeszédről, vagy állami elismerésről – ami néhány éve még abnormálisnak, elképesztőnek és bornírtnak tűnt, mára már vállrándítást sem érdemel. Nem kárognék és nem ajvékolnék, libsi pofám nem jártatnám, ha nem hinném azt, hogy a szavak szintjén – a szigorúan vett kultúra szintjén – zajlanak ezek a változások. (A kurzív szavakkal a náci-szimpatizáns kommentelőknek próbálok segíteni. Bár szerintem zsigerből megy ez nekik.)

Fel lehet ismerni ezt a folyamatot, ha tudjuk, hogy mit kell felismerni. Azok, akik fogékonyak a kirekesztésre, szorgalmasan olvassák a „nekik szánt” irodalmat. Azok, akik irtóznak ettől, hozzá sem nyúlnak, rá se néznek, s ha valami friss böffenet kerül a szemük elé – olyasmi, amit egy közszereplő nem-közszereplőként mondott, vagy nem úgy értette – akkor ott állnak, mint akit megütöttek. Állnak, és bíztatják magukat, hogy lehetne rosszabb: Rossz hírem van: ha hagyjuk, lesz rosszabb!

Tényleg nincs új a nap alatt, csak valami jól magyarázható undortól vezérelve eltakarjuk magunk elől a régit! Nem veszünk tudomást róla, pláne nem mutatjuk meg a gyerekeinknek (pedig kellene). Hóman Bálintról sem önszántából kezdett beszélni a köz, kellett hozzá egy szoborügy. Nyirő József múltját sem bolygatná senki, ha egyesek nem kezdenek váltófutást a hamvaival. A Szabadság térre felállított, esztétikailag sem kifogástalan szobor lett a katalizátora a második világháborúban betöltött magyar szerepről folyó vitának? Ki tudja, hogy hová került az elmaradt avatás után Donáth György szobra?

Ne gondoljuk azt, hogy ezzel vége. A kirekesztőknek kellenek a hősök, kellenek a szobrok, kellenek a szavak, s ha magától nem mozdul senki, akkor megint jön egy szoboravatás, egy utca/intézmény-átnevezés… S akkor mi lesz? Megint ott állunk tehetetlenül?

***

Ha szabad tippelnem, közel vagyunk ahhoz, hogy Erdélyi József legyen a következő. Az ezredfordulón már megjelentek reprintben a legelképesztőbb antiszemita munkái, s akkor még – azok a régi szép idők! – nem volt irántuk kereslet, vagy ha volt is, akkor annak nem lett bronzba öntött következménye a fővárosban. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy sokan úgy gondolnak rá, mint jó versek költőjére, aki – minden korábbi kijelentése ellenére – még a Kádár-rendszer idején is megjelenhetett. Akit részletesen érdekel, hogy miért bántak vele kesztyűsebb kézzel, mint sok vétlen kortársával, az utánaolvashat ITT és másutt.

Én inkább Fegyvertelen (Turul kiadás, 1942) című önéletrajzából idéznék néhány rettentő passzust. Olvasás közben ne feledjük, hogy a könyv 1942-ben jelent meg!

Borító és fülszöveg, 1942.

Borító és fülszöveg, 1942.

Molnár Ferenc és Juhász Gyula találkozása kapcsán közöl egy történetet, ami önmagában szórakoztató lenne, s nem gondolom, hogy túllépne az írók egymás közötti ugratásain. Erdélyi kommentárja teszi rosszízűvé a történetet:

Molnár Ferenc azzal a megjegyzéssel fogadta egy írói társaságban a neki alázatosan bemutatkozó Juhász Gyulát, hogy »nem is hittem, hogy maga élő, valóságos valaki: azt hittem, hogy csak egy név, amit Ady Endre a rossz versei alá ír…«. Juhász nem felelt, lefőzve, zavartan hallgatott. lehet, hogy én sokkalta kisebb költő vagyok, mint amekkora Juhász Gyula volt, de nem hagytam magamat olcsón vagdaltatni hencegő zsidrákoknak.

Arról azért kénytelen volt számot adni, hogy ha ő akkora nagy antiszemita, akkor miért is dolgozott az általa zsidó lapokként definiált újságoknak. Például, amikor a Szózat szerkesztőségében bolseviknak nevezték, és kiadták az útját, mondván „Menjen a zsidókhoz!”

Hát mentem is, mint egy munkás, aki egy zsidó üzembe ment, ha nem kapott munkát másutt. Felkerestem Mikes Lajost a Pesti napló szerkesztőségében. – Olvastam néhány versét, nagy költőnek tartom – mondta Mikes. Hozzon verseket. – Lehetőleg minden új versét hozza el, mutassa meg nekem. – Ki is fizette egy vers honoráriumát azonnal, a zsebéből. Ötezer koronát kaptam egy versért… Ilyen szerkesztő kellett volna nekem mindjárt az elején….

Párizsban szerzett benyomásait is hasonló hangnemben írta meg:

Láttam, hogy a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség köztársaságában éppen olyan polgári élet van, mint nálunk, a zsidók épp úgy nyüzsögnek, tolakodnak, mint pesten, csak nyiltabban, őszintébben zsidók és bolsik, mint nálunk. […] Annyi magyar zsidó volt Párizsban, hogy a Montparnasseon néha nem is lehetett mást hallani, mint magyar szót zsidó ajakról. Künn találtam azt a nyomorék pesti zsidó festőt is, akinek Molnos-Müller Lipót, a párisi magyar ház igazgatója, mint magyar festőnek, francia állami ösztöndíjat járt ki, hogy aztán odakünn a legvadabb bolsevik propagandát szolgálja. A Dómban megismerkedtem Tihanyival, a dekadens zsidó festővel, Major Henrikkel, a félzsidó Major Sicuval, Dezső Alajossal, a Kelen zsidó társával….

Az első,1929 tavaszán megrendezett könyhétre nem sok szót veszteget Erdélyi:

Mint a Magyar Írók Egyesületének főtitkára, Orbók Attila rendezte Pesten, a Vörösmarty-szobor előtt az első könyvnapokat. Meg is bukott a kezdeményezés: annyi vacak könyvet hordott össze ott s olyan zsibvásárt csapott ott a zsidó firkászcsőcselék.

Hatvany Bertalant (1900-1980) is kiosztotta:

Zsidó-ankétot is tartottak, báró Hatvany Bertalan elnökölt. Bátorkodtam megkérdezni a báró urat: hogy elnökölhet zsidó-ankéton keresztény és báró létére? Térjen vissza a zsidóságba felekezet szerint is, mondjon le arról a német-római birodalmi eredetű rangról.

Azt gondolhatnánk, hogy Erdélyi látókörébe nem nagyon tartozik bele, de Trista Tzara is szóba kerül:

egy romániai háborús katonaszökevény zsidó szennyes irodalmi merénylete.

Nem folytatom a forrás szempontból érdekes, de emberi oldalról számomra elviselhetetlen munka idézését. Erdélyi József írhatott akármilyen verseket, s kaphatott akárhányszor Baumgarten-díjat (1929, 1931, 1933), számomra a fentiek tükrében nem elfogadható.

Csak szólni akartam, mert ennek az embernek Békés megyében 1989(!) óta szobra van, és a XII. kerületben emléktáblája, de ha mód van rá, akkor nem kellene neki újabbakat állítani!



  • András József Fazekas

    Magyarországon a kommunista-posztkommunista idiotizmus kora végleg lejárt.

    2010-re immár sokadszorra csődbe vitte saját magát, és majdnem magával rántotta az egész országot.

    Az a fajta, saját magát csődbe manőverező, kiüresedő, önámító hazugságokra eszkábált eszmerendszer is a mélybe merült, amit a szerző magaslatokba próbál emelni, amiről ez a kis dolgozat értekezni próbál.

    Az a “bizonyos szint” amire hivatkozik, a bányász béka ülepe táján megtalálta azt a helyet, ahova mindig is való volt, amit a sok évtizedes létezése alatt kőkemény munkával kivívott magának, ami neki dukál.