Hamvas Béla háza ne legyen sem múzeum, sem kripta, sem mauzóleum!

Hamvas Béla – Szentendre, Bubán

Maholányi Pállal, az igazi szentendrei lokálpatriótával, a Szentendre testvérvárosában tartott, vagyis a zilahi Költészet Tavaszán ismerkedtem meg, majd megbeszéltük, hogy együtt megkeressük Hamvas házát. Egy nap felhívott, kimentünk. A Kőhegy túloldalán van az ő kis kertje, a Bubán onnan csak pár perc. Szerencsénkre a szomszédasszony éppen a kertben volt, ő volt a ház korábbi tulajdonosa. Beengedett minket. Végigmentünk a kerten, a házon, megtaláltam néhány fát, amiről szerintem Hamvas írt.
Amikor kijöttünk azon gondolkoztam, hogy nahát, milyen gazdagok vagyunk mi magyarok, hiszen alig maradt tárgyi emlék – igaz, amelyek megmaradtak, kiállításon korábban szerepeltek – Hamvas után, tényleg nem maradt meg ház és kert, melyhez ő is hozzáért volna, hacsak nem ez az egyetlen egy.

Külön művészet a jó ülés, melyet ha legalább olyan elszántsággal oktatnának iskoláinkban, mint a sok haszontalan dolgot, akkor alighanem felső tagozatra már nem a kényelmetlen padokban, hanem kertekben és parkokban, folyópartokon és hegytetőkön üldögélnének a tanítványok, és talán valóban tanulnának is valamit. Valamit, ami az életről szól. S az amiről most beszélek sokkal inkább a mi életünkről szól, mint Hamvaséról.

Weiner Sennyey Tibor esszéje a Drót oldalán