Egy rabszolga nyilvános lefejezése kellemes szórakozást ígért a nyári egyhangúságban

a-király-elefántja

802-ben arab csapatok törnek be a Frank Birodalom nyugati határvidékére: városok és falvak, sőt kolostorok is áldozatul esnek a pusztításnak. A bagdadi kalifa azonban már belefáradt az állandó háborúskodásba, ezért úgy dönt, a béke jeleként nem mindennapi ajándékot küld Nagy Károlynak – egy elefántot.

A király elefántja letehetetlenül fordulatos kalandregény, amely a kora középkori Európa veszélyes világába kalauzolja el az olvasót. Izgalmas beszámoló egy Keletről Nyugatra tartó utazásról, amelynek tétje nem más, mint hogy két, alapjaiban különböző világ tud-e békében élni egymás mellett.

A General Press kiadónál megjelent 444 oldalas könyvből itt egy részletet olvashatsz, és ha tetszett, itt hozzájuthatsz egy példányhoz.

Ötödik fejezet

A kivégzés híre felpezsdítette a genovai unalmas napokat. Egy rabszolga nyilvános lefejezése kellemes szórakozást ígért a nyári egyhangúságban. Alighogy az első napsugarak bevilágították az utcákat, mindenki, akinek a napi teendői megengedték, a kikötő felé indult.

Egy csapat serdülő ifjú már a fakókék pirkadati fényben körbevette a vérpadot, amelyet a kövér Grifo barakkja előtt állítottak fel. Mint mindig, most is a gyerekek érkeztek meg elsőként, akiket hajtott a türelmetlenség, hogy jó helyet szerezzenek a felnőttek lábai előtt.

A fatuskó mellett ott kuporgott Thankmar, megkötözve és kiszolgáltatva a fiúk és lányok durva vicceinek. Még megelégedtek azzal, hogy Thankmar gúnynevét kiáltozták, és tudatták vele, hogy a fejét nemsokára a térde közé szoríthatja, és a saját fenekével nézhet farkasszemet. A szitkozódást azonban nemsokára kőzápor követi majd – először apróbbak, amelyek csak fájdalmat okoznak, azután jókora darabok, amelyek meg is sebesítik.

Thankmar emlékezett még rá, hogy régen ő is izgatottan állt az utcai csavargók között, amikor a falujában kivégeztek egy bűnözőt. Tekintete végigsiklott a koszos gyerekarcokon, amelyeken vérszomj keveredett az ártatlansággal. Egy nap majd, gondolta, közületek is a hóhérra vár valaki, és akkor eszébe jut majd ez a reggel.

Egy kő eltalálta a fejét, és felsértette az arcát. A tömeg diadalmasan felujjongott. Ez volt a kezdet, a kivégzést megelőző habozás véget ért. A második kő éppen csak elvétette a célt, a harmadik elől pedig Thankmar még időben elhajolt. Grifónak igyekeznie kell, ha még életben akarja találni az áldozatát, hogy lesújtson a bárddal.

A nap egyre magasabbra hágott az égen, és a növekvő hőségtől a kikötői negyedben dögszag terjengett. A város kigőzölgése, a gyerekarcokon tükröződő gonoszság és a kabócák otromba éneklése sértette Thankmar érzékeit. Micsoda szomorú vég egy olyan férfi számára, aki a nagy, tágas északról érkezett, gondolta, és az önsajnálat könnyeket csalt a szemébe. Lehajtotta a fejét.

Amikor újra felpillantott, a tér már zsúfolásig megtelt bámészkodókkal. Vállak és fejek értek össze, nagyjából háromszáz ember állta körül a halálraítéltet. Sokan bőrsapkával vagy nedves rongyokkal védekeztek a hőség ellen. Thankmar a muszlimok turbánjait is felismerte a tömegben, távolról fehér madárfészekhez hasonlítottak. A gyerekek kiabálását felváltotta a felnőttek első moraja. Grifo ugyan egy fajankó volt, de értette a mesterségét. Aznap reggel hatalmas nézősereg gyűlt össze a piacon. A kivégzés vélhetően olyan színjáték lesz, amelyről később sok anekdotát mesélnek majd a lebujokban. A kövér Grifo hevesen lecsapott, de nem tudta elválasztani a fejet a törzstől. Ezek a szászok szívósak, mint fán a kéreg.A fej már a sárban gurult, amikor a fickó felállt, és kézen állva elszaladt. A lábával meg tapsolt hozzá. Én magam láttam. Grifo magától az ördögtől veszi a rabszolgáit.

Thankmar megvetően elvigyorodott. A halál a kereskedő barátja. Mit számít egy rabszolga elvesztése, ha ezzel száz vevőt nyer?

Jobb felől mozgolódás támadt a tömegben. Grifo átfurakodott az emberek között. Meztelen felsőteste előtt egy hosszú nyelű, nevetségesen apró fejű baltát tartott. Sietősen szerezhette be ezt a kacatot, még a korhadt fát sem lehetett volna összeaprítani vele. Amikor a rabszolga-kereskedő odaért, Thankmar összerezzent. Hátrálni akart, de a bilincs szorosan a karóhoz szorította.

Grifo elhaladt a vérpad mellett, közben pedig olyan erővel vágta bele a fába a fejszét, hogy a karján megrengett a háj. A tömeg felnyögött a szörnyű színjátékra várakozva. A rabszolga-kereskedő odalépett az áldozatához, és kioldotta a köteleit. Mindkét kezével megragadta Thankmar dús hajfürtjeit, és felemelte a fiút a földről, mint egy túlérett szőlőszemet. Pár lépés után ott álltak a bárd és a tuskó előtt. Thankmar már lehajtotta a nyakát. Faforgácsok fúródtak a bőrébe, a szíve hevesen dobogott. A suhintásra várt, a hideg acélra, a forró fájdalomra.

De semmi sem történt.

Thankmar a forró homokban térdelt, és élvezte az életéből hátralévő idő folyását. Lassan patak lett belőle. Majd egy kis folyó. Grifo elengedte a fiú haját. Hangos kiáltások hallatszottak.

Thankmar felemelte a fejét, és a hóhérjára pillantott. Grifo izzadt pocakja még mindig ott tornyosult felette, a karja és a fejsze himbálózott. A rabszolga-kereskedő a távolba nézett a bámészkodók feje felett. Thankmar megpróbálta követni a tekintetét, de semmit sem látott a nézőseregtől. Csak az emberek hátát látta, mert mindenki egy pont felé fordult, amely rejtve maradt a térdelő Thankmar előtt. A tömegből sem látta mindenki. Aki elöl állt, hogy közelről lássa a kivégzést, most hirtelen a bámészkodók háta mögött találta magát. A tömeg ringott, mint a tavaszi búza.

A kiabálás suttogássá halkult, majd a suttogás újra kiáltássá és üvöltéssé erősödött. A kíváncsiság arra késztette Thankmart, hogy felálljon, és megnézze, micsoda szenzáció múlhatja felül az ő lefejezését. Azonban Grifo a lábával visszanyomta a vállát a bakra. Lassan elült a lárma.

– Grifo, a rabszolga-kereskedő! Micsoda meglepetés! – hallatszott egy hang a tömeg mögül. Thankmar azonnal felismerte. A vörös brokátruhát viselő idegen hangja volt. Látta, ahogy az emberek utat nyitnak, azután a vörös ruhás férfi kilépett a tömegből. Komoly arccal biccentve üdvözölte Grifót.

A rabszolga-kereskedő kiköpött maga elé.

– Már eleget ártott az üzletnek. Menjen innen az ördögeivel és démonaival együtt! Majd meglátja, miért neveznek vasökölnek. – Azzal meglengette a fejszét, és ügyetlenül a levegőbe csapott vele.

Az idegen rezzenéstelenül állt. Egy szellő belekapott az őszes hajába. Barna arcát frissen nyírt szakáll ezüstözte be.

– Ördögök és démonok? Ugyan már! Mitől fél? Amit pokolfajzatnak tart, az csak Isten egy hatalmas teremtménye. Ráadásul csodálatos állat. Nézze csak! – Azzal kitárt karral maga mögé mutatott, amerre több száz szempár bámult.

Thankmar nem tudta felemelni a fejét, mert Grifo lába a bakra szorította. Majd megfulladt a kíváncsiságtól. Szörny vagy Isten teremtménye – valami hatalmas állhat az emberek mögött. Csak pár lépésre lehetett, ő mégsem láthatta.

Elephantus africanus – szólalt meg a brokátot viselő férfi. – A világ legnagyobb és leghatalmasabb állata. Hárún al-Rasíd kalifa ajándéka bölcs uralkodónk, Carolus Magnus részére. Ön, Grifo, a császár első alattvalói közé tartozik, aki egy pillantást vethet erre a csodára.

Grifo összerezzent, amikor meghallotta ezt a nevet.

– Még ha a császár személyesen ülne is ennek az állatnak a hátán, akkor is… Ön megzavarta az üzletemet! Már másodszor. A szász legény kivégzésétől vevőket reméltem. Vevőket, érti? Nézzen csak körül! Amióta feltűnt ez az elefrancus, az emberek ügyet sem vetnek a rabszolgáimra.

Grifo hangja beharsogta az egész teret. Néhány bámészkodó rápillantott a válla felett. Az idegen Thankmarra nézett, és felsóhajtott.

– Jutalmat érdemelnek a fáradozásai, vasöklű Grifo. Még egy hajtót keresek az útra. Tizenöt solidust kínálok a szász fickóért. Ahogyan korábban.

Grifo arca elárulta, hogy az ajánlat sérti a büszkeségét, de hízelgett a kapzsiságának. Egy pillanatra csend támadt. Grifo lába előtt egy szalamandra kúszott át a forró homokban.

– Vagy megöli a fiút egyetlen néző nélkül, egy dénárt sem keres rajta, és még a holttestet is el kell tüntetnie.

Grifo mérlegelte az előnyöket és a hátrányokat. A lábánál tekergő hüllőre nézett, majd kettéhasította a fejszével.

– Rendben. Tizenöt solidus. Most azonnal. És nem akarom önt többet látni.

Az idegen férfi keze eltűnt a kabátja alatt, és pénzérméket vett elő. Leszámolta a pénzt, és Grifo lába elé, a porba dobta az ezüstöket.

– Rendben – szólalt meg ő is. – Most pedig levenné a szandálját a rabszolgámról?

Thankmar fejéről eltűnt a súly.

– Állj fel! – parancsolta sziszegve Grifo. A fiú nehézkesen feltápászkodott, a lábából kiszállt a vér, és elzsibbadt. A rossz lába fájt, de ez azt jelentette, hogy még él. Odasántikált az új gazdájához, és meghajolt előtte.

– Rendben – ismételte meg ő is teljesen feleslegesen, és mindjárt meg is bánta.

– A jövőben majd én eldöntöm, mi van rendben, és mi nincs, rabszolga! – Thankmar új gazdájának arca elvörösödött a haragtól. – Isaak vagyok Kölnből. Te pedig uramnak szólítasz majd, ahogyan az szokás. Ha elégedett leszek veled, akkor jó sorod lesz nálam. Ha ellenkezel, felkötlek a legközelebbi fára. Ez rajtad áll. Minden másban én döntök.

– Igen, uram – válaszolta Thankmar. – Uram, az én nevem Thankmar.

– A fazekas – egészítette ki Isaak. – Alig három napja kéretlenül bemutatkoztál. Úgy tűnik, jobb az emlékezetem, mint a tied. Három nap hosszú idő egy szász fajankó számára.

Thankmar elhatározta, hogy óvatosabb lesz. Az udvariasság Grifo táborában olyan volt, mint valami járvány, amelyet veréssel gyógyítottak. Isaak számára azonban annyira természetes volt, mint az evés és az ivás. Thankmar tehetetlennek érezte magát, lélekben is nyomoréknak.

Isaak minden további szó nélkül visszament a tömegbe. Egyetlen parancs sem hangzott el, még csak nem is intett Thankmarnak, hogy mit tegyen. Senki sem ellenőrizte, hogy a rabszolga követi-e az új urát. Ez a különös férfi bízott a becsületességében. A fiú csodálkozva sántikált utána.

– Várjon, uram! A lábam! – A kiáltásaira nem érkezett felelet. Átfurakodott a testek között, azt a rést kereste, amelyet a gazdája vágott a tömegben, a tekintete a férfi karmazsinvörös kabátját követte, és átverekedett a bámészkodókon. A genovaiakat még mindig lenyűgözte az állat, amely most két ember magasságában tornyosult Thankmar előtt.

Grifónak kétségkívül igaza volt: az ördög maga nézhet ki így. A teremtmény teste hatalmas volt. Thankmar még soha nem látott ekkora állatot. A világosszürke bőre elárulta a származását: egy őrült isten teremthette egy sziklából, azután életet lehelt belé. Erről mesélt a sok repedés és ránc is, amely az állat bőrét redőzte, és minden lélegzetvételkor felemelkedett, majd lesüllyedt, mint egy fújtató. Az eleven hegy súlyát négy oszlopszerű láb tartotta. Patája nem volt. Az állat végén egy vékony farok himbálózott. Az elején pedig – Thankmarnak el kellett fordulnia, hogy láthassa – a feje látszódott, amely még félelmetesebb volt, mint a teste. Jobbra és balra egy-egy hatalmas fület látott, amelyek olyan szélesek voltak, mint egy bunda, és az állat olykor megrázta őket. A pofája pedig szörnyen torz volt. Thankmar mindkét kezét a mellére szorította. Az elefánt fejéből két démoni szarv meredt előre, amelyek hosszan nyúltak előre a szája szögletéből. Közöttük egy hústömlő lógott, egy utálatos féregnyúlvány, amelynek a vége állandóan mozgott, a földet pásztázta, és összevissza tekergett. Maga az ördög! – gondolta Thankmar. Őrült egy teremtmény.

Csak az elefánt szeme volt más. Thankmar egy pillanatra mintha zavarodottságot és fájdalmat látott volna benne. A szász legény a homlokát ráncolta. Nem, csak a pokoli teremtmény vadsága sugárzik belőle. Semmi több.

Ekkor két ujj ragadta meg a fiú orrát, és elhúzta onnan. Isaak. A lenyűgöző látványtól Thankmar teljesen megfeledkezett magáról.

– Tessék. Ülj fel az öszvérre, és kövess! Azután felőlem álmodozhatsz tovább – morogta a gazdája egy fakó ló hátáról. Mögötte egy öszvér trappolt, amelynek megrakodott hátán helyet teremtettek egy embernek is.

Három kísérlet után Thankmarnak sikerült felülnie rá. Lenyűgözte a sorsa alakulása, de megrémült az óriási, szarvas állattól. Hálát adott az isteneknek, amiért megmentették a haláltól. Elszédült.

Isaak a nyeregben hátrafordult felé.

– Kilovagolunk Genovából. Maradj Abú’l ’Abbász mögött! – intett az elefánt felé. – Vagy kövesd a kísérőim fehér turbánját. Ő Khálid, az ott Szanad, ez pedig Hubais, az ő neve meg Marzúk. Tudsz lovagolni, igaz?

Thankmar némán bólintott. Csak ekkor vette észre a négy arab férfit a táncoló lovaikon. Ugyanazok a nevek, ugyanazok az arcok. Az előző éjszaka árnyékai visszatértek.

Új kísérőjüket megpillantva a muszlimok abbahagyták a beszélgetést. Arcukon meglepődés, vidámság és gyűlölet tükröződött. Isaak jelt adott az indulásra, és a legkülönösebb karaván, amelyet Genova valaha is látott, átvágott az embertömegen, és elhagyta a kikötőt.

A következő fejezethez lapozz egyet!