Esterházy Péter búcsúztatása Gannán
Írta: Domján Edit
A gannaiak azt mondják, még sosem volt annyi ember itt, még búcsúk idején sem, mint most. Dolgoztak egész héten, szépítették a falut, a Kerektemplomot. A gyászmisén is megjelentek, s éneklős feleleteikkel a falusi asszonyok mentették meg az istentisztelet liturgikus részét. Mert rajtuk kívül kevesen mertek vállalkozni éneklésre, recitáló válaszokra a közönség soraiból. Hogyan is mertek/mertünk volna? Egyrészt lekötötte figyelmünket a kiterjedt Esterházy család (sosem láttunk még ennyi grófi származékot), másrészt izgalommal lestük neves íróinkat, irodalmárainkat is. Az énekléstől persze azért is óvakodtunk, mert a pannonhalmi szerzetesek gregorián énekei és a misét bevezető szaxofonszóló (Dés László előadásában) arra intettek: itt minden zenei megnyilatkozás mögött Esterházy Péterhez méltó felkészültség, pontosság, munka, alázat és érzékenység van. „Szaxofonozz, majd!” – dedikálta utolsó könyvét Esterházy barátjának, Dés Lászlónak. És most hallgatta/hallgathatta a mélységet és magasságot bejáró, hirtelen elhaló dallamot. Igen, ilyen volt az életem – állapíthatta meg. Mert Esterházy Péter ott volt a maga temetésén. Nem csupán haló poraiban, egy kis fehér urnában, és egy könyöklős fényképen – kíváncsian figyelve, mi zajlik körülötte, hogyan is kezdődik valami új, amikor a ceruza vége az elejére él: végemben a kezdet. Mint a felolvasóestjein vagy az interjúiban, újra jelenlevőnek érezhettük bölcs derűjét, termékeny kíváncsiságát s a törekvést a körültekintő, pontos fogalmazásra. Csak már nem a saját előadásában élvezhettük leírásait, analíziseit. Várszegi Asztrik, a pannonhalmi főapát idézte meg azokat nagy szeretettel Esterházyt búcsúztató beszédében. Pl. az Egyszerű történet vessző száz oldal Márk-változatából az alábbi részleteket:
„A nagymama ritkán mosolyog. Fejéből nem indulnak sugarak. Ellenkezőleg, mintha elnyelte volna a fényt, a ráncai, azok nyelték el. Váratlanul jött, ment. Egyszer csak ott ül az ágyamnál, és Istenről beszél. Úgy, mintha a szomszédról mesélne. Vagy a süketnéma postásról, a Gerzson bácsiról. …Úgy tud mesélni az Istenről, hogy fölfoghatatlan lesz, hogy az Isten ne volna. Pláne, hogy az Isten meghalt volna. Hogy ennek nincs értelme. Azért mondtam a szomszédot és a postást, mert azok mindig vannak, látva látjuk. A nagymama történetei az Istenről – szóval volt bennük ez a biztonság, hogy ha már senki sincs, az Isten akkor is van.” (3.)
Esterházy halálhírét hallva – még júliusban – Kormos István fájdalmas verssorai jutottak eszembe:
Fehér virág kezedben szétporló liliomszál…/ szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll / eltűntél aki köztünk angyali zene voltál.
Úgy éreztem, hogy valami végleg elveszett, visszahozhatatlanul és végérvényesen. Most a temetésen, bár az oltáron ott figyelmeztettek a fehér liliomok, s a szertartást Esterházy porainak a családi kriptába helyezésével fejezték be, már azt éreztem, nincs értelme végleges veszteségről beszélni. Ahogy az Isten haláláról sincs értelme beszélni. Ha szükségünk van rá, megidézhetjük. Esterházy könyveit pedig újra és újra kézbe vehetjük, riportjait, felolvasóestjeit meghallgathatjuk vagy emlékezhetünk rájuk.
Nyugodjon békében, részvétem azoknak a sokaknak akik szerették.