Amikor a testvéri viszály magvait vetik…

ősi jános könyves kálmán rézbong

Ősi János szokatlan és sokszínű történelmi trilógiájának harmadik kötetéről ITT írtunk. Most beleolvashatsz a Rézbong Kiadónál megjelent regénybe:

Álmos herceg a gondolataiba merülve nézte maga mellett a díszes, üres királyi széket a fehérvári palota tróntermében. Kisgyermekkora óta királynak nevelték, most mégis a trón mellett kellett helyet foglalnia.

Apjára, Géza királyra alig emlékezett. Jelentéktelen, alacsony embernek képzelte. Valójában nem is ismerte, ötéves kora óta a nagybátyja, László gondoskodott róla és a testvéréről, Kálmánról.

Álmos büszke volt rá, hogy Lászlóra hasonlít, a legendás lovagra és nagy uralkodóra.

László volt az, aki évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy Álmos legyen a magyar trón örököse az elsőszülött, de púpos, alacsony termetű Kálmán helyett. Őt testi hibája miatt papnak szánták, persze főpapnak, legalább püspöknek.

Most mégis Kálmánra várt a királyi trón a tanácskozóasztal mellett a félhomályban.

A terem boltíves ablakai két öl magasan nyíltak, és színes vászonfüggöny fedte őket, amin alig jutott be fény. Némi világosságot a falakon körben elhelyezett fáklyák adtak, amelyeknek füstje vastagon szállt fel a mennyezet nélküli, megfeketedett zsindelytető alá.

Az asztal körül már minden tanácstag elfoglalta a helyét, csak az egyetlen dísztámlás szék várta még a gazdáját, a délelőtt megkoronázott királyt.

Az urak a koronázási ünnepségről beszélgettek. Elégedettnek látszottak. Púpos Kálmán trónra ültetése nem okozott botrányt. Persze, az esztergomi érsek és a nádor jól megválogatták, ki vehet részt a ceremónián.

Álmos bosszúsan idézte fel magában, hogy ő is egy ország uralkodója, Horvátországé. Vagyis inkább csak volt. A horvátok ugyanis föllázadtak ellene Svacsics Péter zsupán vezetésével.

Élete utolsó két évében László király már nem tudott segíteni trónjáért küzdő unokaöccsének, és Álmos maroknyi serege lassan kiszorult a horvát területekről. Itthon, Magyarországon sem adta meg neki senki a királynak kijáró tiszteletet, mindenki csupán hercegnek tekintette. Mintha a horvát hódítás csak egy hóbort vagy kaland lett volna. A magyar nemzetségfők és ispánok nem fájlalták, hogy László nagy hódítása öt év alatt mindenestül elveszett.

Álmos végiggondolta a magyar trón betöltésének közel egy évig elhúzódó dicstelen történetét, és úgy érezte, nem bánja, hogy alulmaradt a viszályban. Felháborította, hogy az urak, köztük László lovagjai, elárulták és félreállították. De a horvát kudarc után nem akart a magyar trónért is hitvány árulók és lázadók ellen harcolni. A korona helyett a nagyhercegi rangot és a vele járó hatalmas birtokokat ígérték neki a főurak. Ő pedig keserű szájízzel, de elfogadta az ajánlatot.

Álmos töprengését bátyja megjelenése szakította félbe. Kálmán király utolsóként lépett be a tanácsterembe. Már nem viselte az aranyhímzéses, bizánci palástot, amiben délelőtt látták a koronázási ünnepségen. Megint egyszerű, barna kaftán volt rajta, mint egy gabonakereskedőn.

A tanácstagok felálltak, és megvárták, amíg az uralkodó helyet foglal, aztán lassan, körülményesen visszaültek ők is dísztelen székeikre.

A király nagytanácsának az ország minden főpapja és ispánja tagja volt, több mint ötven ember. Ezt illett összehívni ünnepi alkalmakkor és nagy horderejű döntések előtt. Kálmán uralkodása első tanácskozására mégis csupán hat nagyurat invitált meg: Álmos herceget, Péter nádort, Szerafin esztergomi és Fábián kalocsai érseket, valamint Sima fia Márk és Ugra ispánokat. Ennél is meghökkentőbb volt, hogy helyet kapott a tanácskozó asztalnál Kálmán káplánja, az alázatos képű, örökké hajbókoló Lőrinc is.

A király az asztal fölé görnyedt, púpos háta egyujjnyival a nyaka fölé magasodott. Fejét élesen fel kellett emelnie, hogy a tanácsurak arcába nézhessen. Elhanyagolt szakálla csomókban csüngött le. Mélyen ülő, barna szeme alig látszott a félhomályban.

Kálmán a magasba emelte tekintetét, s halkan imádkozni kezdett. A tanácsurak utánamondták a latin szavakat.

A király az imát követően néhány pillanatra lehunyta a szemét, aztán hátrafeszítette a vállát, mintha ki akarná egyenesíteni a hátát. Ettől azonban csak még természetellenesebb lett a testtartása. A mellette ülő Álmos herceg két fejjel magasodott fölé.

– Megerősítem tisztségében országunk nádorát, Pétert – vágott a király minden előkészítés nélkül mondandójának kellős közepébe. Az urak felkapták a fejüket harsány hangjára, vagy még inkább arra, hogy a fő tisztségviselők sorát nem a nagyherceggel kezdte. – Megerősítem tisztségükben az érsekeket, püspököket és a jelen lévő ispánokat is.

Kálmán mély lélegzetet vett, és kissé halkabban folytatta.

– Testvéremet, Álmost beiktatom országunk nagyhercegségébe, továbbá hűbéresemként meghagyom Horvátország trónján.

Az utolsó kijelentés nem volt több üres szólamnál, hiszen Kálmán király Horvátország egy talpalatnyi földje fölött sem rendelkezett, ugyanúgy, ahogy Álmos nagyherceg sem.

A nádor és a két ispán felálltak, a király székéhez mentek, letérdeltek, és elmondták a hűbéri esküt. Ugyanígy tett utánuk Álmos is, vonakodás nélkül. A két idős érsek azonban állva maradt a király előtt. Főpapi áldást hintettek a fiatal uralkodóra, és állva nyújtották felé két kezüket az eskütételhez.

– Az első cél, amit országunk és népünk elé tűzünk, és amihez Isten támogatását kérjük: Horvátország visszafoglalása öcsénk, Álmos nagyherceg számára – jelentette ki Kálmán, miután az érsekek visszatértek a helyükre.

Ebben nem volt semmi meglepő. A tanácsurak helyeslően bólogattak.

– És mivel az ékköves gyűrű se ér sokat az ékkő nélkül, Horvátország visszahódítása után elfoglaljuk Dalmáciát is.

Erre már felkapták a fejüket a tanácstagok. A legtöbben azt gondolták az országban, hogy az első hódítás azért fulladt kudarcba, mert László király a horvát területeken kívül megszállt egy-két dalmát várost is a tengerparton, ez pedig rögtön kiváltotta Bizánc és Velence nemtetszését. A bizánciak felbérelték a magyarok ellen a dél-itáliai normannokat, a ravasz velenceiek pedig pénzzel és ígéretekkel segítették elő a horvátok lázadását.

– Dalmácia valóban drága ékkő – szólalt meg elsőként a nádor. – Azonban bizánci sasok, velencei oroszlánok és normann ördögök őrzik.

– A szentatya sem helyeselte annak idején, hogy László király megszállta a dalmáciai Tengerfehérvárt – emlékeztetett a kalocsai érsek.

– Nagyuram, tudod, hogy én horvát születésű vagyok – kezdte Ugra ispán. – Gyerekkoromban, sőt néhány évig még azután is Kninben, a horvátok királyi városában éltem. A családomnak és minden nemes horvát családnak az volt a véleménye, hogy a dalmát városoktól adót kell kicsikarni a békéért cserébe. De elfoglalni nem szabad őket, mert aki a hegyek felől érkezik hódító szándékkal Dalmáciába, annak vízzé válik a talpa alatt a homok, és elnyeli a tenger.

– Babona! – vágta rá indulatosan Kálmán, mert ki nem állhatta a minden valószínűséget nélkülöző, ostoba hiedelmeket.

– Az nem mese, hogy Velence foggal-körömmel védi az érdekeit Dalmáciában – mondta Álmos nagyherceg fásult hangon. – Bizánc pedig úgy viselkedik, mintha még mindig Velence hűbérura lenne. Mindenesetre Dalmáciát illetően jelenleg egybeesnek az érdekeik. Ám a bizánci sas szárnyaszegett, a velencei oroszlán pedig beteg. A karmai kicsorbultak, a fogai kihullottak.

Néhány pillanatig csend ülte meg a termet Álmos talányos szavai nyomán.

***

Ősi JánosA Lovagkirály öröksége (Könyves Kálmán regénye) – Rézbong kiadó, 2016 – illusztrálta P. Szathmáry István – 282 oldal, kemény táblás kötés – ISBN 978-615-5475-13-9