Ortutay Gyula cserben hagyta Radnóti Miklóst?

az irodalom személyessége

Miért gyűlölte Radnóti Miklós özvegye Ortutay Gyulát? Vajon Móra Ferenc értette Juhász Gyula verseit? Bíró-Balogh Tamás új könyve az irodalom személyes vonatkozásairól szól.

Veszedelmes színész. Ezt írja a Radnóti Miklós temetésén elcsukló hangon beszélő Ortutay Gyuláról Radnótiné a naplójában. Haragudott rá, mert szerinte a néprajztudós, későbbi miniszter, egykori férjének jó barátja 1944-ben nem érezte, vagy nem akarta átérezni, milyen nagy bajban van Radnóti. Csakis saját maga, családja biztonsága érdekelte. Ortutay képes volt a baráti társaságban is sírva elpanaszolni, hogy felesége újszülött kislányukkal együtt eltűnt, miközben – mint utóbb kiderült – tudott arról, hol rejtőznek a szerettei. A közeli barátok megtévesztése táplálta Radnótiné ellenszenvét. Mit lehet erre mondani?

Megérti az özvegy elfogultságát, de Ortutayt sem rója meg Bíró-Balogh Tamás, aki Az irodalom személyessége című, most megjelent kötetében ismerteti a családbújtatás regényes körülményeit. A szegedi irodalomtörténész az olvasóra bízza az ítélkezést – és ehhez krimibe illő adalékkal szolgál. Ismertet egy levelet, amelyet Ortutay Gyula nagykanizsai névrokonához írt a vész idején. Ebben az áll, hogy felesége útnak indult a levél címzettjéhez. Ez nem volt igaz: az asszony és a kislány Szegeden, Bálint Sándor jóvoltából, hamis papírokkal rejtőzött. Ortutay számolt azzal, hogy leveleit felbontják az illetéktelen illetékesek. Így akarta félrevezetni a hatóságot.

Ortutay Gyula összetett személyiség volt, életműve is sokszínű, életrajza pedig, benne a politikai szerepvállalásával – kiváltképp naplóinak ismeretében – még megírásra vár

– állapítja meg Bíró-Balogh, akinek munkája ilyen érdekes eseteket, különös emberi és írói helyzeteket feldolgozó tanulmányokat közöl.

Egy alkotó esetében természetesen mégiscsak maga az alkotás a legfontosabb dokumentum

– szögezi le a fülszöveg – de akkor miért lehet érdekes az összes többi nyom, amit az író, költő maga után hagy? Ezek egy része segít jobban megismerni a műveket, fölvillantja a határt őszinteség és manír között. A többi meg talán tényleg nem tartozik az olvasóra. Szelektálni kell, biztos ízléssel. Bíró-Baloghnak nem ez az első ilyen merész vállalkozása: a Mint aki a sínek közé esett című 2014-es Kosztolányi-könyvén, amely a szélsőjobboldali lapban publikáló íróról szól, páran fölszisszentek.

Az irodalomtörténeti munka olyan zavart kelt az életműben, hogy az életrajzot fontosnak tartó, de a szerző világnézeti kitérőire kevésbé nyitott olvasók egy életre megutálhatják Kosztolányit.

– állapította meg az Irodalmi Jelen kritikusa, Boldog Zoltán. Szerinte ezen a veszélyen az sem enyhít, hogy Bíró-Balogh „az ország egyik legkövethetőbb, szinte regényesen fogalmazó irodalomtörténésze”. Az irodalom személyessége című könyvben az látszik, Bíró-Balogh kutató kedve, lendülete egy ambiciózus rendőrnyomozóé. Minden addigi tényt megismer, rendszerben lát, de nem éri be azzal, amit előtte megtaláltak. Szívósan keres tovább, és rendszerint szerencséje is van. A hatóságokat félrevezető Ortutay-levélhez hozzájutni, vagy megtalálni a szegedi Somogyi-könyvtár Radnóti-kötetében a költő „palackpostáját” az utókornak, nem mindennapi mázli. Ám a kínosabb életrajzi momentumokat is tapintattal, tárgyilagosan írja meg, és nem követeli, csak javasolja: ne ítélj, hogy ne ítéltess, kedves olvasó!

Máshogyan nem is lehetne közelíteni például Juhász Gyulához, a pályakezdő szegedi költőhöz, aki 1908-ban, azok után, hogy nem vették fel a Dugonics Társaságba, ilyen cikkre ragadtatta magát:

A Dugonics Társaság irodalompártoló és megértő közönségének tömör falanxában mindig szerényen meghúzódik egy kisebbség, aki aludni és melegedni jár a szegedi doge-palotába. Kiválasztanak egy csendes, biztos és, amennyire lehet, árnyas zugot, és (…) melegen és boldogan szunnyadoznak. Néha fölriadnak a nagy csendre, és ilyenkor lelkesülten tapsolni kezdenek. Belátván tévedésüket, és érezvén, hogy megint megelőzték korukat, ismét álomba szenderülnek.

Aztán Juhász mégis nagyon szeretné, ha fölvennék, továbbá sógorán keresztül várja, hogy a távoli Szakolcáról, ahol tanárkodik, a miniszter visszahelyezze Szegedre… Protekció.

A nyomok néha csak közvetett bizonyítékok, mégis lehet következtetni belőlük. Például a Juhász társaságbéli fölvételéről tudósító Szegedi Napló-cikk hőfokából arra, hogy Móra Ferenc nem lehetett nagyon elolvadva Gyula költészetétől. Ami nem csoda, Móra maga is írt verseket, de költőként a népi hagyományok folytatója volt, ez az iskola – Szabolcska Mihályé, Pósa Lajosé – pedig szemben állt a holnaposok modernségével. Azért, hogy teljes legyen a kép, Bíró-Balogh idézi Juhásztól egy szeretetteljes, szemlátomást őszinte véleményt Móra verseiről: ilyen viszonyban volt egymással a magyar irodalom két fontos, Szegedhez kötődő szerzője.

A könyv fontos adalékokkal szolgál ahhoz a diskurzushoz is, amely Szeged helyét, szerepét firtatja az irodalomban.

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a lokalitás nem esztétikai mértékegység, és a lakcímkártya nem minőségjelző lakmuszpapír: attól, hogy valami szegedi, még nem lesz jó

– szól oda a szerző, Szegeden nagyon is lehet tudni, kiknek, miféle mentalitásnak. Azt viszont igenis érdemes vizsgálni szerinte, ki mit, milyen élményeket kapott a várostól, az itt megismert emberektől. Mert tény, hogy például Radnóti Miklós nem szívesen jött Szegedre tanulni, minden Budapesthez kötötte, és mihelyt lediplomázott, el is hagyta a várost. Ám itt ismerte meg a művészeti kollégium közösségét, költészetére, világlátására ez az élmény nagyon fontos hatással volt.
*
Bíró-Balogh Tamás Az irodalom személyessége című kötetét június 11-én, szombaton 18 órakor mutatják be a Tiszatáj folyóirat szerkesztőségében (Szeged, Roosevelt tér 11.) A szerzővel Ilia Mihály beszélget.