Az ember kötél, amelyet az állat és a logikus lény között feszítettek ki

wittgenstein1-big

Peter Sloterdijk: Wittgenstein

Fordította: Romhányi Török Gábor

Forrás: Peter Sloterdijk: Philosophische Temperamente, 2009., Wittgenstein, 125-l30. o.

Alig fél évszázaddal a filozófus halála után Ludwig Wittgenstein neve – amint Martin Heideggeré ugyancsak – a XX. század mítoszai közé tartozik. Ha Vico különbségtétele a civil és a szerzetesi filozófia között a Francia Forradalom óta érvénytelen is, hajlamosak vagyunk e különbséget Wittgenstein kedvéért még egyszer reaktiválni. Hogyan lehetne másképp értelmezni a Wittgenstein jelenség újjáéledését a politikai filozófiák és a harcos illúziók közepette, mint egy világtól való eltávolodás remeteszerű habitusa gondolkodásmódjának ismételt fölbukkanását? Mindehhez járul Wittgenstein még mindig messzire világító műve, amint életének nyers, spártai tekintélyéhez járul a polgári kultúra morális centrumában található szerzetesi momentum váratlan visszatérése. Ő mindenki másnál jobban bizonyítja egy intellektuális elit elkülönülését a középszerű állapotok totalitásától.

Az ember olyasmi csupán, amit le kell küzdeni: ez a meggyőződés a bécsi értelmiség kiválasztottainak birtoka volt az Első Világháború előtt és nem csupán ennek nietzscheista vagy életfilozófiai alakjában: érvényesítette önmagát egy polgári szentségkultusz formáiban is, amelynek középpontjában a művészi és filozófiai szellem ingadozott. E szellem feladata volt, hogy megváltást hozzon az ambivalencia és a középszerűség világában; rá hárult a feladat, hogy utat mutasson egy emelkedett lelkű, igényes ifjúságnak a szégyenletes közönségesség megalázó lapályától a fennkölt elhívatottság ormai felé. E szellem kötelességszerűen grandiózus volt, önmaga leküzdése elemi követelmény erejével lépett fel a létezés egész területén. A fiatal Wittgensteinnek mindez a következőt jelentette: az ember kötél, amelyet az állat és a logikus lény között feszítettek ki.

Wittgenstein élet- és gondolkodás története olyan intellektus vértanúsága, aki egy világban és annak peremén igyekszi megmagyarázni önmagát. Amit a filozófus környezete észlelt ennek az embernek a szigorából és zaklatott kisugárzásából, nem volt egyéb egy ember magasfeszültségénél, aki rászorult arra, hogy állandó feszült figyelemmel összpontosítson rendező elveire, ha nem akarja elveszíteni eszét. A lét határvidékén bolyongó emberként a filozófusnak soha sem kisebb a feladata, mint a világ egészével blokként foglalkozni, még akkor is, ha egy szó pontos használatát egy mondatban gondolja el. Nyomasztó előérzete szerint két mondat közötti résben a világ, minden rendjével együtt, veszendőbe mehet. A gondolkodás számára nem egyéb, mint navigálás a formális világosság szigetei között, amelyek sötét szörnyek tengerén elszórtan találhatók. Wittgenstein valójában az a gondolkodó, aki elkülönült mondatokból álló művet hagyott hátra. Hallatlan pontossági igénye tehette őt az inkoherencia vértanújává. Fájdalmasan ébredt tudatára, hogy afféle Lord Chandos – neurózisban dolgozik, a képesség azon zavarában, amely miatt lehetetlen szavakban világ-összefüggéseket meghatározni és ezek összefüggésében hinni. Wittgenstein egész életében kudarcot vallott azzal a kihívással szemben, hogy igazi „szöveget” alkosson a folyékony beszéd értelmében. Minden más, előtte járó gondolkodónál határozottabban érezte a konjunkciók vagy a mondatokat összekapcsoló elemek nehézségeit és soha semmiféle probléma nem érintette mélyebben, mint a lehetetlenség, hogy a tények leírásáról etikai mondatokra térjen át. Jegyzeteinek sokasága egy túlzottan is világos habozás emlékműve, a bizonytalankodásé, hogy miképp lehet világot alkotni összefüggő szövegben. Írásai radikális modernségükben bizonyítják az analógia semmisségét a kerek kozmosz és a folyékony próza között. De éppen azért, mivel Wittgenstein nem volt már hagyományos stílusú rendszer – és totalitás filozófiát alkotó filozófus, így szinte arra hivatott, hogy a lokális életviszonyok szövevényes hálózatát és szabályait megvilágítsa. A nevéhez fűződő nyelvi játékok elmélete nem véletlenül lett a modern és kései modern pluralizmus egyik leghatásosabb argumentuma.

Ha ma tekintünk vissza a Wittgenstein recepció hullámaira, akkor e bécsi eredetű tudós jelentőségéről, amely villámként csapott a brit tudományos világba, legkevesebb elmondhatjuk a következőt: beoltotta az angol-amerikai világot az ontológiai különbség őrületével azzal, hogy föltétlen kritikai empirikusként csodálkozásra késztetett mindenkit kijelentésével: nem az a kérdés, milyen a világ, hanem az, hogy van. Ugyanakkor megfertőzte a kontinentális filozófiát egy új, precíziós stílus gondolatával, amely az analitikus iskolában dús virágzásnak indult. A látszat szerint a két párt közben leküzdötte az immunreakciók első fázisát.  Allan Janik és Steven Toulmin Wittgenstein’s Vienna című klasszikus munkája óta a váltókat látszólag kedvezően állították át a varázserejű magányos tudós ösztönzésének megfelelően. Ki merészelne most már Wittgensteinre hivatkozni a különleges profi gondolkodók fővédnökeként? Ki merné őt még mindig a nyugati gondolkodás kultúrájának pozitivista lerombolójaként leleplezni? A reakciós torzítások lecsengése után olyan gondolkodó profilja bukkan napvilágra, aki minden kétséget kizáróan a jövő értelmiségének egyik szponzora lesz. Wittgenstein intenzitása még logikai szigorában és emberi egyoldalúságaiban is tartogat az utókornak beláthatatlanul fontos ajándékot. Mindenki tudja ezt, aki őutána ébredt gondolkodásra, döbbent rá az etikai kérdések nehézségére. Ha valaha meg lehetne írni egy érvényes etikán belül a mártír gondolkodók vagy hitvallást tevők történetének kritikáját, akkor ennek nagyon fontos fejezetét, Wittgensteinnek, az embernek kellene szentelni. Ő az életükben üldözöttek, megkínzottak közé tartozik, akik mindenki másnál jobban tudják, mit jelent nagy nyomás alatt is tisztességesnek maradni. Mind ismert, mind pedig elhallgatott művéhez tartozik az a csodálatra méltó önuralom, amellyel önmagát és tulajdon „csodálatos életét” elviselte.