A szív szándéka és a nyelv szándéka
Írta: Domján Edit
Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben. Mevlut Karataş bozaárus élete, kalandjai és képzelődései, barátainak története, valamint az isztambuli élet 1969-2012 között, ahogy azt sokan mások látták. Ford. Tasnádi Edit. Helikon, 2016. 546 old. 4000 Ft, itt 3199 Ft
Orhan Pamuk (1952-) Nobel-díjas török író – klasszikusnak tűnő – új regényével meséhez, életmeséhez ülteti le olvasóit. S meglepő módon nem csupán őket, hanem a regény szereplőit is – a főhős, Mevlut Karataş kivételével szinte minden fontos regényalakot. Ám ezek „a rendhagyó olvasók” nem érik be értő befogadással. Lépten-nyomon beleszólnak az elbeszélésbe, helyesbítenek, pontosítanak, megjegyzéseket fűznek az E/3. személyű narrációhoz, és érvényesíteni kívánják a saját nézőpontjukat. Az első kissé kotnyeles közbeszóló, Abdurrahman Efendi már akkor szóra nyitja a száját, mikor a faluja nevét épp csak megemlíti az elbeszélő. Ő később is többnyire fecseg, de bölcsen fecseg (beszéde kiválóan jellemzi őt magát és a falusi közvéleményt), ám van, hogy a mellékszereplők mondanak el lényeges történetrészeket, olyanokat, amelyekről az elbeszélő nem tudhat. A narrátor ugyanis a főhős, Mevlut szemszögéből beszéli el egy nagycsalád Isztambulba kerülő tagjainak hol párhuzamosan, hol kontrasztosan alakuló élettörténetét, s vele együtt Isztambul fél évszázados történetét. De Mevlut például tíz éven át igen keveset tudhat kurd barátjának, Ferhatnak és Mevlut első szerelmének, Samihának a közös életéről, ill. jó ideig nem tud unokatestvérének, Süleymannak a cselfogásáról és intrikáiról. Az előbbiekről maga Ferhat és Samiha, az utóbbiakról részben Süleyman számol be. Ez utóbbi például így leplezi le magát az olvasók előtt:
Szerintetek mikor vette észre Mevlut, hogy nem a szép Samihát (akivel egymásra pillantottak a bátyám lakodalmán), hanem a nem olyan szép nővérét, Rayihát szöktette el? (197.)
A szereplői kommentek a regény lineáris időrendű főszövegében (azaz a 3-5. részben) fordulnak elő, s roppant elevenné, egyúttal családiasan meghitté teszik az elbeszélő amúgy is személyes hangú narrációját. (A megjegyzéseket a hozzászólók neve, a narrátori szövegeket pedig egy bozaárus ikonja jelzi.) A kommentek, kiegészítések hitelesítik is a történetet, márpedig e regényben Pamuknak bevallott célja a valósághűség. Így beszél erről a lányszöktetést tárgyaló első részben:
…ebben a teljes mértékben valóságra támaszkodó könyvben soha nem fogok eltúlozni semmit, és megelégszem annyival, hogy az amúgy már elmúlt furcsa eseményeket könnyebben olvasható módon sorakoztassam fel olvasóim számára. (11.)
Mondanom sem kell, hogy Pamuk a mondat második felében tett ígéretét azonmód megszegi, és (felforgatva az időrendet) két izgalmas eseményt dob a könyv élére Mevlut felnőttkorából (feleségszerzését, ill. 12 évvel később bekövetkező kirablását), hogy ezután térjen csak át az olvasóbarát időrendre, s számoljon be az előzményekről (a gyermek- és ifjúkor történéseiről), ill. a későbbi fejleményekről. Kétségkívül érdekfeszítőbb így a regény, titkai sokáig feszültségben tartják az olvasót, s mire fény derül a talányokra, az olvasó beleveszett a regény világába, megszerette hőseit, és szeretne minél tovább időzni az idegen, mégis rokon életekben.
Valószínűleg Pamuk nemcsak a szerkesztésre vonatkozó ígéretét tartotta be felemás módon, hanem a valóság ábrázolására tett fogadalmát is. A főhős lebegő, a földtől kissé elemelt figurája és a történetalakítás meglepő fordulatai arra figyelmeztetnek, hogy a fantázia ugyanolyan mértékben alakíthatta a regény világát, mint a szerző ismeretei, hétköznapi és történelmi tapasztalatai. Persze az utóbbiak relevanciája sem kérdőjelezhető meg, ezt feltűnő módon jelzi a regényt záró történelmi kronológia. Pamuk Törökország történelmi eseményei közé helyezi Mevlut családjának történéseit, hasonlóan ahhoz, ahogy (nagyregényhez illően) a műben magában is széles társadalmi, gazdasági és politikai hátteret fest. Török katonai puccsok, görögök, kurdok, aleviták, baloldaliak üldözése, politikai gyilkosságok, legális vállalatok és maffiacsoportok csalásai, ingatlan bizniszei közepette zajlik a Karataşoknak, Aktaşoknak meg a kurd Ferhatnak az élete. A nem török olvasók észrevétlenül ismerik meg Törökország utolsó öt évtizedét, hagyomány és modernitás ütközését a megapolisszá fejlődő Isztambulban. A Pamuk számára oly kedves várost az állandó változás jellemzi: változik az utcák, városnegyedek külső képe (az épületeket felhúzzák, lebontják, helyükre magasabbakat emelnek), változik a népesség összetétele, az életforma, az erkölcs, a megélhetést nyújtó mesterségek köre. Mevlut apja, nagybátyja még utcai joghurt- és bozaárusnak jöttek fel anatóliai falujukból, aztán megjelent az üzletekben az üveges joghurt, később a boza is, s az utcai árusok megélhetése bizonytalanná vált. Mevlut unokatestvérei építkezési vállalkozók lettek, meggazdagodtak, csak Mevlut tartott ki az éjszakai bozaárusítás, no meg a szegénység mellett, igaz, neki a becsületével nem kellett megalkudnia. A bozázás mellett nappal még piláfot vagy fagylaltot árult, utóbb büfét vezetett, ám az éjszakai gyaloglásokról nem mondott le. Nemcsak azért, mert kiáltása– Boo-zaa! –meghatotta a városlakókat, s szívüket nosztalgiával és jósággal töltötte el,
a végtelen régi időknek” (161.) nyitotta meg, hanem azért is, mert „este a bozával az utcákat járva, a város árnyékai között felfedezte az önmagában lévő világot.
És szerencsés esetben „az utcákat és a fejében lévő világot már egyetlen egésznek érezte” (338). Mert egyébként a bozás is küzdött a modern idők kínjaival: a magánnyal, a kiüresedéssel és a szorongással, hogy önmaga számára is idegen lesz. Mindezt Mevlut úgy fejezte ki: „valami furcsaság van a fejemben”. Általában akkor lepte meg a furcsaság, ha a tulajdon jó szándéka, a dolgokhoz, a munkához, az emberekhez való jó hozzáállása szenvedett csorbát.
Mivel a Furcsaság a fejemben szerelmek és házasságok regénye is, óhatatlanul szembesít bennünket az iszlám nőket sújtó szerepelvárásokkal. A regényben központi szerepet betöltő három lánytestvér – Vediha, Rayiha, Samiha – alkatuk és férjük elvárásai alapján különböző feleségszerepeket töltenek be. A legidősebbnek, Vedihának van a legnehezebb dolga: egyedül nem hagyhatja el a házat, s egész életében a családtagjai kiszolgálására kényszerül. Az utcán kendőt kell viselnie, otthon férfiütleget elszenvednie. A regény fájdalmas „panaszáriája” a gépiesen ismétlődő, s ettől mulatságossá váló „Jól van ez így?” végszavakkal tőle hangzik fel (430-432). Samiha, a legkisebb lány gyermekségétől fogva a legönállóbb, ő modern lány, nem tűri, hogy a férje parancsoljon neki, önálló munkát vállal, majd elhagyja a férjét. Rayiha középúton jár: férjének okos, figyelmes és mértékkel alkalmazkodó társa, akinek kezére és szívére egy férfi akár az egész életét rábízhatja.
Az idők változását jelzi, hogy a hagyományos gondolkodású férfiak is jobban vágynak a modern nőkre, mint a fejkendősekre, csak épp képtelenek meghódítani az ilyen nőket. Viselkedésüket a modern lányok agresszívnak, sértőnek érzik, mert a török férfiak tradicionálisan az erő, a fölény nyelvét beszélik, a parancsolást érzik természetesnek, s az érzéseiket szégyellik vagy nem tudják kifejezni. A nők jobban megbecsülik azokat a férfiakat, akik a szív szándékát egyeztetni képesek a nyelv szándékával. Ilyen Mevlut, aki háromévi szerelmi levelezés során népdalokból, levelestárakból sajátította el a nők iránti tisztelet és csodálat nyelvét. Mevlut tapintatos, figyelmes volt, és azt is tudta:
a nemiség olyan csoda, amely csak a várakozás révén valósul meg (92).
Orhan Pamuk olyan író, aki – akárcsak hőse – a szív és a nyelv szándékát egyeztetni képes: adekvátan képes kifejezni mindazt a tudást, tapasztalatot és humánus érzést, amit modernitás és hagyomány vitájában az iszlám világban elsajátított. Megbecsüli az iszlám hagyományos értékeit, leginkább a bölcs, türelmes, jó szándékú hozzáállást a világ dolgaihoz, de elveti mindazt, ami erőszakra, hatalmaskodásra sarkall, legyenek ennek áldozatai akár a nők, akár a szegények, akár más nemzethez tartozók. S ugyanígy gondolkodik a modernitás jelenségeiről.
