Nyomozás a szegedi boszorkányperek után

darvasi-taligás

Bécs, 1728. Egy Taligás nevű ember járja Európa országútjait, és éppen a Gnómok házához érkezik. Nem lehet tudni, honnan jött, merre tart, csak azt, hogy úton van: szavakkal és könyvekkel kereskedik, szaval és fél. Bécsben Wolzbein titkos tanácsostól rejtélyes küldetést kap: egy süketnémának tűnő fiút kell magával vinnie Szeged feszültségekkel terhes városába. A hosszú úton elkíséri őt Barbara Strozzi, az üvegbe zárt gnóm is.

Darvasi László legújabb regénye A könnymutatványosok legendája és a Virágzabálók testvérdarabja. A Taligás krimibe illő nyomozás a szegedi boszorkányperekről, ugyanakkor mágikus realista utazás az emberi lélek kiismerhetetlen tájain. Megrázó és megejtő látomás a szorongásról és a szenvedélyről.

A Magvető Kiadónál az Ünnepi Könyvhétre megjelenő, 336 oldalas, Taligás című regényből itt egy részletet olvashatsz. Ha hazavinnéd olvasgatni, itt rendelhetsz belőle.

Még mielőtt elmennénk Pestről, fölkutatom a ladikost, aki a túlpartra
szállított át néhány napja. Előadom neki, mi az elhatározásom,
kétszer mondom el, az első után csak hitetlenkedik. Keressen
nekem egy embert, egy megbízható embert, aki fölvisz napnyugta
után a hegyre, fölvezet, egyenesen a Blocksbergre. Mosolyog,
mint az olyan hencegő, aki azt állítja, felhőt is baszott már. Olyan
megbízható, jól megnyomja ezt a szót, megbízható ember, aki napnyugta
után visz oda valaki ostobát, nincsen. Nincsen olyan kíséret.
Ugyanis nagymértékű kockázat van. Ha magányosan sétál föl
az illető arra a hegyre, egyáltalán nincsen arra biztosíték, hogy leér.
Ha kísérettel merészkedik föl, az sem biztos, hogy fölér. Az ott
nem pokol, csak mások az élet törvényei. És a szabályokat mi határozza
meg? A pénz? Nem, nem a pénz. Hanem a szerencse, amit
sorsnak mondanak egyesek.
Megülök egy kicsit a ladik szélén, gondolkodom, fölugrik, locs-
csan a lábam mellett a hal.
Mégis kellene egy ember, szólok végül.
Jól van, lesz, ha annyira akarja, Taligás.
Odaadom a ladikosnak a vászonzacskót, csörög benne néhány
testesebb garas. Int, mehetek, a többit intézi. Utánam kiált, a lakhelyemet
kérdi.
Nem kell csalódnom, aznap délután valóban érkezik a fickó, megveri
a fogadó ajtaját, a nevemet kiabálja, őt úgy hívják, hogy Nevenincs
Kelemen. Hatalmas, átfúrt fog lóg a nyakában, vadállat foga.
Nevenincs Kelemennek hívnak, uram.
Tudod, mit akarok?
Tudom, uram.
Ne uramozz, mondj csak Taligást.
Jól van, Taligás. Miért vagy te Taligás?
Fölvezetem a szobámba, könnyen lépked utánam, fütyörészik,
bármikor a hátamba döfné a tőrt. Leültetem, nézem a hatalmas
fogat a nyakában. Tigrisfog, vagy valami ilyesmi. Bort teszek elé,
koccintunk. Rossz a nézése, ferde a szája, amiből csak romlott szó
jöhet. Sokat bánthatták, mégis sikerült életben maradnia és fölnőnie.
A bal halántéka fölött vágás, igen mély, túlélte. Újra töltök neki.
Az egyik kisujja hiányzik, lassan körözget a csonkkal, a szeme
csillog, nagyon figyel. Iszunk. Julius nem törődik vele, ül a vackában,
ingatja a fejét lassan, megfontoltan. Barbara csodálkozva bámulja
ezt a Kelement, nem érti, hogy került ide. Ijedt is, kíváncsi is.
Ez meg mi?, kérdezi Kelemen, és szagolgatni kezdi az üveget.
Ő Barbara, mondom. Énekes. Zeneszerző. Szerelmes.
Ez a vakarcs szerelmes?
Igen, mondom, de még milyen szerelmes.
És kibe szerelmes?
Néha belém, mondom.
Kelemen föláll, ropogtatja a csontjait, hogy indulni kellene. Jól
van, de előbb még Juliushoz hajolok, suttogok az arcába, elmegyünk
kicsit, Julius, de te ne jöjj most velünk. Olyan helyre megyünk,
ahol rossz táncok, gonosz örvények forognak. Kelemen vigyorog
rajtunk, aztán még a ferde száját is eltátja meglepetésében,
amikor az udvarról kiindulunk.
Hogy ez meg mi?, és ütögeti a bőrt.
A taligám, mondom.
Oda akarja vinni?! Át a vízen?! Föl a hegyre?!
Igen, mondom, ő megvonja a vállát, még a markát tartja a fizetségért,
amit meg is kap, s indulunk. Sokáig számol, kér még. Megkapja.
Még hangosak az utcák. Talán most a leghangosabb a környék,
ki énekel, ki valamilyen hangszeren játszik, ki meg csak ordít.
A hegy mögé bukott már a nap, nyúlnak az árnyékok. Vár bennünket
a ladik, a ladikos szótlan, még csak nem is bólint. A taligára pillant,
ismeri már, elhúzza a száját, nagy nyögések közepette emeljük
be a ladikjába, akkor a vízbe meríti a lapátjait. Átevickélünk a
sötétülő folyón, néha oldalba kap bennünket egy erősebb sodrás.
Kelemen folyton a taligámat bámulja, nem érti. Már sötétben érkezünk,
a hegy oldalában várakozik néhány árnyék. Jóllehet még
meleg van, de a testeket köpönyegek fedik. Ácsorognak a bokroknál,
a gyalogutak még fehérlő kezdeténél, meg amott, egy fabódé
mellett. Tüzek gyúlnak a hegy oldalában. Lidérces valóban. Csakhogy
lidércek nélkül, gondolom. Haladunk fölfelé, tolom a taligát,
nyögök, csorog a szemembe az izzadság.
Kelemen füttyent.
De hiába füttyent, állnak előttünk, két ember várakozik az odú
bejárata előtt. Az odú a sziklafalba vájt kicsiny szoba. De lehet,
hogy természetes képződmény. Teli a Blocksberg sziklarücskös háta
és oldala ilyenekkel, lyukakkal, odúkkal, egy-két nagyszabásúbb
barlang is akad. Akik meg várakoznak, olyanok, mint én. Olyan
emberek. Olyan férfiak. Baszni jöttek. És meg is teszik. Amikor
elvégzik a dolgukat, aminek a hangját jól hallom végig, mert hallom
a nyögést, a hörgést, a pillanatnyi öröm után loholó kétségbeesett
igyekezetet, akkor lefelé, a folyónak indulnak, Kelemen megint
füttyent. Az odúból matatás hallatszik, ruhák surrogása, aztán
az imbolygó fénybe lép a lány. Zilált, a haja kócos, az arcát elfestette
a maszat. Fiatalon vénült meg. Holnapra görbe lesz, holnapután
férgek falatozzák a testét. Áll előttem vékonyan és elesetten, a
taligára pislog, rám, nem érti, mit akarok. Ismerős nekem nagyon.
Üljünk le, mondom, leveleket sepregetek egy kőről. Leül, két szeme
világít, mint a hó. Igen, nagyon hasonlít Paulinára. Annyira hasonlít,
hogy kezdem azt hinni, ő az. Tudjuk, a vélekedésből vágy
lesz. Még a szagát is érzem, a mosdatlanság párolgását, mégis ölelném,
becézném, mert Paulinára gondolok. De azt mondom, nem.
Mit akar az úr akkor?!
Elnézek fölfelé, az imbolygó tüzek irányába. Ha előrepillantok,
látom Pestet, ott is lobognak mindenféle fények.
Elszavalom neki Machaut-t, azt a verset, amit Paulina annyira
szeretett, azt, amelyik arról szólt, hogy
a költő a lány szolgája lett.
A lány virágként tündökölt.
Liliom volt, rózsa volt, lángolt.
Lángol a hegyoldal is már.
És a hangok, a sikolyok, a hörgések, ahogy a menekülő testek ágakat
törnek. A lány sír. Megragadja a kezemet, szorongatja. Hogy vigyem
el, vigyem el innen. Utánam jön, rángat, belém kapaszkodik.
Nevenincs Kelemen vár az odú bejárata előtt, eltaszítja. A lány sír a
földön. Emelem a taligámat, lefelé nehezebb lesz tartani.
Hallom, hogy átkoznak.
Hát ennek nem sok értelme volt, mondja Kelemen.
Miért gondolod, Kelemen?
Magában maradt a mag, Taligás.
De kijött a szó, mondom, és nyögök. Kelemen elgondolkodik.
Majd int két, éppen előbukkanó árnyéknak, hogy nem, ezt nem
lehet kirabolni, és hogy takarodjanak. Azok meg fontolóra veszik
a dolgot, mert nagyon izgatja őket a taligám, végül mégis takarodnak.
Komoly becsülete lehet itt Kelemennek. A ladikos közben
evett, ahogy meglát bennünket, rongyba csomagolja a kését, a szalonna
maradékát a vízbe dobja. Eligazgatjuk a taligát. Kelemen álldogál,
a fogát piszkálja, nem segít. Aztán a ladikos úgy evez, hogy
nem hallom a lélegzését. Odaát a túlparton Kelemen megfogja a karomat.
Leteszem a taligát, nyekken. A sötéten kuvik száll keresztül.
Tanítson meg, mondja.
Mire, Kelemen?
Tanítson meg szavalni.
De miért, Kelemen? Mire kellene neked a vers?, kérdezem.
Kicsit tűnődik, a rossz szája összehúzódik, a rossz ábrázata vigyort
mintáz. Megvakarja a tarkóját, bogarakat pöcköl magáról.
Ha az efféle szavak segítenek, azt hiszem, olcsóbban baszik az ember,
mondja, és megütögeti a hátamat, hogy most már elmehetek.
Menjek el, hordjam el az irhám gyorsan. Esetleg majd ő visszajön.
Esetleg, ha úgy fordul a kocka, megkeres engem, sőt, szív az orrán,
mintha váratlanul ellágyult volna, biztosan keres majd, ígéri, arra
mérget vehetek, de én ebben nem hiszek, nem fog ő keresni engem,
nem lesz a légyszarból méhecske, felejt ő gyorsan, ahogy az efféle
szerzetek szokták, mert bár pillanatokra fölfénylik bennük valami
vágyakozás, de mert nem természetük fényben, képzeletben,
ködös álomban forgolódni, hiszen a föld, a por, a sár az otthonuk,
s ezt még véletlenül sem kicsinyelve mondom, már nem kell számítanom
rá. Nem lesz több közöm hozzá. Nem lesz több közöm hozzád,
te szegény Nevenincs Kelemen.
Másnap bevásárolok, veszek kis guriga hordó bort, húst, füstölt
sajtot. S ahogy Pestről kiérünk, s megpihenünk egy sokágú szentjánoskenyérfa
mellett, remeg fölöttünk a tavalyi termés, varjú recseg
ránk. Követ hajítok felé, nem találom el, kelletlenül repül tova, átkot
nyikorog vissza. A közelben néhány ház fehérlik, kipányvázott
tehenek legelnek, lassan egymásra torlódó juhok ballagnak. Sokat
ígér a reggeli fény. Óriási fehér pávák táncolnak a tetőkön. Julius
nézelődik, majd megfog a vállán egy tücsköt, bekapja, hallom,
ahogy reccsen a foga alatt.
Köszönjünk el Pesttől, mondom.
Julius újabb tücsköt keres.