Se mulatság, se férfimunka
Édesanyám nem szerette a történelemórákat. Nem látta értelmét annak, hogy nagy háborúk nagy hadjáratainak nagy tetteit kellett hallgatnia és megtanulnia. Mi végre mindez? Mi végre a százak, ezrek és milliók halála, ha éppen arról hallgat a történelemkönyv, ami tán a legfontosabb: azoknak a százaknak, ezreknek, millióknak a mindennapjairól, akiknek a bőrére ment ki a játék. Ez a kisemberek történelme. Vagy másként: történelem békaperspektívából. Alulról szemléljük a nagy történelmi játszmákat.
Szvetlana Alekszijevics
Bevett technika ez a történelmi regényeknél. Ugyanakkor az, amit Szvetlana Alekszijevics ír, nem történelmi regény. Dokumentumregényként nincs olyan cselekmény, amely mentén kibomlana a történelem hétköznapi hőseinek sorsa. Alekszijevics második világháborút megjárt veteránokkal készített interjúi töredékesen jelennek meg egymás mellett. A széttöredezett történetek szilánkjai pedig laza tematikában összefogva, de egymástól továbbra elkülönülve erősítik egymást: újabb és újabb hangon mondják el a Nagy Győzelem történetét, azt a történtet, amit a hivatalos történelem homályban hagy, és amiről a szovjet történetírás kiváltképp nem hajlandó tudni.
Alekszijevics Nobel-díjas regénye, a Nők a tűzvonalban két szempontból is szembe megy a hivatalos történelemmel, és e köré a két szempont köré szerveződik az egész regény. Ahogy azt a cím is világosan mutatja, a könyv főszereplői a második világháborúban harcoló nők. Nők, akik hazafias (sic!) érzülettől vezéreltetve önként mennek csatába. Nők, akik úgy harcolnak, akárcsak férfi társaik. Nők, akik ha kell, hát hazudnak a korukról, hogy már 16-17 évesen mehessenek segíteni férfi társaiknak megvédeni a hazát a fasiszta csapatoktól. Lányok, akik a fronton esnek először szerelembe, és akik a fronton még nőnek. De mit jelent nőnek lenni a háborúban? És hogyan őrzi meg nőiségét a rászáradt vértől mocskos zubbonyban a baka?
A háború túl intim élmény
– írja Alekszijevics. (16) Intim, hiszen az ember legbensőbb rétegeiig hatol le, úgy, hogy mindenére kihat.
Nem akarok emlékezni […] Három éven át nem éreztem, hogy nő vagyok. A testem vegetált. Nem menstruáltam, elkerültek a női vágyak. (uo.)
Alekszijevics újra és újra nekiveselkedve, személyes történetek segítségével keresi a választ arra, hogy női perspektívából, mi az, amit a háború mocskában meg tudunk őrizni önmagunkból. Mit őrizhet meg a tizenéves kislány saját, éppen kifejlődő nőiségéből, aki ’41-ben levágatja hosszú haját, zubbonyt ölt, bakancsot húz, majd három év frontszolgálat után visszatérve újra meg kell tanulnia szoknyát és utcai cipőt hordania? Alekszijevics kapcsán szokás a férfi történetírással szembehelyezkedő női szempontról beszélni: a háború női arca, a nők háborúja. Hogy habár nők már legkésőbb az újkor óta aktívan is részt vesznek a háborúkban, azok története nem más, mint hős férfiak dicső tetteinek elbeszélése.
Hozzászoktam, hogy nincs helye női életnek a háborúban […] De tévedtem… Nagyon hamar, már az első találkozásokkor észrevettem: bármiről beszéltek a nők, akár a halálról, mindig szóba került a szépség (igen!), az életük kiirthatatlan része volt. (289)
Titokban kifestett szemek, a lövészárokban kitűzött virág, gézből varrt gallér (hiszen az mégiscsak fehér!), mind-mind apró praktikák, „kislányos ravaszkodások”, ahogyan próbáltak önmaguk maradni a háború „férfi” világában. Hiszen a háborúban a tét nem más, mint megmaradni önmagunknak: fizikailag (maradj életben!) és pszichikailag éppúgy. A kérdés csak az, lehetséges-e. Ez Alekszijevics kérdése is: a honvédő, patrióta hevületet után ott marad a kérdés: mi végre mindez? Mit adok föl önmagamból, és mit vagyok képes megőrizni? Az embertelenségben mivé lesz az ember? A döntő kérdés ez.
Csakhogy az ember saját identitásának megőrzése nem csak az embertelen és embertelenítő körülmények között kérdéses. A „szovjet ember” (ál)egalitárius és (ál)emancipatorikus ideája éppúgy a személyes indentitást kezdi ki. Ezen idea nyomása azonban, jól tudjuk, ’45 után sem enyhül. Ez pedig a másik döntő motívum, ami Alekszijevics regényét mozgatja: a Nagy Győzelem narratívájába miként illeszthető be az embertelenség? Sehogyan, és ez triviális. Alekszijevics azonban rámutat arra, a Nagy Győzelem szovjet ideája – éppen eszmeiségéből fakadóan – tagadja még az emberit is. Levágott hajunkért pityeregni, szerelembe esni, megszűnő menstruációról beszélni – ezek mind lányos csacskaságok, amik idegenek a nagybetűs Háború eszméjétől.
Mert a győzelemben utólag minden nagybetűssé nemesedik, minden absztrahálódik. A Háború absztrakciója pedig dicsfényként ragyogja be a Szovjetuniót. Minden ettől eltérő beszéd a dicső szovjet múlt elleni támadás. Nem véletlen hát, hogy eleinte vonakodnak a nők beszámolni Alekszijevicsnek háborús élményeikről, vagy ha mégis beszélnek vele, akkor a férjük által betanított narratívát mondják fel: a háború férfias és dicső arca ragyog fel. Továbbá nem véletlen persze a cenzorok hozzáállása sem a regényhez. (A regény első, 1988-as magyar kiadása mintegy 350 oldallal rövidebb a most megjelent, teljes szövegnél!) Ugyanakkor a múltunk megtagadása, önmagunk elleni vétek. Önmagunkat korrodálja el múltunk le- és megtagadása. És ez éppígy igaz társadalmi szinten is:
Hazánk az idő is. (32)
A háború mindent elfedő ködös absztrakciója – ami éppúgy sajátja a vesztes narratívájának, mint a győzedelmeskedőjének – megtagadja az egyént. Megtagadja annak tapasztalatait, fájdalmát, szenvedéseit. Ám ők köztünk élnek (még), és mi magunkban hordozzuk a történelmünket, mert hazánk az idő is. Ameddig a történelem nem beszél az édesanyáról, aki hogy saját partizáncsapatát mentse, saját újszülött gyermekét fojtja vízbe, addig az pátosszal teli hazugság. A kérdés csak az – és nem csak az egykori Szovjetunió területén –, meddig akarjuk ezt a hazugságot élni. Itt nincs se mulatság, se férfi munka.
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban, Helikon kiadó, 2016, 477 oldal, fordította: Földeák Iván, 3999 Ft, itt 3799 Ft.
