Esterházy Péter hasnyálmirigyrákról írt naplójába olvashatsz bele

hasnyálmirigynapló

Június 6-án jelenik meg Esterházy Péter legújabb könyve a Magvető Kiadónál. Az író októberben vallott betegségéről, gyógyulásáért Facebook-oldal is indult, a Magyar Íróválogatott pedig a pályáról üzent neki.

Itt egy részletet olvashatsz a könyvből:

2015. május 24., vasárnap

Rák, ez a jó kezdőszó, noha nem rögtön hangzott el,
nem hamar, bár azt nem gondolnám, hogy kerülték
az orvosok a szót. Sőt, én voltam, aki derűsen rákérdeztem.
Kicsit úgy, ahogy az Estiben szerepel, ott
Szebeni betegsége kapcsán fantáziáltam. Tettem művészi
formába. Nem nézem most meg, majd csak később,
kíváncsi vagyok, mennyire hasonlóan reagálok
most. Április végén enyhe fájdalom jelentkezett, emlékeim
szerint a jobb oldali borda alatt. Vagy a bal oldali?
Nem törődtem vele. Hasnyálmirigyrákot állapítottak
meg, májáttéttel. De már az őszön is benyilallt
egyszer. Akkor kezdtem figyelni a fájásokat, és jegyezgetni
is kezdtem. Még a hasnyálmirigy szót is leírtam,
igaz, többé-kevésbé véletlenül, azaz ártatlanul. Cetlijeim
vannak mindig kéznél, hogy bármit bármikor lejegyezzek,
de nem vagyok (igazi) naplóíró. A naplóíró
az időt ellenőrizné, a napot szeretné rögzíteni mindenestül.
Engem mintha csak a baj tenne azzá. Ez történt
a Javított kiadás esetében is. Próbáltam, próbálom
a bajt nyakon csípni. Mondatok igájába hajlítani.
Mondatok igája – hát ilyenekből látszik a baj.
Fantáziálni nem akarok, de képzelegni fogok. Devecseri
könyvét is meg kell néznem. A hasfelmetszés
előnyei. Tegnap keresgéltem, de nem találtam. Talán
Herrndorf, neki is van egy ilyen haldoklós könyve.
És Brodkey-t. Harold Brodkey: Die Geschichte
meines Todes. Nem mintha én haldokolnék, vagy
hogy ez lenne beígérve. Még nincs semmi beígérve.

2015. június 2., kedd

Szerdától vasárnapig Berlinben. Azt akartam és reméltem,
hogy folyamatosan jegyzetelek, írom ezt a
naplót, de egy sort sem írtam. Tengtem-lengtem; volt
egy est Gaucknál a Schloss Bellevue-ben, kultúrest
fordítás témakörben. Morával padödőztünk Denis
Scheck domptőr intelligens korbácsütései alatt,
nyomán.
Ragaszkodnom kéne a témához, ragasztanom magam
a hasnyálmirigyhez. Idegesítőn hasonlít a helyzet
a Javítottéhoz, ott is, itt is ez a bosszantó realizmuskényszer.
Hogy csak annak van, nemcsak hogy legitimitása,
nemcsak hogy az engedélyezhető, ami valóságosan
(kurzív!) van, hanem hogy csakis ez érdekes.
A valóság mint esztétikai mérce – ki hallott már ilyet.
Most beszéltem D. doktornővel, aki, mondhatni,
váratlanul, a belgyógyászom, és aki ezt a vérhígítós
cuccomat felügyeli már évek óta. Helyes, szigorú
asszony. El akartam neki mondani, amit eddig
megtudtam. De már informálódott, tudott mindent,
vagyis azt, amit én eddig megtudtam. Csak talán
másképp tudta a mindent, jobban értette. Én ezeket
elég lassan fogtam föl. Fogom föl.
Nézem azt az én híres ontológiai derűmet (Mészöly
Miklós kifejezése). Nem látom még megtámadva.
Még magamra nézvést se. Elég sok a „még” – óvatos
duhaj vagyok. Az elején vagyok a végnek, vicceskedhetnék.
(Blödelt, írta Ursula März, akit bírok nagyon,
a Kardozós kapcsán; nem esett jól.)
Próbálnék ragaszkodni ahhoz, hogy ellentétben a
szokásommal, ezeket a jegyzeteket nem írom át, nem
szerkesztem utólag, hanem hagyom így, félborzasan.
Attól is függ ez, hogy ki gépeli. Ha én, akkor biztos
belemaszatolok, úgy bánok vele, ahogy egy szöveggel
kell. Addig is: írom vers, ahogy jön.
Jel, nevezzük jelnek, noha nem gondoltam, hogy az
valaminek a jele volna, az első jel egy hónapja volt
(az ősziről megfeledkeztem), május 2-án azt írtam a
noteszomba: has, kis hőemelkedés, fekvés egész nap.
(Erre mondom, hogy ez nem napló. Ez csak emlékeztető.
A napló nem emlékeztet, hanem megjelenít.)
Jólesett az egész napos ágy, emlékszem. Mintha
lógnék az iskolából, és még a mamámat se kell
átvernem, feldörzsölvén a 37,2-t 38-ra, így is ágyban
maradhatok. Lettem ezeket engedélyezni már vagy
harmincöt éve a saját mamám. Mint ilyen nem vagyok
különösképpen engedékeny, de azért el tudok
lágyulni magam iránt. Ahogy a valódi mamám is el
tudott. „De a hasonlóságok mellett más különbségek
is vannak.”
Hirtelen elhatározással kiszaladtam a szobámból a
füzettel, hogy felolvassam az eddig írtakat. A vágy
mutatni, ahogy évtizedek óta. A szöveg az szöveg az
szöveg, hiába ún. személyes vallomás, beszámoló, létezni
mint szöveg létezik, így lehet tudomásul venni;
tűnődtem: ez nem egészen igaz, olykor az ügyetlen
(amatőr) vagy már nem kontrollált (halálközelség)
fogalmazás mögött, alatt fontos híradások lehetnek,
az életről és életekről, végességekről és végtelenségekről.
Szóval, szokásom szerint lerohantam volna Gittit,
hogy azonnal hallgassa meg, hogy ez milyen, de
csak azt akartam hallani, hogy jó-e. Nem, azt, hogy
mondja, hogy jó. De elaludt, feküdt a nagyobbik szófán,
betakarózva avval a piros, kötött izével, néztem
az arcát, nem a pihenés könnyűségét mutatta, hanem
valami nehezet. Talán még nem az én nehezemet, hanem
csak… nem is tudom, talán azt, hogy megöregedtünk,
és akkor délután kell egy kis alvás. Elnyomta
a buzgóság, tréfálkozik a magyar nyelv. Csöndben
visszaosontam.
Kimentem a kertbe. Gitti tegnap megint összekülönbözött
a szomszéddal. Nem részletezem, igazából sose
érdekelt, most meg különösen nem. Sose viselkedtem
„e tárgyban” valami férfiasan. Zagson.

2015. június 3., szerda

Okvetlenül le akartam írni a kezdeteket a mai konzultáció
(beszélgetés) előtt, de tegnap is, ma reggel
is elfolyt az idő, ahogy mostanság szokott. Nem áll9
tam még vissza a munkatempóra. Indulnom kell a
Kékgolyóba. El is ért a szorongás. Félés, izgatottság.
Hogy mi lesz. Milyen döntéseket kell hoznom.
A tegnap emlegetett ontológiai derűnek most – nem
az, hogy nyoma sincs, de relevanciája, az nincs. Szóval,
ha nincs, nincs, ha van, nem számít. És persze a
szokásos: tartózkodjam-e az olyan észbejutásoktól,
mint az onkológiai derű?
Izgulok, akár egy vizsga előtt. Föllépés előtt. Díjátadás.
A Nagy Onkológiai Érdemérem hasnyálmirigyrendje.
Eddig a Nagy Valagrend volt a tréfa nívós
eszköze. Állj. Mennem kell.
Megérkeztem. 12-re van időpontom, 11 óra van. 77-
es a sorszámom. Folyosó. Most jött ki egy ötven körüli
asszony. A levegőbe mondja, mindenkinek vagy a
mellettem ülő ismerősének vagy ismeretlennek: Teljesen
ledöbbentem. Egy évig kell még kapnom ezt a
szart. Azt hittem, vége, júliusra már megvan a nyaralás.
Írom, amit hallok. Akkor most mindent le kell jegyeznem?
Mi a minden? Ez a naplóíró ijesztő és megválaszolhatatlan
kérdése.
Az előbb az udvaron az egyik munkás utánaszól a
haverjának, az vigyorogva megfordul: Hangot hallok,
embert nem látok. Amikor pár lépés múlva odaérek
hozzájuk, én is vigyorogva: Hangot hallok, embert
nem látok? Bólogatnak, ja. Jókedvű palik a kedvetlenség
földjén. Ez jó, megveszem, mondom nekik. Nem
értik, de rendben lévőnek látszanak gondolni… hát,
lényegében engem.



  • Mindent_bele

    Amikor az onkológus közli a rossz indulatú rák tényét, akkor tudod, hogy a rendes játékidőnek vége. Következik a hosszabbítás.
    Abban a pillanatban nem életed filmje pereg le, hanem az utána következő jövő felmérhető eseményei .