Repülőrajtot vett Cipruson a magyar Íróválogatott

íróvalogatott ciprus

Embert tolláról, írót lábáról! – csütörtök

(Sárközi Richárd Ciprusról küldi helyszíni beszámolóit)

Igen, van olyan, hogy íróválogatott, magyar írókból válogatják, de nevezzük inkább válogatott íróknak, akik egymást szemelik ki, nincs külső nézőpont, csak belső (az információ ide-oda passzolgatása) és szólnak, ha játszani kell. Játszani pedig muszáj, eleve, az ember előbb tanul meg focizni, mint írni, sőt, van, aki sosem tanul meg focizni, az szívből jön (meg lábból), bezzeg az írás rá van kényszerítve mindenkire, ha akarja, ha nem, igaz, a kényszerítőzésből születnek az írók. De mit kezdjen magával az egyszeri író, amikor éppen nem ír? Amikor nem a kezét használja, mit csinál a lábával? A legjobb, ha használja, és focizik. Így lett az íróválogatott, és mivel Cipruson éppen egy íróválogatott-bajnokság zajlik, odalépünk. Keményen.

A felkészülési meccsek siralmasak, zuhog az eső és a gólok, a művészválogatott kétszer tipor minket a sárba – kedv, remények, Isten véletek, foltok, lilák, helótok.

A hosszú megpróbáltatásra külön is edzek, összeszedem a legfontosabb szakirodalmat, ezekkel kezdem a pakolást.

szakirodalom

A váróban

A számtalan bajnokságot megjárt Zilahy elmondja, hogy az angolokat meg lehet ütni (Shakespeare túlságosan körülményes), a németek kemények, de csapatjátékkal befoghatók (Goethe túl sokat vállal), az olaszok nem jönnek, nem lett ki a csapat (Eco már csak téren és időn túli szereplést vállal). Ergo két lehetőség van: vagy megnyerjük, és a következő évre is kvalifikáljuk magunk, vagy kedvesek leszünk, és jövőre is jöhetünk. Lehet kedvesen meccset nyerni?

Kukorelly a beszállókártyája hátuljára – egy zsebkendőnyi terület elég hozzá neki – felvázolja, ki milyen poszton fog írofocizni. Mindenki mindent tud, elfoglaljuk pozícióinkat a gépen.

Egy kis Esterházyt mindenhova magunkkal viszünk. Gyógyulást!

esterh+ízy-a-rep+-l+Ĺt+ęren

Repülőrajt

Utálok repülni. Félek, sokadszorra is, beszari vagyok, felszálláskor a heréim posztot cserélnek a gyomrommal, a fülem percenként vált dolbyból Sokol rádióra. Hallgatom, ahogy a műanyagborítások ropognak a nyomástól, és már elképzelem, hogyan fog darabokra hullani a gép, úgyhogy mindig végignézem a stewardessek táncát, hogy ismerjem a lépéseket,  ha vége van a dalnak. De most! Valami megtörik.

1, Bevárni a csapatot (18 fős keret). 2, túljutni a biztonságiakon (a testcsel nem működik) 3, sorakozni, amíg kapura lehet menni (mi kerül ennyi időbe, még a hálót sem ellenőrzik) 4, végigszlalomozni a beszállásig 5, végtelenszer felmutatni az igazolásod, hogy a repülő csapat tagja vagy stb. – mindez annyi időbe telt, hogy már félni is untam. Repülőrajt.

Még sosem vettem észre, hogy a stewardessek milyen kellemetlen alakok. Belealszom az egyik szakirodalomba, mire arra ébredek, hogy az egyikük egy velociraptor testtartásával és zajaival közlekedik a szűk folyosón, és mindenkire lecsap, akinek nincs bekapcsolva, felrakva, aládugva. Később mellettem az olasz csávó épen az Eb-győzelemről álmodik (onnan tudom, hogy hirtelen fellökte a jobb kezét a magasba), mikor jön a stewardess, és felkelti, hogy visszaadjon neki fél eurót. Felet. Még csak nem is egy egészet. Most tényleg ezért keltetted fel? – mondom neki, mire udvariasan kacarászik, int a szemével, hogy jó vicc volt, pedig egyáltalán nem volt vicc, senkit se keltegess, te velociraptor – mondom neki jó hangosan. A fejemben. A stewardessek kellemetlen alakok.

Leszállás után Budapesten is lehetnénk, az ott kialakuló hűvös idő itt éppen tombol, bent üléshez meleg, kint sörözéshez hideg, úgyhogy utazunk még egy jó darabon át a török Ciprusra.

Ezek hülyék, a rossz oldalán ülnek a kocsinak. Itt még euró van? Lúzerek. Nálunk már forint!

A szállodaszoba elfoglalása után azon gondolkodom, hogyha a művészet luxus, a foci luxus, akkor a foci művészet? Foci nélkül lehet élni, de minek. Művészet nélkül lehet focizni, de minek. Foci nélkül csak művészkedni lehet. Pont.