Nem segít senki? – Megvertek egy utcai artistát

oktogon fortepan

Nem segít senki? Sikolyként üvöltött fel tegnap a vékonyka kis magányos hang az Oktogon sűrűjében. A delikatesz előtt egy földön fekvő, törékeny, sárga raszta hajú, pirszingekkkel és tetoválásokkal teli fiatal nőbe botlottam. Kék tüllszoknyájában és rózsaszín szakadt pántos trikójában mintha egy távoli bolygóról került volna a koszos pesti aszfaltra. Nem messze tőle elárvult csíkos hullahop karika, lábainál riadt szálkás szőrű tacskó. A lány erősen reszketett, feketére festett körmei fájdalmasan markolták diónyi jobb mellét. Nagyon megverte az a pasas, ütötte, rángatta, cibálta, mesélte higgadt hangon egy idős nő. Hogy nézett ki, kérdeztem. Olyan kék ruhában volt, oldalán egy nagy táskával. Arrafelé ment, intett még a nő a másik oldalon lévő lottózó felé. Nem megyünk utána? kérdeztem a lányt. Mehetünk, válaszolta és kezdett a földről feltápászkodni. Átkaroltam, éreztem testének erős remegését, hatalmas sokk érte, magyarázta, miközben indultunk a túloldalra, a bántalmazó nyomába. A lottózóban mintha vártak volna minket, kórusként mutatták, hogy emberünk az Andrássy út felé iszkolt. A parányi tacskó kíséretében ballagtunk tovább. Két fiatal, szokatlanul megértő városrendészbe botlottunk, akik mentőt és rendőrt hívtak. Tele a tér kamerákkal, hátha elkapjuk a szemetet, magyarázták. A lány közben ismét a földön, szédült és nagyon fájt a melle. A rendőrök kihívásának sem örült, volt már velük tapasztalata, nem segítenek, csak folyton beidéznek, mondta, ráadásul ő sokat van külföldön, úgysem találják meg. Artista, válaszolta kérdésemre, többnyire az utcán keresi a kenyerét. Ebben a városban már többször bántották, ha nem védekezek, lehet, hogy előbb abbahagyja, morfondírozott a történteken, a végén még képes lett volna önmagát hibáztatni. Közben előkerült egy cselekvőképes férfi, mi történik itt, adófizető vagyok, támadt a városrendészet két fiatal és szokatlanul megértő képviselőjére, gesztusaiban neki is ott volt a tapasztalat, az egyenruhással, az egyenruhásra vigyázni kell. A helyzetet és engem látva érdekes módon megnyugodott, vizet hozott a boltból a földön fekvő lánynak, de addigra megjöttek a rendőrök is. Nem jó lelkiismerettel, de rájuk hagytam a gyermeki hálával búcsúzó sebzett ártatlant. Mi ez a szürreális jelenet, kérdezte egy helyes fiatal nő, golden retrieverjét sétáltatva. Elmeséltem. Sok most ebben az országban az agresszió, sóhajtott a nő bánatosan. Igen, feleltem, egymást bántjuk, azok helyett, akik az agressziót szítják. Csak ’56 ne legyen, jegyezte meg váratlanul, attól félek, egyszer csak robbanni fog minden. Robbanhatna, de nem fog, tört fel belőlem az önkéntelen válasz, miközben tekintetemmel a szemeteskukáról váratlanul felreppenő fehér galamb gyönyörű röptét követtem az ónos égbolt felé. Ahol nagy a sötétség, ott nagy az esély a fényre, mondta belőlem valami, amit még nekem is emésztenem kell. Köszönöm, hallottam a nő hálás hangját, s zavarba ejtően bizakodóra vált tekintetébe nézve hirtelen ráéreztem az igazságba vetett hit végtelen erejére.

Vándor Ágnes