Sepsi László: Mesélek egy jó sztorit a macska-létről

13078366_1161626050522735_328440344_o

Áprilisban jelent meg Sepsi László Pinky című regénye. A Pinky urban fantasy, amelyben a főszereplő rabja egy olyan italnak, amitől megváltozik a személyisége, és egy tündér segítségével ered testvére gyilkosa nyomába. A regényről Sepsi Lászlóval beszélgettünk.

Sepsi László: Pinky. Libri, 2016.

A fülszövegben olvasható, hogy 2003-ban jelent meg az első könyved – először azt hittem, hogy elírás, de aztán kiderült, hogy tényleg tinédzserként írtad a Holt istenek korát. Olvastam valahol, hogy már nem igazán szereted azt a regényt.

Most már tényleg nem, de 17 évesen hatalmas dolog volt, hogy megjelent egy könyvem. A következő pár évben sokszor segített, ha arra gondoltam, hogy van egy kötetem: nagy baj már nem lehet. Talán emiatt csak viszonylag későn, 27-28 éves koromban kezdett el igazán izgatni egy újabb regény gondolata. Egyébként az első könyvemet pár évvel ezelőtt Kele Fodor Ákos barátom beszkennelte a kérésemre, de két mondat után iszonyúan ledobott. Hiába volt benne minden, amit akkor tudtam, nem igazán volt jó az a szöveg.

Ilyen korai megjelenés sok irányba terelhet egy alkotói pályát. A következő években nem sokat publikáltál.

Pedig írtam akkor is, a publikálás viszont hektikusabb volt. Az első könyvem után írni akartam még egy regényt, amit telezsúfoltam vendégszöveggel; kicsit olyan volt, mintha Esterházy elkezdett volna urban fantasy-t írni. Ez egy olvashatatlan szöveg lett, befejeztem ugyan, de azóta sem vettem elő. Egy kicsit belejátszott még az is, hogy az első könyvem kritikai fogadtatása nem volt éppen áttörő, ezen nagyjából túltettem magam, mert most már én is elég hasonlókat gondolok arról a szövegről. Az elmúlt 4-5 évben viszont kialakult, hogy ha elküldök öt novellát, akkor abból négyet le is hoznak.

Megvisel még a visszautasítás?

Most sem örülök neki, de ilyenkor mindig eszembe jut Richard Laymon, aki a splatterpunknak volt egy másodvonalas és egyébként nem túl jó szerzője, aki The Writer’s Tale kiadott egy könyvet az írásról – olyasmi, mint Stephen King hasonló témájú könyve, ami nálunk is megjelent. Ebben van egy fejezet a visszautasításról, amiben azt írja, hogy minden visszautasító levél egyben kitüntetés is, mert azt mutatja, hogy az író dolgozott. Nem vagyok egyébként nagy híve az önsegítő könyveknek, de azoknak az íróknak szívesen elolvasom az ilyen témájú írásait, akik már hosszú ideje a szakmában vannak. Rettentően imponál az angolszász zsánerszerzők munkamorálja.

Emellett rendszeresen írsz folyóiratokba is.

Sokáig a szépirodalom azért is került nálam háttérbe, mert teljesen beszippantott a szabadúszó újságírás. 2008 óta folyamatosan dolgozom például a Filmvilágnak, és amikor elkészültem egy 10 000 leütéses anyaggal, valahogy nem volt kedvem utána még egy novellát is írni, inkább videójátékoztam. Az elmúlt időszakban viszont sikerült belőni az egyensúlyt a szakszövegek és a szépirodalom között.

Hogyan lett ebből regény?

2013-ban volt egy sötétebb időszakom, amikor elkezdtem azon morfondírozni, hogy oké, hogy van ez a szépirodalmi irányultságom, de ezzel most már kezdeni kéne valamit. Vagy lezárom most és egy ifjúkori elhajlásként kezelem ezt az egészet, és akkor mehetek keresni egy rendes polgári állást, ami mellett írhatok az asztalfióknak, ha éppen nagyon hiányzik a dolog; vagy pedig most belerakok mindent, aztán meglátom, hogy mire jutok. Szerencsém volt.

Egyértelmű volt, hogy ismét az urban fantasy-hoz nyúlsz?

A Pinky egy több szálon futó regény, és nem független a korábban megjelent novelláimtól. Elég sok olyan karakter van benne, akik valamelyik novellámban bukkantak fel először, és dolgoztam ki őket – például Apu vagy Dio papa alakja így született. Simán lehet, hogy aki ezt a könyvet olvassa tőlem először, az azt érezheti, hogy némelyik figura kidolgozatlan, de a novellákban megtalálja azt, amit hiányol. Ezzel a regénnyel egyébként egy korszakot is le szeretnék zárni, mert úgy érzem, hogy ezt a világot eléggé kiírtam magamból, ebbe a regénybe pedig belesűrítettem mindent, amit innen szerettem.

Mi jelentett még kihívást a Pinky-nél?

Izgatott az, hogy egy regénynél sokkal bővebb dramaturgiai eszköztárral lehet dolgozni, mint egy novella esetében. Egy kriminovellánál elég egyszerű a képlet: megtörténik a rejtély, elkezdődik a nyomozás, aztán van a végén egy csattanó. Viszont a nagyobb krimiknél nagyon szeretem azt, amikor a nyomozó elkezd csatangolni a városban, és akkor már nem is azért izgat a következő fejezet, hogy közelebb legyek a megoldáshoz, hanem az érdekel, hogy milyen freakkel fog legközelebb találkozni. Lehet vacillálni, hogy éppenséggel ő-e a gyilkos, de az alapélményt az adja, hogy tele van ilyen furcsa karakterekkel a regény.

Ez engem kicsit a régi point & click-kalandjátékokra emlékeztet.

Az első filmes cikkem, ami annak idején megjelent, éppen arról szól, hogy a film noir dramaturgiája hogyan költözött át a videójátékokba, így például ez az epizodikus szerkezet mindkét médiumban nagyon jól működik. Ha megnézed a fantasy videójátékokat, akkor nagyon sok elemet találsz, ami felbukkan mondjuk egy ’40-es évekbeli krimiben, ahol az alvilág urait járja végig a főhős, csak fantasyben ezek a kiskirályok mondjuk bizarr boltosokká vagy céh- meg szektavezéreké alakulnak.

A regényben rengeteg különböző lénnyel találkozunk. Nem féltél attól, hogy a Pinky-világban egyszerre lesz tündér, farkasember, vámpír és a többi?

Nem akartam, hogy tökéletesen lekerekített legyen ez a világ. Nagyon szeretem a freakshow-szövegeket, amikben sok furcsa lénnyel találkozunk: de fantasy olvasás közben engem főleg ez hoz izgalomba. Ha jön egy újabb lény, akkor az érdekel, hogy mit akar, meg honnan jön; az viszont kevésbé, hogy hogyan jött létre és mi ennek a logikája. Hidegen hagy, hogy egy regényben éppen mágiával magyarázzák a tündérek létét vagy alternatív dimenziókkal. Sőt, nekem kicsit el is veszi a szöveg varázsát, ha elkezdik ezeket felfejteni, éppen ezért én sem akartam magyarázatokba bonyolódni, inkább arra játszottam, hogy a szereplők konfliktusaiból, találkozásaiból, motivációiból úgy hozzak létre egy koherens világot, hogy közben irreleváns, pontosan milyen módszerrel is lehet valakit mondjuk macskává változtatni. Ez egyfajta szerződés magammal is, meg az olvasóval is: fogadd el, hogy ez most így működik, cserébe mesélek egy jó sztorit a macska-létről.

Homály fedi azt, hogy a könyv cselekménye mikor és hol játszódik, de valamiért nekem amerikai terepek jutottak eszembe olvasás közben.

Szándékosan nincs sem időpont, sem helyszín. Nem akartam lehorgonyozni a regényt a magyar valóságban, de azt sem tűnt járható útnak, hogy amerikai közeget használok, ezért inkább gyúrtam egy beazonosíthatatlan, hibrid világot. Mivel ezt a műfajt főleg angolul szívtam magamba, ezért ezek a hangulatok egyébként simán beszivároghattak a szövegbe, de az is logikus volt, amikor egy barátom azt mondta, hogy neki beugrott Szolnok is a regényt olvasva. Nem véletlen: a regényben szereplő rockkocsmát például tényleg egy szolnoki helyről mintáztam, ahova tinédzserként jártunk. Csak ott a hátsó folyosó nem a fővámpírhoz vitt, hanem a vécébe.

A regényben szereplő lényeket le tudnád rajzolni, ha valaki megkérne rá?

Valamelyik nap a barátnőm megkért, hogy írjak már valamit a példányába, és megpróbáltam egy tündért lerajzolni, de sajnos úgy nézett ki, mintha egy zsebkendőbe csomagolt giliszta lenne. Nem tudok rajzolni egyáltalán, de a fejemben megvan, hogyan néznek ki ezek a lények. A tündéreknél sokat gondolkodtam, hogy mennyire legyenek rovarszerűek, vagy inkább úgy nézzenek ki, mint amit a giccses háttérképeken lehet látni, amiken a tündér lényegében egy szupermodell szárnyakkal.

Gondolkodtál rajta, hogy kik fogják olvasni a Pinky-t?

Nem igazán. Nincs köze a young adult irodalomhoz, de szerintem 16-18 éves kortól már bőven élvezhető, és örülnék is neki, ha megtalálná ezt a közönséget is. Ugyanakkor szerintem nem szerencsés, ha írás közben van egy elképzelt olvasó a szemed előtt, és annak akarsz megfelelni. Inkább olyan könyvet szerettem volna írni, amilyet én is szívesen olvasok. A krimi és az urban fantasy egyaránt közel áll a szívemhez, ezekből gyúrtam össze, amit szeretek: furcsa lények, mászkálás, két meglepő fordulat, bizarr szerelmi szál – olyan ez, mint egy best of-válogatáskazetta.

A Pinky a regényben egy olyan ital, ami megváltoztatja a használók személyiségét. Miért kapott ez ilyen nagy szerepet a regényben?

A Pinky mint dramaturgiai eszköz érdekelt. Mindig a pinky viszi előre a történet hard-boiled vonalát, akkor csöppenünk keményebb szituációkba, amikor a főszereplő pinkyzik, csak belőve tud rendesen nyomozni, ha nem iszik, akkor ebből a szempontból áll a sztori. A szex, az erőszak, a kemény krimivel járó machismo is akkor durvul be, amikor felbontanak egy flaskával.

Mi ragadott meg téged a Pinky-ben?

Kicsit az, mint ami az alkoholban is érdekes: hogy mennyire változik meg a személyiséged, amikor piálsz. Mindenkinek vannak görbe estéi, amikor úgy érzi, hogy túl sok volt; én meg arra gondoltam, hogy vigyük el ezt a fantasztikumba, de akkor a Pinky tényleg járjon új személyiséggel, és használjuk ezt praktikus módon a társadalomban. A másik, ami megihletett, az az egyébként is létező Pinky nevű ital: pár éve Farkas Gáborral (aki Bödecs András grafikussal közösen a borítót is tervezte) szomorkodtunk egy kecóban, és kitaláltuk, hogy inni kéne valamit. Ő az Ellátóban ivott Pinkyt, kinyitottuk a hűtőt, és abban pont volt volt hozzá egy kicsit romlott grapefruitlé meg egy üveg vodka, ezekből gyártottunk koktélt. Megtetszett nekem akkor ez a büdös, sűrű, furcsán organikus ital, ezt pörgettem fel egy kicsit a regényben.

A regény tele van tudatmódosult emberekkel, átváltozásokkal, és közben mindenki nagyon rosszul van. Ezt a sztori hozta magával?

A könyv alaphangulata automatikusan jött. Abban igazad van, hogy a regény egyik nagy tétje ez az eszképizmus: van egy rakás figura, akik nem érzik jól magukat a bőrükben, és mindenki más-más stratégiával keresi a kiutat. Valaki lövi magát, más meg vámpírként él egy kocsmában, és így próbál meg egy pillanatot konzerválni az életéből. Ezek meglehetősen éles stratégiák, de itthon ez egy kicsit benne is van a levegőben. Nem egy jó közérzetű országban élünk, ami akkor is beszűrődik a szövegbe, ha nem akarsz direkt közéleti jellegű anyagot írni.

A Pinky a Librinél jelent meg a Dunajcsik Mátyás Lehetőség révén. Erről mit kell tudni?

Ez amolyan „konyhafőnök ajánlata” a Libritől, legalábbis én így fogom fel ezt a díjat. Amikor kész lett a regény első változata és elküldtem a kiadónak, még Dunajcsik Matyi volt a szépirodalmi szerkesztő. A szokásos átfutási idő után visszajelzett, hogy klassz, aztán kiderült, hogy  nemcsak tetszett neki a regény, hanem a díjat is a Pinkynek szánta.

Sok változtatáson ment át a szöveg?

A szövegen Nádas Zsófi szerkesztővel közösen dolgoztunk, a regény megjelent változata pedig nagyjából 10 százalékkal hosszabb az eredeti verziónál. Zsófinak tök jó ötletei voltak, hogy olvasóként mire lenne még kíváncsi, hogy mi az, amit következetlenségnek érez, ennek szellemében bővítettem és javítottam az eredeti szöveget. Durva különbség nincs az első verzió és a végleges könyv között, de például a főhős és a vele élő tündér viszonya gazdagabb lett.

Azt mondtad, a következő könyvedben más irányba szeretnél fordulni.

A szerkesztésnél azt vettem észre, hogy már elég könnyen meg tudok szólalni ezen a hangon. Kreatív szempontból nem érezném most kihívásnak még egy hasonló regény megírását, ráadásul még a Pinky befejezése után írtam egy hosszabb elbeszélést, ami lazán kapcsolódik a Pinky világához. Tovább folytatni ezért most nem szeretném, de lehet pár év múlva megint érdekelni fog ez a világ.

Min dolgozol most?

Nyáron befejezek egy ifjúsági regényt egy vidéki gimis rockbandáról, akik véletlenül alkut kötöttek az ördöggel, szeretnék visszacsinálni, de a dolog nem megy olyan egyszerűen. Emellett már kész vagyok egy élő városba helyezett gengsztersztori első fejezeteivel meg egy hozzávetőleges cselekményvázlattal. Utóbbi főleg az elbeszélői stílusban különbözik a Pinkytől, itt már hiányzik az első szám első személyben narráló főhős, akire ráfoghatok minden emberundort. De leginkább mégis a több szálon vitt, 4-5 főbb szereplő perspektívájából elmesélt történet izgat leginkább, ebben megint van egy nagyon inspiráló írástechnikai kihívás.