A buddhista szerzetes belehalt a szerelembe

kokoró

Szívvel-lélekkel (1955)

Japánul: Kokoró, Angolul: The heart, Rendező: Kon Ichikawa

Írta: Ferber Katalin

Ichikawa talán kevéssé ismert a hazai, japán filmeket kedvelők körében, holott remek filmeket készített. Ezek egyike Nacume Szószeki azonos című regényének filmes adaptációja. Szószeki a japán irodalom egyik klasszikusa.

Magyarul (tudomásom szerint) ez a regénye nem jelent meg. (A wikipédia szerint három könyv –  a Szerk.)

A film, akárcsak a regény, az egyik legszebb irodalmi feldolgozása a japán társadalom drámai következményekkel is járó modernizálódásának. A kor, amibe csöppenünk az első jelenettől kezdve a Meiji időszak (1868-1912) vége, vagyis a szigetország teljes és rendkívül gyors modernizációjának “utolsó” hónapjai. Bármilyen abszurd számunkra, laikusoknak, Meiji császár betegségével, majd halálával lezárult egy korszak. Japán felnőttkorba lépett. A film akár úgy is nézhető, mint a régi (modernizáció előtti) értékrend és a modern szemlélet  elkerülhetetlenül tragédiá(k)ba torkolló szembenállása és kibékíthetetlensége.

A történetnek mindössze négy szereplője van. A Mester, aki a szellem embere, vagyis értelmiségi, egy hozzá erős szálakkal kötődő Tanítvány, a Mester felesége és a Mester legjobb barátja, Kadzsi.

A Mester, aki egész nap otthon ül, s csak egy-egy sétára szánja rá magát, még a feleségével sem megy el sehova, örömmel segít egy fiatal egyetemistának, aki rendszeresen találkozik vele, könyveket kér tőle. Kettőjük között szoros baráti kapcsolat szövődik. Ez a barátság is új, hiszen a “régi” világban ez nagyon ritka volt.

A Mester és a felesége kapcsolata a szemünk előtt hullik szét. Ennek okait azonban csak a film végén tudjuk meg. A Tanítvány mindössze annyit lát, hogy a Mester rendszeresen ellátogat legjobb barátja, Kadzsi sírjához. A feleség zokogva könyörög a Tanítványnak, aki az egyetlen kapcsolata a külvilággal, hogy segítsen neki, tudja meg, mi a baj a férjével.

Lassan tárul fel a néző számára, hogy mi történt.

Évekkel korábban a Mester, még egyetemistaként összeköltözött legjobb barátjával Kadzsival, egy özvegyasszony és a lánya házában éltek.

A Mester már diákként a korszerűséget képviselte életvitelével, tárgyilagos hétköznapi szemléletével. Kadzsi, a barátja, a belső életre koncentráló, a külvilág hívságairól akár önfeláldozás árán is lemondó régi értékrend híve.

Kadzsi buddhista szerzetesnek készül, de tudja, hogy ez nagyon nehéz, mert ennek egyik legfontosabb feltétele, hogy teljes mértékben képes legyen függetleníteni magát a külvilág eseményeitől. Csak így érheti el a megzavarhatatlan belső nyugalmat, de ez egy fiatal férfi számára egyáltalán nem könnyű. Összeköltözik tehát a két egyetemista, s Kadzsi gyanakodva, majd durva elutasítással szemléli a háztulajdonos lányát, annak kedves gesztusait, felszabadult nevetését, egyszóval mindazt, amitől neki menekülnie kell.

Néhány hónappal később azonban megvallja lakótársának és legjobb barátjának, hogy szerelmes, s fogalma sincs, hol lenne helye ennek a szerelemnek az ő elképzelt jövőjében, hiszen a szerzetesi lét cölibátussal jár a buddhistáknál is.

S ekkor a legjobb barátja elárulja őt. Kihasználva, hogy Kadzsi egész nap nincs otthon, sietve bejelenti a ház asszonyának, hogy elveszi feleségül a lányát. Ezt azonban Kadzsi még aznap este megtudja és nem a legjobb barátjától, hanem a lány anyjától, aki örömmel s gyanútlanul elújságolja neki a hírt. Búcsúlevelet ír a barátjának, s végez magával. Levelében bocsánatot kér barátjától, hogy nem volt elég ereje szembesülni a valósággal.

Kadzsi temetése után a  házasságkötés gyorsan megtörténik, holott a Mester tudja, hogy Kadzsit ő kergette öngyilkosságba. (A film után néhányunkban talán felötlik, hogy a Mester semmiféle jelét nem adja érzelmi vonzódásának, pusztán a “versenyszellem”, a győzni vágyás siettette a lánykérést.)

Ezt a titkot évekig őrzi a Mester, s bár mindezt szeretné elmondani a Tanítványnak, valami mindig a torkára forrasztja a szót. Nem tud együtt élni a bűnével, de beszélni sem tud erről, a feleségének különösen nem, hiszen ez a házasságuk végső tragédiája lenne. A fiatalember értetlenül szemléli a férj és feleség idegenkedését.

A tragédiába, s annak kibeszélhetetlenségébe megnyomorodott Mester, amikor a Tanítvány haldokló apjához utazik, hirtelen el akarja mondani a fiatalembernek, mi történt. A fiú azonban nem tud elmenni hozzá, így leírja neki a nagy titkot, vagyis hogy ő az oka Kadzsi öngyilkosságának, majd végez magával.

Nacume Szószekinek ez a regénye világszerte ismert, s a regényben leírt gyötrelmek éppen azért ragadják magával az olvasót, mert Szószeki a szerzést, a “modernet” állítja szembe a hagyományos erkölcsös és belső lemondással járó szemlélettel.

A hagyományoknak a múlt lomtárába, a kacatok közé kellett kerülnie, hogy helye legyen az újnak, mondja nekünk e film minden perce. Az új azonban képtelen a régivel teljesen leszámolni. Ennél szebb megfogalmazása aligha van mindannak, ami a japán társadalom máig ható dilemmája: miként lehet megőrizni a hagyományos értékeket ha a versenyszellem és az önérvényesítés ezzel ellentétes?

Nem véletlen talán, hogy a Mester csak úgy tud élni, hogy bűnét mindenki elől elrejti. Önmaga elől azonban nem tudja mindezt titkolni, ezért kell követnie Kadzsit a halálba.

A film utolsó képsora a Mester búcsúztatása. A Tanítvány csaknem sírva kér bocsánatot az özvegytől, amiért nem volt elég ereje megmenteni a férjét a végtől. Ellentétben a japán modernizáció máig tartó gyakori ünneplésével, Szószeki regénye és a film arról beszél, ami a hétköznapok drámája,  a régi és az új fájdalmas ellentéte.