Szokolay Dongó Balázs népzenét, valamint népzenei ihletésű improvizatív zenét játszik dudán, furulyán és szaxofonon. Pályája során fellépett Angliában és az Egyesült Államokban is, valamint olyan előadókkal zenél együtt, mint Palya Bea, Csík János, vagy Sebestyén Márta (a vele készült interjúnk itt olvasható). Szokolay Dongó Balázs április 12-én a Budapesti Tavaszi Fesztiválon ad koncertet Rost Andrea, Csík János, Szokolay Balázs, Havasréti Pál és a Szent Efrém Férfikar társaságában. A Zeneakadémia nagytermében eredeti népzene és népi hangszerek is megszólalnak majd, Bartók és Kodály kompozíciói pedig a népi hangszerek hangján, zongorakísérettel csendülnek fel. Szokolay Dongó Balázzsal beszélgettünk a népzenéről, a dudáról és az áprilisi koncert próbáiról. Interjú.
– Tizenévesen még jazz koncertekre járt. Hogyan jött a jazzből Bartók és Kodály, aztán pedig a népzene?
A Jazzfesztiválokon találkoztam először magyar népdalfeldolgozásokkal. A népművészetet gyerekkoromban is szerettem, mivel édesapám fafaragó népművész volt. A jazz és a népdal számos alkalommal találkozott egymással, ezért ebbe az irányba indultam el. Elsősorban a modern jazz tetszett, ami sokat merített Bartók zenéjéből.
– A játékának fontos eleme az improvizáció. Ez a jazznek köszönhető?
Szerintem a népzenében is benne van az improvizáció. Nem iskolában tanultam zenélni. Az improvizáció alkati kérdés is, a népzene pedig abszolút alkalmas rá.
– Ez a fajta szabadság, improvizációra való hajlam köszönhető annak is, hogy autodidakta módon tanulta a zenélést?
Igen, hallgattam az öregeket, ahogy furulyáznak, és próbáltam utánozni őket. Éreztem, hogy ők sem játszanak kétszer ugyanúgy egy dalt. Ezek után én is megengedtem magamnak. Miután az ember megtanul bizonyos mennyiségű népdalt, elkezdi variálgatni, más díszítményeket beleszőni a játékába. Lehet, hogy ezekből az improvizációkból születik a saját kompozíció.
– Hogyan és mikor találkozott a dudával?
Szerettem a népzenét, furulyán és tárogatón kezdtem el játszani, amikor rajzszakos hallgató voltam Szegeden. Ágoston Béla – akivel együtt laktunk albérletben – behozott egy dudát. Belefújtam és az első pillanatban beleszerettem a hangszerbe.
– Pontosan mi tetszett meg benne?
Azonnal átláttam a hangszert, és nagyon tetszett a dudanóták egyszerűsége, rusztikussága. Könnyű volt megtanulni a dallamokat. A dudanótákon edződve a furulyán is teljesen megváltozott a tanulási módszerem. A duda óriási lökést adott a kezdeti botladozásomkor.
– Mikor jött rá, hogy a zene több is lehet számára, mint egy hobbi, egy szerelem?
Furcsa helyzetben voltam. Egy faluban éltem, Tótkomlóson. Kvázi a falu bolondjának éreztem magam, amiért ott ülök és furulyázgatok. Pedagógusnak készültem, de éreztem, hogy nem vagyok jó tanár. Egyszerű volt belemenekülni a zenélésbe. 1991-ben meghívtak a Békés Bandába, aztán nem sokkal később a Vasmalom együttesbe. Hirtelen két népzenekarban találtam magam, és magával ragadott ez az egész, végül munka lett belőle.
– Skóciában előadást is tartott a dudáról.
A Vasmalom progresszív, szerintem a korát megelőző zenekar volt. Keveset játszottunk itthon, rengeteget turnéztunk viszont Angliában, ahol megismerkedtünk egy Hamish Moore nevű dudással. Aberdeen városából indult a hajó, Hamish felment a legmagasabb pontjára, és elkezdett dudálni, mi pedig követtük a hangot. Fantasztikus élmény volt, kifutottunk a kikötőből, a zenekarok pedig elkezdtek játszani. Az angliai fesztiválon már együtt zenélt és összebarátkozott a két együttes. Hamish később elhívott Skóciába, hogy mutassam be a magyar dudát. Vittem Bartók által gyűjtött gramofon felvételeket is, amit nagy érdeklődéssel fogadtak.
– Itthon mennyire van keletje a dudának?
Nálunk elég furcsa a helyzet. Ha egy gyerekműsorban meglátnak a kezemben egy dudát, a gyerekek azonnal felkiáltanak: „skót duda!” Nagyon jó a reklámja. Olyannyira, hogy sokan azt hiszik, a duda csakis skót lehet. Pedig van dudája a románoknak, a szlovákoknak, a horvátoknak, a szerbeknek, az oroszoknak és persze a magyaroknak is. A magyar duda – amin én is játszom – Bartók kedvenc hangszere volt, és inspirációként hatott rá a dudazene. A Zeneakadémián ma már lehet dudát tanulni, és sok jó dudás akad itthon. De sajnos az iskolában a gyerekek még mindig azt kiáltják fel: „skót duda!”.
– Áprilisban többek között Rost Andreával lép majd színpadra a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Milyen érzés vele együtt zenélni?
Nagyon különleges, Andrea ugyanis a Kodály és Bartók dalokat énekli majd. Ő az operaénekesi tapasztalatait hozza magával a produkcióba, én pedig a népzenei ismereteimet. Össze kell fésülnünk a két műfajt. Szerintem sokat fogunk tanulni egymástól. Én tanulok a többiektől kottaismeretet, ők pedig az én népzenei gyakorlatomat szemlélik érdekesen. Ha meghallok egy Bartók népdalfeldolgozást, teljesen mást gondolok a tempókról, mint a többiek. A két műfajt már találkoztattuk egymással Andreával a Pannon dalok című műsorban.
– Hogyan kell elképzelni a klasszikus zene és a népzene találkozását?
Milliónyi ponton tudnak találkozni. Ha meghallgatjuk Ádám István széki prímás játékát, majd összehasonlítjuk Szigeti József játékával, én rengeteg közös elemet hallok bennük: ahogy hozzáér a vonó a húrokhoz, ahogy nyekereg, csattog a hegedű. Mindkét játékban megvan ugyanaz a habitus, lendület, ami jellemző a díszítményekre. Nemcsak én gondolom így: Kodály Zoltán a Páva-variációk ajánlószövegében megjegyezte, hogy milyen üdvös lenne, ha a népzene és a műzene közelítene egymáshoz.
fotó: Domonyi Éva
– Kihívásként fogta fel, hogy népzenei hangszerekkel játssza el Bartók és Kodály műveit?
Nem, nem török klasszikus zenei babérokra. Nem a Divertimentót szeretném elfurulyázni. Ellenben a Bartók: Székely lassúban lévő harmóniát imádom, és szerintem gyönyörű, amikor ott szól felette a népi furulya. A népzenei gyakorlat képes megfrissíteni a klasszikus zenét.
– Hol érhető tetten az improvizáció? Inkább a próbák során kísérletezik, vagy élesben, az előadáson?
Az április 12-ei koncerten elsősorban akkor fogok improvizálni, amikor népzenét játszom. Lemegy például egy Kodály Zoltán – Székely keserves, aztán ugyanezt előadjuk Csík Jánossal, mint népzenét. Sok formája létezik az improvizációnak. Előfordul, hogy nem gondolok semmire, és már gyártok is egy dallamot. Nem tudom még, hogy például a Székely keservest hogyan fogom díszíteni.
– Közeleg a koncert napja. Hogy állnak a próbákkal?
Külön próbálunk Csík Janival (ének), külön Szokolay Balázzsal (zongora) és Andreával (ének). Havasréti Pállal (ütőgardon) nem kell sokat próbálnunk. Palival hozzuk a táncházas vehemenciát. (nevet). A próba nehezebb része Andreával és Balázzsal zajlik, hozok ugyanis egy dalt a népzenei gyakorlatból, és néznünk kell a kottát, hogy mit írt le a szerző. Szerencsére miután kétszer-háromszor eljátszunk egy dalt, össze is rázódunk. Nyilván azért jött össze ez a csapat, mert mindenki nyitott a kezdeményezésre. Azt szoktam mondani, hogy Balázs olyan érzelmesen zongorázik, hogy ha felteszünk egy bögre teát a zongora tetejére, a darab végére felforr. A népzene akkor jó, ha fűtve van.
– Mennyire tartja fontosnak, hogy a színpadon kívül is megtalálja a közös hangot olyan zenésztársakkal, mint például Csík János?
A Csík zenekarban több mint 10 évig játszottam, egyszer csak elkezdtem nem ráérni. Barátságban váltunk el egymástól és most is jóban vagyunk. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a húsunk kint van a szélben. Szerintem nagyon fontos, hogy ne kelljen félni a másiktól, és az alkotói munka során meglegyen a nyugalom. Csak így tud kiszakadni a mélység.
– Nyilván különösen fontos ez egy olyan műfajban, mint a népzene, ami a szabadságról, önfeledtségről szól.
Igen, amikor együtt játszunk a többiekkel, és együtt szólaltatunk meg egy dalt, az egy szeretetélmény. Ettől a lelki töltettől lesz talán még művészibb a produkció.
