– Anyám! – motyogtam rémülten. – Anyám, ne csináld! Nekem egyáltalán nem ízlik a kenyér! Undorító!
– Akkor meg minek etted? – szipogta. – Miért csinálod ezt velem?
– Anyám, én csak megkóstoltam! – szabadkoztam. – Csak ki akartam próbálni. Pärtel is evett! Meg Hiie!
Próbáltam kisebbíteni a bűnömet, de ez egyáltalán nem érdekelte.
– Nekem mindegy, hogy Pärtel meg Hiie mit csinál – mondta. – De neked miért kellett azt az utálatos kenyeret a szádba venni? Talán nem tudtad, hogy jó anyád itthon vár rád, és tele szeretettel húst süt neked?
– A kenyér teljesen undorító! – mondta Salme. – Nincs semmi íze.
– Ezt te meg honnan tudod? – kérdezte anyám, és szigorúan Salméra nézett. – Te is ettél belőle titokban?
Salme összezavarodott.
– Csak egyszer, a barátnőimmel – hebegte végül. – Csak a számba vettem, de egyből kiköptem.
– Értem – mondta anyám megtörten. – Neked sem ízlik a főztöm.
– Ne csináld már, anyu! – ellenkezett Salme. – Hiszen egyfolytában a te sültjeidet eszem!
– De azok nem ízlenek neked, neked a kenyér ízlik! – durcáskodott anyám, majd megint elsírta magát.
– Egyáltalán nem ízlik! Csak ki akartam próbálni, hogy megtudjam, miféle dolog az. Hisz’ nem vagyok már gyerek, és egyszer az életben csak megkóstolhatom a kenyeret. Leemet persze még kisfiú, neki semmi esetre sem lenne szabad kenyeret ennie, és ez nagyon csúnya dolog volt tőle, de én…
– Nem! – csattant fel anyám. – Te se ehetsz! Az apátok, ő bizony evett kenyeret, de én nem akarom, hogy apátok nyomdokain járjatok. Neki nem hozott szerencsét a kenyér, és ezért nem akarom, hogy a gyermekeim akár csak meg is kóstolják.
Leült, letörölte a könnyeit, és aggódó tekintettel nézett ránk.
– Nemrég még olyan kicsinyek és aranyosak voltatok, most meg már kenyeret kóstoltok! – suttogta. – Kérlek benneteket, ne tegyétek!
– Hisz’ te magad is ettél kenyeret, anyu – mondta Salme.
– Igen, ettem – sóhajtotta. – De nagyon keveset, és nekem egy cseppet sem ízlett. Különben is, nektek meg minek kell minden olyan rossz dolgot kipróbálnotok, amit az anyátok fiatalkorában csinált? Ti legyetek okosabbak!
– Anyám, én soha többet nem eszem kenyeret! – ígértem teljesen őszintén. – Borzalmas volt. A te sültjeid sokkal, de sokkal finomabbak! Becsületszavamra!
– Ne szomorkodj már, anyu! – kérlelte Salme is. – Látod, hogy milyen sok őzhúst ettem ma. Te csinálod a legfinomabban.
– Örülök, hogy ízlik nektek – mosolygott anyám a könnyein keresztül. – Ne is törődjetek velem, egyszerűen csak félek tőle, hogy megszeretitek a kenyeret. Elkezditek enni, és aztán végül a faluban köttök ki. Látod, tegnap Linda barátnőd is elköltözött a családjával. Ma elmentem a kunyhójuk előtt, az ajtó tárva-nyitva, a küszöbön meg két farkas feküdt szomorúan, pofájukat a tappancsaik közé rejtve. Szerencsétlen, elhagyott állatok.
– Sohasem hittem volna, hogy Lindáék elköltöznek – mondta Salme. – Azt ígérte, hogy sohasem fognak.
– Mind így beszélnek, aztán végül mégiscsak elmennek – sóhajtott anyám. – Mennyien elmentek már! Mi is elköltöztünk egyszer, de én legalább visszajöttem. Nem tetszett nekem az a falusi élet. Gyerekek, jegyezzétek meg, hogy én már sehová sem megyek az erdőből, én itt fogok meghalni.
– Hisz’ nem is kell menned sehová, anyu! – kiáltotta Salme. – És mi mind itt maradunk veled!
– De mi lesz, ha hirtelen ízleni kezd nektek az a kenyér… – kezdett bele anyám szomorúan, de Salme rákiáltott, hogy ne kezdje már megint elölről.
Ebben a pillanatban fenséges csikarást éreztem a bensőmben, ami azt jelezte, hogy ideje a kunyhó mögé szaladnom, és könnyíteni magamon. Felemelő érzés volt, legszívesebben megöleltem és megcsókoltam volna a hasamat. A bendőm végre-valahára megemésztette
azt az utálatos kenyeret! Felpattantam, a ház mögé futottam, és, becsületszavamra, még soha nem örültem ennyire a szarásnak! Csak néhány pillanatig tartott, és máris volt kenyér, nincs kenyér!
Valaki felköhögött és felnyögött a közelemben. Felpattantam, eltakartam a fenekemet, és megpillantottam az oldalán heverő Meemét, aki egy bokorból bámult kifelé. Borzasabb volt, mint valaha, az egyik fülét pókháló fedte, kezében pedig az elmaradhatatlan boros csobolyót szorongatta.
– Kérsz bort, fiam? – kérdezte zihálva.
– Nem, köszönöm! – válaszoltam, és nem mulaszthattam el, hogy büszkén oda ne vágjam: – Ma már ettem kenyeret, és nem kell nekem több falusi étel.
– A kenyér az tényleg okádék – mondta Meeme. – De a bor, az egészen más. Olyan kellemesen elbódít, hogy magad sem tudod többé, hogy élsz-e még vagy már meghaltál. Csak heversz, mint egy hulla.
Én ebben semmi kellemeset nem találtam, a Meemével való találkozás viszont eszembe juttatta Manivald gyűrűjét.
– Meeme, emlékszel arra a gyűrűre, amit egyszer nekem ajándékoztál? – kérdeztem. – Mire jó az?
– A gyűrű? – ismételte Meeme, és kortyintott egyet. – Hát az ujjadra húzhatod, és erdőszerte henceghetsz vele. Mégis mire lenne jó egy gyűrű? Mondjuk, ha nagyon erőlködsz, akkor talán a lábujjadra is rámegy. Már ha szerinted úgy szebb.
– Más egyebet nem lehet vele kezdeni? – nyaggattam.
– Mégis mit? – csodálkozott Meeme. – Mit akarsz csinálni egy gyűrűvel? Megenni? Az még a kenyérnél is szarabb, és olyan kemény, mint a kő!
– Hát akkor minek adtad nekem? – akartam tudni.
Meeme dörmögve nevetett.
– Bizonyára semmi egyebet nem tudtam vele kezdeni – vigyorgott. – Minek nekem egy gyűrű? Velem együtt rohadna el, és hát az tényleg kár lenne. Mert hát mégiscsak szép kis darab!
Nagyot kortyolt, de most egy kicsit ügyetlenül, és a vörösbor úgy szaladt szét az arcán, mintha vér ömlene a szájából.
Hátat fordítottam neki, és bementem a házba, ahol közben anyám legnagyobb örömére Salme újból evéshez látott.
– Én is kérek húst! – mondtam, míg lehuppantam az asztalhoz. – Majd’ kilyukad a gyomrom!
Erősnek és egészségesnek éreztem magam. A kenyér úgy tűnt el a hasamból, mint egy csúf pattanás az ember arcáról, és annyi őzhúst akartam enni, amennyi csak belém fér.
