+ Oktatás

Hogyan tették tönkre a magyar oktatást a politikusok?

tanár

A magasabb fokozatokat elérő pedagógusokat pedig a saját munkatársaik fogják halálra gyűlölni, pl. olyanok is, akik nem foglalkoznak az életpályamodellel, mert ők a gyerekekkel akarnak foglalkozni – Domján Edit volt középiskolai tanár írta meg a magyar oktatási rendszer lerombolásának történetét.

Mi a baj az oktatással? Egy volt szakközépiskolai tanár tapasztalatai

Mikor elkezdtem tanítani (még az átkosban), 18 óra volt a heti óraszámom. A tanórákra való felkészülésre, dolgozatjavításra szintén 18 órát kaptunk, ezen felül kellett az egyéb munkákat vállalnunk, adminisztrációt, értekezleteket, ünnepélyeket, érettségiztetést stb. 30-35 fős osztályokban tanítottam magyar nyelvet és irodalmat. A hétvégék dolgozatjavítással teltek, de értelmét láttam a sok munkának, mert a diákok kezelhetőek voltak, tanultak és látványosan fejlődtek. S ha harcoltak is „ellenünk”, olyan ügyekért (pl. az egyenruha-viselés eltörléséért) tették, amelyekkel én magam is egyetértettem.

A rendszerváltás után felemelték az óraszámokat. Előbb 20, aztán 22, s három éve 22-26 órára. Ez utóbbi azt jelenti, hogy 22, 23, 24, 25 és 26 óráért ugyanannyi fizetés jár. Hogy ki hány órában dolgozik, azt az iskolavezetés dönti el a pénzkeret és a tanítandó órák alapján. A feletteseik kedvében járó igazgatók (és manapság ki nem az?) és a kisebb költségvetésből gazdálkodók (manapság ki nem az?) kihajtják a tanárokból a 26 órát – eleve így tervezik az órarendjüket.

A Horthy-korszakban a középiskolai óraszám 12 volt, igaz, 40-50 fős osztályokban tanítottak a nagy tekintélynek örvendő oktatók. Ma kisebb az osztálylétszám, és van csoportbontás is: idegen nyelvet, szakmai gyakorlatot, informatikát és helyenként matekot osztálybontásban lehet tanítani. A csoportbontás persze megdrágította az oktatási rendszert, bizonyára ennek ellensúlyozására emelték fel a tanári óraszámokat. Az eredmény: óriási feszültség a tanárok közt az egyenlőtlen terhelés miatt. Aki teljes osztályban dolgozik, kétszer annyi gyerek dolgozatát viszi haza, és az órákon is többet bajlódik a fegyelmezéssel és a tanítás egyéb feltételeinek megteremtésével. (Pedig az igazságos óra- és bérelosztást meg lehetne teremteni, ha a béreket és az óraszámokat az oktatott gyerekek létszámához is igazítanák.)

Ám az oktatásirányítóknak jól jöhetett ez a feszültség. Hosszú évtizedekre ellehetetlenítette a tanárok összefogását, és így szabad préda lett az oktatás minden kormányzat számára. A minisztériumok éltek is a változtatás, alakítás, nyírbálás és toldozgatás lehetőségeivel folyamatosan. Négyévente változtak a tantervek (melyeket ráadásul mindig az iskola profiljához kellett igazítani, ami rengeteg értelmetlen munkával, adminisztrációval és értekezlettel járt), s minden tantervben csak nőtt és nőtt a tananyag. A tiltakozásunkat meg se hallották.

Közben az általános iskolákból a gyerekek egyre gyengébb készségekkel érkeztek a szakközép- és a szakiskolákba. (Az elit gimnáziumokba persze nem, de az más kategória.) A kilencedikesek fele ma már nem tud folyamatosan írni és olvasni, a diktálásról lemarad, a tankönyv olvasására képtelen, így kizárólag hallás útján tud tanulni. Már amit megtanulni az általa használt nyelv, a szleng megenged számára. Mert a köznyelvet nem érti. És szegény azt sem érzi, hogy a szleng, ez az árnyalatok kifejezésére alkalmatlan, tömör és humoros, de fikázó nyelv a kapcsolatait is rongálja.

Mégsem okolhattuk a diákok gyengülő teljesítményéért az általános iskolai kollégákat: 20 év óta ott is folyamatosan növelték a tananyagot, s a tanítóknak a készségfejlesztésről kellett lemondaniuk. A számolás, az írás, a helyesírás és az olvasás begyakorlása helyett a gyerekek számára érthetetlen ismeretek bemagoltatására kellett koncentrálniuk. Azt is láttuk, hogy nem mertek buktatni. Nem csak azért, mert egy ideig az első két osztályban a törvény is tiltotta, hanem azért sem, mert a diákok szülei zsarolni tudták az iskolákat. Ha a tanárok keménykedtek (pl. felső tagozatban), elvitték a gyerekeiket más iskolákba. Márpedig a gyerekek létszáma az utóbbi időben a demográfiai hullám miatt is folyamatosan csökkent, az általános iskolák a bezáratástól, az indítható osztályok csökkentésétől rettegtek. Úgy tartották meg a diákjaikat, ahogy tudták. Így lett az igazgató bácsinál a gyereknek mindig igaza, s a tanárok a szülőknek és a gyerekeknek lettek kiszolgáltatva. Ez a folyamat mára elért a középiskolákba is, ott is már raportra járnak a tanárok, ha buktatni merészelnek.

A funkcionális analfabéták száma így a középiskolát végzettek körében is garantáltan. S történik ez egy olyan korban, amikor a munkahely megtartásához is folyamatosan tanulni kell. Ezt a problémát 3 éve egy újabb őrültséggel próbálta az oktatási kormányzat kezelni: megemelték a diákok óraszámát is. Egy 15 éves gyerek ma már negyed nyolctól fél háromig az iskolában ücsörög, 0. órával kezd, és gyakran a 7. órában is ott van még. Mondanom se kell, hogy a 0. órában alszik, az utolsó kettőben pedig képtelen figyelni. És nem csak ő nem tud figyelni: a tanára sem – őrá. Mert ha 26 órában tanít, s pechére olyan tantárgyakat, melyekben nincs csoportbontás, akkor hetente 200-300 gyereket tanít (aszerint, hogy 2-3-4 órás-e a tantárgya), s még a diákok nevét is nehéz megjegyeznie, nemhogy azt, ki miben erős, miben van elmaradva, s netán azt, hogy kit kínoznak agyon az osztálytársak. S ha netán fel is figyel az ilyesmire, lesz-e ereje és bátorsága a valódi segítséghez. Vagy csak rákiabál a terrorizálókra, megbélyegzi őket, s akkor az áldozataik még rosszabb helyzetbe kerülnek. Mert az iskola ma már a pszichológiai terrornak is színhelye. Agyonfárasztott diák és tanár úgy szabadul a feszültségtől, ahogy tud. S a mintát a tanuló viszi tovább, ha mást nem is, az egymás kínzásának szadista kéjét gyorsan elsajátítja minden gyerek.

Függelék a bérekről, a PÖCS-ről meg arról, hogy tanári helyett óvónői pályát válasszunk:

Felejtsük el, hogy a tanárság hivatás, és a tanárnak fontos, hogy milyen gyerekek kerülnek ki a keze alól: szorongó, csak magával törődő, esetleg szadista fiatalok, vagy pedig részvétet (nem csupán a kutyák, macskák iránt) érző, gondolkodni tudó, a felnőttségtől vissza nem rettenő emberek. Mert ez a dolog kevéssé érdekli a közvéleményt. A legtöbben csak a tanári béreket számolják. Ha azok nőttek, akkor mit ugrálnak a tanárok.

A bérek nőttek – nagy átlagban. Óvodában, általános és középiskolákban pont ugyanannyira: így a középiskolákban csökkent, az óvodákban nőtt az átlagfizetés. Hogy történt a középiskolákban a bércsökkenés? Amikor megemelték a kötelező óraszámot 22-ről 26-ra, akkor a béreket is megnövelték a plusz 4 órának a díjával. Csakhogy, ha addig is volt egyeseknek 26 órájuk, mert túlóráztak (középiskolában szinte csak a csoportbontásban tanítók, ill. gyakorlati tárgyat oktatók tudtak kidőlés nélkül túlórázni), akkor persze a túlórától elestek (egyéb pótlékoktól is sokan).

A bércsökkenés kompenzálására aztán a kormányzat kitalálta a pedagógus életpályamodellt. A tanár II. és a mester fokozatok elnyerésével már alaposan megemelkedhet a fizetés. Pl. egy mester fokozatú óvodapedagógus többet kereshet, mint egy tanár I.-be sorolt középiskolai tanár. A fokozatok elnyeréséhez pályázatot kell írni, 500-1000 oldalas dokumentációval (portfólióval) bizonyítani, hogy másoknál különb pedagógus vagy, továbbképzéseket kell végezni teljesen értelmetlen és használhatatlan tárgykörökben, alávetni magad a pedagógusminősítés (népszerű nevén PÖCS) tortúrájának. (Ennek csupán a szabályai tesznek ki 150 oldalt.)

Közben természetesen le kell mondani a lelkiismeretes tanításról, mert 26 órában tisztességesen tanítani s a fenti hercehurcát elvégezni, nem lehetséges. Aztán lehet várni a kinevezésre, mert az nem automatikus. Ja, igen, és azoknak is el kell végezni a pedagógus önértékelést, akik csak a Tanár I. kategóriába kerülhetnek, s azzal ugyanannyi marad a fizetésük, mint eddig.

Az életpályamodellel az „oszd meg és uralkodj” elvét még inkább érvényesíteni képes az oktatási kormányzat, mint eddig. A pedagógustársadalom csoportjait példamutatón megosztja. Pl. az óvónők, a gyakorlati oktatást végzők, az iskolai könyvtárosok, esetleg testnevelés szakosak bármikor megvédik a kormányzatot a többi pedagógussal szemben. Ők kevesebb munkáért ugyanannyi pénzt kaphatnak (otthon már nem kell, vagy nem kell annyit készülniük, pl. dolgozatot javítaniuk, órákra tanulniuk), ráadásul jóval kevesebb gyerekkel is kell foglalkozniuk (van, aki 20-szal, van, aki 300-szal dolgozik), és ráérnek a fokozatok megszerzéséért törni magukat. A magasabb fokozatokat elérő pedagógusokat pedig a saját munkatársaik fogják halálra gyűlölni, pl. olyanok is, akik nem foglalkoznak az életpályamodellel, mert ők a gyerekekkel akarnak foglalkozni, és az órákra akarnak készülni. De hát nekik úgy kell, miért nem tekintik egyszerű pénzkeresetnek, „egy a sok közül” foglalkozásnak a tanári pályát!

Domján Edit

7 hozzászólás

7 Comments

  1. Károlynils szerint:

    Azért persze van a dolognak egy másik, nyilván összefüggő nézete is. Mondhatnánk azt is, hogy régen a pedagógus egy komoly, nagy tudású, tekintélyes értelmiségi volt… Ma meg… Csak úgy mint a régi diákok és a mai diákok összevetése a cikkben.

  2. nekeresdi Néma szerint:

    Ni csak, ki beszél? 1945 Az idegen hatalom segítségével megint az, ostobák jutottak hatalomhoz. Ők lettek az új uralkodó osztály. A párthoz való hűség kellett a bármilyen vezetői poszt betöltéséhez is. Négyelemis megyei főispánokkal, akarták építeni az új mindennél fejlettebb társadalmat. Két év alatt lecserélték az egyetemi oktatói gárdát. Mivel a józan ész ritka kincs, ma a demokrácia nevében a (buta) többség uralkodik. De sajnos ma is ezek a bölcsek neveltjei, akik a párt kegyelméből lettek valakik, rángatják dülöngélő szekerünket a végzete felé. „Mondd az ostobának, úr hogyan lehet/Meglásd ő hűségesen követ”. Írtam 1978-ban az ilyen emberekről.

    A közértelmesség színvonalának ilyen süllyedése, amely az utolsó két évtizedben szinte már ijesztő méreteket öltött! Sükösd Mihály ÉS ben 1963 Az egész magyar iskolai nevelés fennkölt, de elavult, semmi intellektuális nevelésben nem részesítette, az ifjúságot. Nem sajátította el a kételkedni tudást a kézzel fekvőnek hitt igazságokban, vértezetlen maradt a különféle kártékony illúziókkal s hangzatos frázisokkal szemben, s az önérdekből, a saját álláspontból való kiemelkedésnek, a dolgok mások szemével történő látásának képességét csak igen csökevényesen tette magáévá.
    Márai S. a magyarságot olyan gyermekhez hasonlítja, amely a cselekedetének csak közvetlen következményeit képes mérlegelni. Csak az elsőfokú reakciót tudja kiszámítani, gyakran ez a végzete. Az angol a cselekvése pillanatában már a harmad- és negyedfokú következményeket is mérlegeli. Ezért felnőtt nép.
    A magyar adatba ragadtságának ezt a furcsa állapotát, a mesterséges agyi szélütöttséget, mely két tény között annak hamis kapcsolatát sem tételezi fel, nemhogy tovább menne s elemzéssel iparkodjon tisztázni az ok-okozati viszonyt. E két, a magyar közértelmesség paralizisét diagnosztizáló megállapítás mely között húsz esztendő telt el mutatja, hogy az iskolázatlan pártfunkcionáriusok tömeges befolyása révén felszaporodtak.

  3. Németh Ida szerint:

    Óvónőként dolgozom, de van tanári végzettségem, tapasztalatom is. Szakközépiskolába járó gyermekem miatt pontosan értem és hasonlóan látom az említett problémákat.
    Azonban bátran állíthatom, hogy minél kisebb életkorú gyermekkel dolgozik egy pedagógus (és ide értem a bölcsődei gondozókat is), annál nagyobb felelősséget cipel és nehezebb munkát végez. Amellett, hogy gyakorlatilag az óvoda átvette a családoktól a gondozási feladatokra megtanítás nagy részét, úgy kell képességet fejlesztenünk, ismereteket átadnunk, folyamatosan alkalmazkodva az adott közösséghez és személyiségekhez is egyenként, hogy nem várhatjuk el a gyerekektől, hogy székükön ülve csendben hallgassák a kinyilatkoztatásunkat, hanem el kell érnünk, hogy folyamatosan fenntartsuk a figyelmüket és az ismereteket észrevétlenül sajátítsák el.
    Az intézményben töltendő óraszámunk soha nem volt kevesebb 36 óránál, és szünetek nélküli. Egy óvodapedagógusnak nincs őszi, téli, tavaszi szünete, és a nyári szabadság is kurtább, mint egy tanáré. A fent leírt terhek, amiknek problémáival egyetértek, ugyanúgy érintik az óvónőket is: portfólióírás, PÖCS, adminisztrációs terhek, folyamatosan változó elvárások, hazahordott munkák, stb. A mester fokozatért ugyanúgy megdolgozik egy óvodapedagógus. Nem értem tehát, miért kell státuszkülönbséget teremteni. Miért érdemel több fizetést egy ped. 1. fokozatú tanár, mint egy mester fokozatot elérő óvodapedagógus? Ő miért tartozik másik kasztba?
    Azt gondolom, hogy sokkal eredményesebbek lennénk a közös cél elérésében, ha tiszteletben tartanánk a másik munkáját, és nem ítélkeznénk olyan embereket, foglalkozásokat illetően, akikről/amikről nincsenek átfogó ismereteink, tapasztalataink.

  4. PedI szerint:

    Tisztelt Domján Edit!

    Tényleg tájékozódnod kéne, mielőtt ekkora blődségeket leírsz és a köz elé tárod.
    ” A fokozatok elnyeréséhez pályázatot kell írni, 500-1000 oldalas dokumentációval (portfólióval) bizonyítani, hogy másoknál különb pedagógus vagy, továbbképzéseket kell végezni teljesen értelmetlen és használhatatlan tárgykörökben, alávetni magad a pedagógusminősítés (népszerű nevén PÖCS) tortúrájának. (Ennek csupán a szabályai tesznek ki 150 oldalt.)”
    Nem, nem kell pályázatot írni, az valami egész más.
    A portfólió (a pedagógus lelkiismeretességétől függően) 80 -120 oldal, ami azért nagyon messze van az 500-1000 oldaltól.
    A minősítéshez semmilyen plusz továbbképzést nem kell elvégezni, legfeljebb leírni, hogy eddig miken vett részt.
    A PÖCS és a minősítés két alapvetően különböző dolog. A PÖCS (Pedagógus Önértékelési Csoport) a belső ellenőrzéseket koordinálta volna, de szerencsére most veszni látszik…

    Ez a ki dolgozik (ki ér) többet pedig tényleg nem méltó… Miért ne lehetne egy kiváló óvónő/tanító/általános iskolai tanár fizetése több, mint egy középiskolai tanáré? 35. éve vagyok a pályán, megéltem már egy s mást, de írásod kinyitotta zsebemben a bicskát…

    • Domján Edit szerint:

      Kedves Asszonyom!
      Az előző hozzászólónak leírtam, hogy magam is voltam óvónő, nem ismeretlen ez a terület számomra. Kérem, ha van ideje olvassa el az ott általam írottakat. A 36 óráról is írok ott, a tanároknak is ennyit kötelező az iskolában tölteni.
      De van itt egy másik probléma is. A tanárok közt is van egy igen egyenlőtlen munkamegosztás. Tényleg valós az a probléma, hogy másfélszer több munka jut azoknak a tanároknak, akik teljes létszámú osztályokban dolgoznak, mint akik csoportokat tanítanak. Még akkor is így van, ha mindkét tanári csoportban vannak, akik elléháskodják a tanítást és a dolgozatjavítást, és vannak, akik lelkiismeretesen végzik. Ezt pl. soha nem óhajtotta tudomásul venni az oktatási kormányzat, gondolom azért, mert így van ez a legtöbb munkahelyen. Nem véletlenül terjedt el a mondás: aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni.

  5. Domján Edit szerint:

    Voltam óvónő is, s tisztában vagyok azzal, hogy ott is lehet sokat dolgozni. Nekem mégis a felét kellett, mint később a tanítás során. És hálásabb volt a munka. A leghipeaktívabb óvodással is csodát tett, ha simogatással altattam el, feszülten várták a „nagyfiúk”, hogy rájuk kerüljön a sor pl. nagycsoportban. Enélkül egyáltalán nem aludtak volna.
    Egyébként a tanároknak is 36 órát kell az iskolában tölteni. De ez elég egyszerű, mert az utolsó évemben, 1,5 éve negyed nyolckor kezdtem az órák megtartását, s általában volt még 7. órám is, többnyire 40 órára jött ki a heti óraszámom. Közben volt lyukas óra is, az igaz, olyankor pl. megebédelt az ember, azt ette, amit hozott magával. Vagy fénymásolt, esetleg ügyelt. Ehhez képest azért az óvodai ebédelések nosztalgiával töltenek el, mégha előfordult is sok izgalmas eset, mikor pl. a gyerekek babát fürdettek a levesben.
    Otthon pedig általában még 2-3 órát készültam az órákra, hétvégén pedig mindig dolgozatot javítottam, péntektől vasárnapig kb. 20 órát. Színházba, koncertre, előadásra ritkán jártam, azóta tudok, mióta ott hagytam az iskolát. Nem csoda, hogy a férjem megtanult főzni. A konzekvenciákat már elég korán levontam, azt pl. hogy az óvónők és a tanítónők jelentgettek fel leggyakrabban bennünket az igazgatónál, elég korán ráébresztett arra, miféle szolidaritás van a pedagógustársadalmon belül.

    • Domján Edit szerint:

      Az utolsó kérdésedre a válaszom: Mert az irodalom még fontosabb volt számomra. Hogy azzal foglalkozhassam. Óvónő addig voltam, míg nem volt magyartanári állásom. Az ember nem feltétlenül a könnyebb utat akarja járni, vannak rögeszméi, és azokat követi. Nekem a magyartanítás ilyen volt. Most, hogy már nem tanítok, az irodalommal még többet foglalkozhatom.
      Az első kérdéseddel kapcsolatosan nem tudom, mit vársz tőlem. Hogy méltányoljam az otthoni készülést? Tudok róla. És én most kérdezzek vissza, hogy fel tudod-e fogni, milyen 32 db 2-4 nagyfüzet-oldalas fogalmazás kijavítása rendesen? Minden doga 30-45 perc. S ebből van évente három 5 osztályban, s ezentúl a feladatlapok nyelvtanból és irodalomból. Ugye, fölösleges emlegetnem, úgysem érdekel. De te arról tudsz-e, hogy a pedagógustüntetéshez kapcsolódó kommentekben rendre óvónők (feltételezem, elsősorban igazgatónők) kérték ki maguknak, hogy a nevükben tüntessenek? Nézz utána, vitatkoztam párral.

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top