A történet, amit senkinek nem sikerült elmondania

tokiói történet

Tokiói történet (1953), Japánul: Tokyo monogatari, Angolul: Tokyo story, Rendezte: Ozu Yasujiro

Írta: Ferber Katalin

Szikár öregember feleségével készül a nagy útra. Csöppnyi tengerparti falujukból Tokióba utaznak, ahol két felnőtt gyerekük és megözvegyült menyük várja őket. Sehol még a szuperexpressz (japánul sinkanzen), így csaknem egy napig vonatoznak a fővárosig.

Az idős házaspár fegyelmezetten, de leplezetlen kíváncsisággal várja a találkozást gyerekeikkel, unokáikkal, és a nagyszerű élményekben reménykednek, hiszen ez mégiscsak Tokió. Nincs már amerikai megszállás, csak az iskolában lett kötelező az angol nyelv. Egy pillanatra látjuk majd az unokát, amint buzgón leckét ír, pontosabban másol.

Látszólag nagy az öröm, amikor a szülők megérkeznek, de ez alig tart egy napig. Kiderül, hogy felnőtt gyerekeik elfoglaltak, még egy sétára sincs idejük a “vidéki ismerőseikkel” – egyik lányuk hívja így őket a fodrászüzletében a vendégnek….

Ugyanez a lányuk ügyesen megoldja az egyre kényelmetlenebb helyzetet: befizeti a szülőket egy tengerparti szállodába. A házaspár nagyon örül, de még aludni sem tudnak, mert akkora zaj van a szállodában. Teherré válnak mindkét gyerekük számára (s még csak három napja vannak Tokióban), így megözvegyült menyük szállásolja el anyósát, apósa pedig rég nem látott barátaival végigissza az éjszakát. “Hajléktalanok lettünk” – mondja az idős ember keserűen mosolyogva.

Ízelítő a film képi világából:

A házaspár hat gyereket nevelt fel, az egyik a háborúban odaveszett, bár hivatalos értesítést erről sohasem kaptak. Menye nyolc éve várja.

Az idős szülők nem akarnak terhére lenni saját gyerekeiknek, ezért a vártnál hamarabb elindulnak hazafele. Az asszony a vonaton rosszul lesz, meg kell állniuk két napra, aztán valahogy hazakeverednek. Az asszony alig néhány óra múlva elveszti eszméletét.

Aztán fordul a kocka, most az idős szülők gyerekei vonatoznak a messzi faluba anyjuk betegsége miatt. Megérkeznek egykori otthonukba, és az eszméletlen asszonyt körbeülve várják az elkerülhetetlent. Itt lehetne vége a Tokiói történetnek.

A film azonban nem az idős asszony haláláról szól. Holott csaknem másfél órán át mindannyian abban a (tév)hitben követjük a lassúnak és derűsnek tűnő társalgásokat, melyek többnyire semmitmondóak, hogy szokásos mindennapjait látjuk három generációnak: az öregek meghalnak, a fiatalok pedig dolgoznak, nősülnek, férjhez mennek, s minden megy tovább, ahogy a világon mindenütt.

Ozu, a japán filmrendezők egyik legnagyobbja azonban gyengéden és mélységes szeretettel orrunknál fogva vezet bennünket, nézőket. A Tokiói történet ugyanis valami egészen másról szól, mint amit látunk.

ozu

Egyetlen szó nem hangzik el a háború éveiről, mindenki banalitásokat mond, teát iszik és reggelit eszik, fürdőt készít elő a vendégeknek, ajándékokkal kedveskedik, s a mosoly egyikőjük arcáról sem tűnik el egyetlen pillanatra sem.

Én úgy nézem sokadszorra ezt a filmet, mint egy kétségbeesett kiáltást, jóllehet egyetlen hangos szó nem hangzik el két órán keresztül a filmben.

A ki nem mondottról mesél Ozu. Az élni kell parancsáról, bármi is történt velünk néhány évvel ezelőtt. Az idős házaspár gyerekei értik ezt, teszik a dolgukat, s igyekeznek mindabból élni, ami egyébként életképtelen. A ráció, a munka fontossága, önmaguk jelentősége minden mást lehalkít, így a szülők vágyait, reményeit és csalódottságát is.

A szűk családi kör halotti tora már ebben a hangnemben zajlik, élelmes és gyakorlatias lányuk anyja egyik ruháját szeretné, mire huga felszisszen. Ő még fiatal, még nem érti, hogy ő a fontosabb, nem az öregek.

Szívszorító, hogy az egyetlen, aki mindezt nemcsak érti, de szeretettel féltően igyekszik védeni az idős házaspárt a száguldó nemtörődömségtől, egy “idegen”, aki nem a család tagja. A megözvegyült menyük. Ő kapja meg apósától az anyósa karóráját, mert az idős ember másképp nem tudja kifejezni háláját és mérhetetlen zavarát.

Az após oldja fel a még mindig fiatal menye hiábavaló várakozását eltűnt férjére: biztatja, hogy éljen, s ne várjon tovább.

A film záró képsora egy nagyon kicsire összegömbölyödött szikár öregember, aki úgy ül saját házában, mintha az idő nem létezne.

A filmkritikusok hét évtizede Ozunak ezt a filmjét örök klasszikusnak tartják.

Én pedig sokadszor értettem meg, miért volt szinte lehetetlen elmondani bármelyik történetet, nemcsak Tokióban, de az egész szigetországban, amit pedig mindenki el akart mondani – legalább a gyerekeinek.

Nem sikerült.