Sokszor éreztem, fárasztó ez az év. Persze lehet, hogy csak öregszem. S így visszatekintve, tulajdonképpen nem is volt rossz időszak. De nehéz volt, ebből nem engedek.
Két és fél éve tanítok gimnáziumban, gyakorlatilag kezdőként, teljes osztályokat viszek, csak magyart, az optimálishoz képest bőséges óraszámban… Hát nem könnyű! Sokat töprengek azon, hogy a tantervi követelmények mennyire vannak összhangban mindazzal, amit az irodalomtanításról gondolok. Vagy gondolunk egyre többen.
Írni például alig marad időm a készülés, dolgozatjavítás mellett. Utoljára talán tavasszal született vers, azt is szerkesztői ösztönzésre. Persze hazugság lenne teljesen a tanításra fogni, hogy keveset írok. Halogatás, lustaság kérdése inkább. Így vagyok az olvasással is. Jóval kevesebbet olvasok, mint szeretnék. (Ezt persze mindenki elmondhatja, aki szeret olvasni.) Maradnak a kötelezők, a kötelezők újraolvasásai, és a döbbenet, hogy ezt csak így lehet: újraolvasva. Mert egy év múlva már nem igazán tárgyalóképes az ember Candide-ból vagy Az arany emberből.
Az Esővel viszont korrekt, jó évet zártunk. Szerintem. Készítettünk tematikus blokkokat – a fényről például, ha már a fény éve volt ez, s egy Erdély-összeállítást is – remek szerzőkkel, remek szövegekkel. Szerkesztőként nem szívesen emelek ki anyagokat, de most megteszem. Tavasszal keresett meg írásaival Ahmed Amran, akivel hosszú évek óta ugyanabban a városban, Szolnokon élünk, de nem ismertük egymást. Akkoriban is rengeteg dolgom volt, legalábbis úgy éreztem, mondtam hát Ahmednek, pár hétbe is beletelhet, míg érdemben reagálok, de ahogy beleolvastam a küldeményébe, nem tudtam abbahagyni. Ez a Jemenből származó geofizikus, aki húszéves koráig azt sem tudta, hogy létezik magyar nyelv, különleges írói világot épít: magyarul. Pikánsan idegenszerű, erős érzelmeket mutató, de nagyon tudatos, átgondolt, szerethető rövidprózákkal lepi meg egyre gyarapodó rajongótáborát. És egyre több folyóiratban várnak megjelenésre az írásai. Úgyhogy Ahmed az Eső idei nagy felfedezettje. Ősszel pedig Molnár H. Magor küldött egy hosszúverset, amelyre csak azért nem mondom, hogy a századunk talán legnagyobb magyar szerelmes verse, mert ahhoz ismernem illene az összest. Egyébként a szerző is sejtheti verse súlyát, nem véletlenül adta neki az Óda címet.
Aztán van egy számomra nagyon fontos történés, amely kicsit visszanyúlik az előző évbe, nevezetesen hogy a CarpeDignem együttes megzenésített néhány versemet. Úgyhogy, ha nem is csápoló, de „koncertlátogató” lettem – illetve idén már irodalmi esteken is felléptünk az együttes két tagjával, Dézsi Dharma-Darinkával és Karap Zoltánnal, akik ráadásul mindketten földijeim, vagyis kunhegyesiek, miképp oda kötődik gyerekkorával, fiatalságával Körmendi Lajos és Dienes Eszter is; nekik is több költeményüket megzenésítették Zoliék (ez pl. egy énekelt Dienes-vers:
Hát így valahogy. De már nem az a kérdés, milyen volt ez az év, hanem hogy milyen lesz a következő.
