Vigyázat, itt kúrnak, ölnek és átbasznak! 18 +

Christopher_Moore_Bolond_b1_300dpi 3

Christopher Moore Bolond című regénye trágár történet, melyben bőségesen található indokolatlan kefélés, gyilkolás, fenekelés, csonkítás, árulás, vagyis a közönségesség és istenkáromlás eleddig felderítetlen magassága. Az Agave könyveknél megjelent regényből itt egy részletet olvashatsz:

MINDIG VAN EGY ROHADT SZELLEM

– Faszparaszt! * – rikkantotta a holló.
Mindig van egy rohadt holló.
– Bolond ötlet volt megtanítani beszélni, ha engem kérdezel – jegyezte
meg az őr.
– A bolondság kötelességem, vitéz – feleltem. Merthogy tényleg. Bolond
vagyok. Britannia királya, Lear udvari bolondja. – És egyébként
tényleg faszparaszt vagy – tettem hozzá.
– Kapd be! – rikkantotta a holló.
A katona dárdájával a nagy fekete madár felé sújtott, mire az felröppent
a falról, és károgva kirepült a Temze fölé. Egy révész felnézett a csónakjából,
meglátott bennünket a toronyban, és intett. Felpattantam a falra,
és meghajoltam: állok kibaszott szolgálatodra. Az őr morgott egyet, és a
holló után köpött.
A Fehér Toronyban mindig is éltek hollók. Ezer éve is laktak itt hollók,
mielőtt II. György, Merika idióta királya megsemmisítette a világot.
A legenda szerint amíg vannak hollók a Fehér Toronyban, addig Anglia
erős marad. Mindegy, akkor is hiba volt megtanítani az egyiket beszélni.

* Viselkedésében a vidéki néposztályra hasonlít.

– Gloster gróf közeleg! – kiáltotta egy őrszem a nyugati falon. – Edgar
fiával és a fattyú Edmunddal!
A mellettem álló őr vigyorgott. – Gloster, mi? Játszd el neki azt, amikor
te kecske vagy, és Nyáladzó meg a gróf, aki összetéveszt tégedet a
feleségével.
– Modortalanság lenne – mondtam. – A gróf most özvegyült meg.
– Legutóbb is eljátszottad, amikor itten járt, pedig akkor az asszony
még ki se hűlt a sírban.
– Nos, igen, puszta jóindulatból: próbáltam felrázni szerencsétlent a
gyászból.
– Jó kis műsor vót. Úgy mekegtél, aszittem, hogy Nyáladzó télleg felnyomta
a kárszegét a fenekedbe.
Magamban megjegyeztem, hogy ha alkalom adódik, lökjem le az őrt
a falról.
– Azt hallottam – folytatta –, hogy Gloster meg akart öletni téged, de
nem tudott ürügyet találni rá a király előtt.
– Gloster nemesember, a gyilkossághoz nincs szüksége ürügyre, csak
szeszélyre és pengére.
– Egy frászt. Mindenki tuggya, hogy a király védőszárnya alatt élsz.
Ez igaz volt. Valóban élveztem némi szabadságot.
– Láttad Nyáladzót? – kérdeztem tőle. – Ha Gloster itt van, igény lesz
az előadásunkra.
Nyáladzó a bolondtanoncom. Még tökfejnek is nehéz felfogású, és
akkora, akár egy igásló.
– Szolgálat előtt a konyhában láttam – mondta az őr.
A konyhában sürgés-forgás fogadott. A cselédség éppen a lakomára készült.
– Láttad Nyáladzót? – kérdeztem Kóstolót. Az asztalnál ülve bámult
egy vágódeszkát, amin hideg disznósültek sorakoztak: a király ebédje.
Sovány, beteges legény volt, nyilván gyengécske szervezete miatt választották
erre a posztra, és mert a legkisebb gond esetén holtan fog összeesni.
Kedvtelve meséltem el neki a gondjaim-bajaim, mivel biztos lehettem
benne, hogy tőle nem jut messzire.
– Szerinted ez mérgezett? – kérdezett vissza.
– Disznóhús, fiam. Finom. Kapd csak be. A brit férfiak fele odaadná
az egyik heréjét, hogy ilyen finomságot ehessen, és még csak délidőre jár.
Még én is kísértést érzek. – Megráztam a fejem, hadd csörögjön a csengő
a sipkámon, hátha felvidítja. Úgy tettem, mintha elcsórnék egy szelet
húst. – Persze csak utánad.
Egy kés állt az asztalba a kezem mellett.
– Vissza, Bolond! – förmedt rám a főszakácsnő, Bugyogi. – Ez a király
ebédje, és előbb kapom el a golyóidat, mint hogy adjak belőle.
– A golyóim a tiéid, csak kérned kell, mylady. Vágódeszkán szeretnéd,
vagy tálban, tejszínnel, mint a friss barackot?
Bugyogi hümmögve kirántotta a kést az asztalból és visszaballagott,
hogy folytassa a pisztrángbelezést. Hatalmas tompora mozgás közben
gomolygott, akár egy viharfelhő.
– Gonosz kis törpe vagy, Tarsoly – mondta Vinnyogó, és félénk mosolyán
szeplőhullámok ringtak. Az erős csontozatú, vörös hajú lány volt
a kukta; magas hangon vihogott, és a sötétben nagylelkűnek bizonyult.
Kóstolóval kellemes délutánokon keresztül figyeltük, hogy tekeri ki a
tyúkok nyakát.
Apropó, Tarsoly a nevem. Egy apátnőtől kaptam, aki csecsemőkoromban
a kolostor lépcsőjén talált. Való igaz, nem vagyok nagydarab, sőt egyesek
szerint kifejezetten aprócska, de gyors, akár a macska, és a természet
más képességekkel kárpótolt. De hogy gonosz lennék?
– Szerintem Nyáladzó a hercegnő lakosztálya felé tartott – mondta
Vinnyogó.
– Úgy ám – bólintott Kóstoló savanyúan. – Az úrhölgy melankóliájára
óhajtott gyógyszert.
– És a félnótás odament? – Hogy egymaga tréfálkozzon? Erre még
nem állt készen. És ha megbotlik, elesik, pont rá a hercegnőre, akár egy
malomkő a pillangóra? – Biztos?
Bugyogi beledobta a kibelezett pisztrángot a nyálkás halakkal teli vékába.
– Aztat kántálta: „Menek, hí a kötelesség.” Mondtuk neki, hogy
keresni fogod, amikor hallottuk, hogy Goneril hercegnő és Albany herceg
is jön.
– Albany idejön?
– Nem ő esküdött meg, hogy a beleid a csilláron fognak lógni? – nézett
rám Kóstoló.
– Nem, az Cornwall herceg volt – helyesbített Vinnyogó. – Albany
pikára akarta szúrni a fejét, ha jól emlékszem. Ugye pika volt, Bugyogi?
– Az ám, pikára szúrni a fejét – bólintott Bugyogi. – Ha belegondolok,
úgy néznél ki! Mint a babád, csak nagyobba’.
– Pont, mint Jones – mutatott Kóstoló a bohócjogaromra, Jonesra, aki
valóban saját pofás pofikám kisebb mása egy fényezett nyél végén. Jones
beszél helyettem, amikor még az én nyelvem is áthágná a korlátokat a
lovagokkal és nemesekkel szemben, mivel az ő feje már eleve botra van
tűzve a buták és humortalanok haragja miatt. Finom művészetemet gyakran
nem értékeli a tréfa tárgya.
– Valóban a derű netovábbja lenne, Bugyogi. Éppen olyan ironikus kép,
mintha a szép Vinnyogó téged forgatna nyárson a tűz fölött, mindkét
végeden egy almával, a színhatás kedvéért… habár merem állítani, hogy
az egész kastélyt tűzvész emésztené el a lángra kapó zsírtól, de addig biz’
sokat nevetnénk.
Elhajoltam egy erőből elhajított pisztráng elől, és vigyorral köszöntem
meg Bugyoginak, hogy nem a kést dobta. Jólelkű fehérnép, habár termetes
és gyors haragú.
– Hát – mondtam –, ha fel akarunk készülni az esti mulatságra, elő kell
kerítenem egy nyáladzó nyalka legényt.
Cordelia hálókamrája az Északi Toronyban nyílt, ahová leggyorsabban a
külső falon lehetett feljutni. Ahogy átvágtam a nagy kapuőrbódénál, egy
fiatal, szeplős őr azt kiáltotta: – Isten hozta Gloster grófját! – Odalent a
szürke szakállú Gloster és kísérete vonult be a felvonóhídon.
– Isten hozott, Edmund, te fikás fattyú! – kiáltottam át a falon.
Az őr megkopogtatta a vállam: – Nem akarok beleszólni, fickó, de úgy
tudom, Edmund érzékeny arra, hogy fattyú.
– Úgy van, őrszem. Nem is kell piszkálni és gúnyolódni, hogy az
ember tudja, mi annak a faroknak a gyenge pontja, mert lerí róla. –
Felugrottam a falra, és Jonesszal integettem a fattyúnak, aki éppen a
mellette ügető lovag kezéből próbálta kicsavarni az íjat és a tegezt. – Te
himpellér kurafi! Te nyúlszájú szajha himlős segglyukából kipottyantott
szarcsimbók!
Gloster gróf mogorván felsandított rám, ahogy elhaladt a kapurostély *
alatt.
– Zokon vette – mondta az őr.
– Túl kemény voltam?
– Kicsit.
– Sajnálom. A kalapod viszont elsőrendű, fattyú! – bókoltam bocsánatkérés
gyanánt. Edgar és két lovag próbálták lefogni Edmundot. Leugrottam
a falról. – Nyáladzót nem láttad véletlenül?
– Ma reggel láttam a nagyteremben – felelte az őr. – Azóta nem.
A falon kiáltás harsant, és az őrök továbbadták egymásnak, míg hozzánk
nem ért: – Cornwall herceg és Regan hercegnő közeledik délről.
– A redvás életbe! – Cornwall gonosznak született, és aztán kitanulta
a mohóságot; negyedpennyért ** lebökne egy apácát, de annak híján szórakozásból
is.

Lapozz a folytatáshoz!