Visszamehet-e az időben megölni nagyapját az unoka?

a szépség vak

Nagyapám, nem kell félned…

Írta: Kiss J. Zoltán független kvantumenergia-kutató

A jelenlegi elemi fizikát egyfajta misztikum veszi körül. Mintha a relativitás és a kvantumfizika a nehezen felfogható csodák kategóriájába tartozna. Majd mutatom a példákat.

Ennek csakis egyetlen oka van: a ma érvényes fizikusi felfogás nem tud változtatni a részecskeszemléletén. A részecskét, mint olyat, tulajdonképpen magával az „anyaggal” azonosítja, hiszen az anyagi lét alapját keresi. Mutatja a bizonytalanságot, hogy a részecskéknek hullámtermészetet is tulajdonít, illetve elfogadja, hogy a részecskéknek élettartamuk van. Az anyagi változás időben pedig nem más, mint folyamat.

És most nézzük a kvázi csodákat.

A klasszikus példa a „két-rés”-nek nevezett kísérlet, amit először Thomas Young végzett el még 1801-ben:

200 éve ez egy rendkívül fontos megállapítás volt. De ezt még ma is majdhogynem csodaként kezeljük és a hivatalos álláspont még mindig az, hogy

az elektron egyszerre halad át mind a két résen és ezzel egy időben hullám jeleket gerjeszt a teljes mérési felületen.

E kapcsán az Ausztrál Nemzeti Egyetem (ANU) fizikusai csináltak egy másik kísérletet (angolul vagy magyarul), aminek az a hivatalos értelmezése, hogy nem a történés határozza meg azt, hogy mit mérünk, hanem a mérés határozza meg azt, hogy mi történik?! Eredetileg ez John A Wheeler amerikai fizikus kísérlete volt, amit úgy nevezett el, hogy „késleltetett választás” (delayed choice): mert azt feltételezte, hogy a következmény megelőzi az eseményt.

A két kísérletből levonandó következtetés valóban az lenne, hogy a kvantumfizika csodákat vizsgál? Vagy az, hogy a valóság annyira bizarr, hogy addig nem is létezik, amíg meg nem mértük, vagy nem érzékeltük?

Egyáltalán nem. De a nem kimondásához új értelmezés kell.

Ha ezt a két kísérletet folyamat és nem részecske bázison vizsgáljuk, akkor semmilyen csoda és bizarrság a dolgokban nincs.

  • A „két-rés” kísérlet végtelen kis intenzitású impulzusai, amit a fizika elektronként definiál a tér minden irányában terjednek, hiszen azok impulzusok és nem részecskék. Vagyis valós hullám jeleket gerjesztenek a teljes mérési felületen. Itt nem arról van szó, hogy repül az elektron és impulzust ad, hanem arról, hogy nem repül semmi. Ami folyamatosan halad az az elektronnak nevezett szignál.
  • A „késleltetett választás” ausztrál kísérletében a mélyen hűtött hélium atom (megj.He) elektron folyamat impulzusai és az általuk gerjesztett fényszignál a mérés megkezdésétől, vagyis az első repülő elektronnak hitt impulzustól kezdve mindaddig a mérési térben vannak, amíg onnan a hélium atomot ki nem veszik. Így aztán amikor ebbe a megszakítás nélkül ható elektronfolyamat impulzusaival teli térbe (amit a hélium atom alakít ki) a kiegészítő fényrácsokat „felteszik” (véletlenszerűen vagy nem véletlenszerűen, teljesen mindegy), akkor a gerjesztett fényimpulzusok interferálnak, ha meg nem teszik fel, akkor meg nem interferálnak. Csoda nincs.

De van ezeknél még „csodásabb” példa is.

Szintén ausztrál tudósok számítógépes a kvantumjel, a kvantum-bit kölcsönhatását szimulálták, mint írják, korábbi önmagával. És az eredményeket összefüggésbe hozták az önmagába visszatérő időgörbe (CTC) víziójával. Erre úgy csapott rá a szakma, mint az időutazás megvalósíthatóságát prognosztizáló kísérletre. Egy foton, áthaladva a féregjáraton visszahat korábbi önmagára – hozta a hírt a sajtó is.

Ezzel ismét az a baj, hogy a kvantum-bit az nem foton, hanem impulzus: az elemi szilícium (megj.Si) ásványi kompozíciójának elektronfolyamat impulzusa. Az impulzus mértékegysége pedig a hatás osztva az idővel. Az idő az változás, a változás pedig idő, és mindenfajta változás ideje abszolút érték.

Az idő az nem elméleti kategória. A téridő időegységét, magában a téridőben ható belső kvantum kommunikáció, illetve annak intenzitása határozza meg. Létezhetnek egymáshoz képest gyorsabb és lassabb időfolyású téridők és a téridők között az átjárás is lehetséges. És lehet ezekben a téridőkben egymáshoz képest időben lassabban vagy gyorsabban előre haladni, így kvázi időben relatíve lemaradni vagy felgyorsulni. De visszafelé menni az időben még a kvantumfizikában sem lehet.

A „Nagyapa Paradoxon” mint olyan nem létezik: Így nem mehetek vissza az időben, hogy a nagyapámat kivégezzem. Igaz, eszem ágában sem lenne.

 

megj.He: A hélium elektron folyamata a mi földi téridőnkben olyan felfokozott intenzitású, hogy ez a hélium elemi folyamatai között konfliktus okoz. Ez a konfliktus okozza azt, hogy a hélium rendkívül illékony és föld felszíni körülmények között csak mélyhűtött állapotában kezelhető. De éppen ez a felfokozott intenzitású elektron folyamat teszi alkalmassá a kísérlet elvégzésére is.

megj.Si: A szilícium elemi folyamatának különlegessége szintén az elektron folyamat intenzitásának a többlete. Ez teszi a homokot homokká. A homok szemcsék között kialakuló elektron folyamat konfliktus miatt azok nem tudnak összeállni. A szilícium alapú ásványok ill. a homok azért nem illékony, mert bennük a kvantum kommunikáció sebessége magasabb mint a földfelszíni érték. (Összehasonlítás végett: a hélium folyamat kvantum kommunikációs sebessége a földfelszíni értéknél kisebb.) A szilícium ezen tulajdonsága teszi őt a számítástechnikai eszközök nélkülözhetetlen elemévé: az elektron folyamat kvantum impulzusának többlete az elemi folyamatban rendelkezésre áll és befolyásolható.