Vécéélmény

járókeret

(harmadik nap a gipszben)

Az ébredésben még mindig van remény. Hogy hátha csak álom a törés, és felkelek egy fényboldogságos, tavaszi reggelen. Felpattanok, és nekiiramodok egy új nap távlatának. Kényszeres álmaim voltak, semmi sztárszereplő. Agresszív orvosok kántáltak a fejemnél, hogy mi vár még rám. Bántó, idegesítő hatások voltak ezek. Visszhangzott a szerencsétlenségem. Vádoltak, oktattak. Talán nem is orvosok voltak, hanem a régi tanáraim, akiktől rettegtem, nehogy kiszólítsanak a táblához.

Felriadáskor kibicegni vécére. Külön élmény a vécézés. A vécépapír használat újra komoly feladat, mint kisgyermekkorban. De a feleségemnek nem fogok kiabálni, hogy „kész vagyoooook!” Inkább kidolgozok egy új, saját törlési szabadalmat. Sikerült, nyugi. Belekapaszkodtam a mosdókagylóba, egyből elmozdult. Ezt nem kéne, rögtön gondoltam. Egy testrész kiesik az összmunkából, és borul a mindennapi rutin. De amikor nekivágsz a járókerettel, és letolul a vér a béna lábadba, na, az nem buli. Feszít, lüktet, puffad, mint egy lufi, amit vérrel pumpálnak tele, és talán szét is csattan, a horror rajongók örömére. Nem rajongok ezért sem.

Közben Ági hozott lángost a piacról. Sajtos-tejfölös. Iszonyat laktató, egyszerre csak a felét ettem meg. A zabálás mellett próbálom magam edzeni is egy kicsit. A húzódzkodó állványomba most egy ideig senki sem kapaszkodik bele. De van expanderem, karra, vállra kitűnő. Muszáj, nem akarok totál szétfolyni. Ha nagyon elzsibbadok odalent, magasba emelem a csülkeimet, és lábhajlításokat is végzek, a gipszessel is. Nem akarom, hogy elsatnyuljon a combizmom. Combizom is egy kicsit, ha már, ugye.

vécéélmény

Telefonok még mindig. Mindnek örülök, tényleg. Régebben volt, hogy felidegesített, ha rosszkor hívtak, és csak beszélgetni akartak. Most minden üres szövegelés kincs. Látták a képet a fészen, érdeklődnek, hogyan, miért, biztos csak poén, ne szórakozzak már. Néha elég vad humorom van, de ilyet nem posztolnék viccből. Le is töröltem közben a gipszes fotót. Kár volt kitennem. Miért jó az nekem, ha sajnálnak? Nem tudom. Talán azoknak tettem ki, akik nem kedvelnek. Hogy legyen egy igazán boldog karácsonyuk. Ennyi nekik is jár.

Mai könyvek. Örkény egypercesek. Egy teljesen puritán, mondhatni igénytelen kiadás a Palatinustól. Semmi fülszöveg, ajánló, arckép is lespórolva. Védőborító luxus, semmi flanc. Tizenévesen elolvastam párat, nem találtam se humorosnak, se semmilyennek. Most odavág néhány írás. Humor mögötti összekacsintások. Olyan gegek, hogy nem feltétlenül tele szájjal röhögsz. Hümmögős élethelyzetek, álomszerű, képtelen szituációk, „poénok”. És végül a Mentés másként befejezése. Kis írónak lenni reménytelen. Nagy írónak még reménytelenebb.

Jól múlik az idő, semmi leragadás, tétovázás, mindjárt dél van. De ezt nem lehet végig pozitív lelkiállapotban kihúzni. Ezzel tisztában vagyok. Tegnap este keseredtem el kicsit. Utána meg kiröhögtem a kisfiú énemet, és elaludtam. Néha ki kell röhögni magunkat a jókedvhez. Ha nincs más választás, az öngúny is lehet mulattató. Mert milyen vagyok, ahogy itt bénázom a lakásban? Mint egy rozoga, vén szivar, már csak krákognom kéne. Meg még jobban megbüdösödni. Megy ez nekem.